Megosztások

Boglárka Kiss

Van egy elméletem saját magamról. Sokszor, ha azt kérdezik tőlem, miért nincs párkapcsolatom. Azt szoktam mondani, hogy azért, mert olyan vagyok mint egy sütemény a cukrászdai pultban, vagy a búra alatt. Vonzó a szemnek, mindeki megkívanja és arra vágyik, hogy megegye, de nincs felkészülve arra, hogy milyen is az, amikor megkapja. Az arányok precízen ki vannak számolva, az összetevők hosszú kísérletezgetés eredményei, már kint vannak az oda nem illő ízek. Több sikertelen verzió után lett meg a végeredmény, tehát sok munka van abban, amíg ilyen lett és van akinek ez így nagy falat. Túl édes, esetleg megfekszi a gyomrot, ha túl mohó az illető, még sok is lehet egyszerre. És a vendég csak áll a kirakat előtt. Összefut a nyál a szájaban, de eszébe se jut, hogy kanalanként fogyassza, esetleg megfejtse azt a bizonyos titkos összetevőt. Utóbbi munka... ezt nem tesszük bele mostanában.

Aliz Földvári-Nagy

5 évvel ezelőtt kb. 5 hónapon belül kiderült, hogy rákos vagyok, hogy a férjem (30 évig volt az) szerelmes lett a barátnőmbe és ezért elválik tőlem. Emiatt aztán eladtuk a közös céget és így megszűnt a munkahelyem. Ki kellett költöznöm a házból, amit együtt építettünk és imádtam 30 éven át és elköltöztem a falunkból. Fejest ugrottam a nagyvárosi panelba, a teljesen ismeretlenbe, miközben nem tudtam, túl tudom-e élni a rákot. Nem volt könnyű. Mint az alkoholból gyógyuló : csak ezt a 24 órát éljem túl. Túléltem. Lett munkám, kicsike kertes házikóm, barátaim és lett tudásom arról, hogy nagyon erős is tudok lenni. Már kevés dolog ingat meg. Megtanultam kapaszkodni a verőfénybe, a madárdalba, a boltos kedvességébe, minden apró örömbe. Nem könnyű, de ma már sejtem, hogy mégiscsak szeret engem a Jóisten.

Katica Toth

A legutóbbi kapcsolatomban most először éltem meg igazán, hogy milyen az, amikor ennyire mélyen tudok szeretni, amikor adok szinte gondolkodás nélkül, és közben még azt is észreveszem magamon, hogy néha olyan határokat lépek át, amikről korábban azt gondoltam, hogy én ott biztosan megállnék, amit már korábban méltóságon alulinak definiáltam Mégsem bántam meg. Mivel közben volt bennem egy elképesztő erő, egy nagyon tiszta és felszabadult és önazonosan gyönyörű női minőség, amit talán eddig sosem engedtem ennyire megjelenni, és ez az élmény önmagában katartikus volt, még akkor is, ha közben valahol végig ott volt bennem az a halk, nehezen megfogható érzés, hogy valami mégsem teljesen kerek. Sokáig nem tudtam megnevezni, csak éreztem, hogy van egy finom feszültség a rendszerben, és aztán egyszer csak összeállt bennem, hogy számomra a vonzó és a lelkesítő nem ugyanaz (köszönöm az erről szóló videót István) Mert lehet valaki érzelmileg nyitott, jelenlévő, megérkező, lehet valaki nagyon vonzó abban, ahogyan kapcsolódik, ahogyan beszél az érzéseiről, és mégis hiányozhat belőle az az irány, az a belső tartás, ami nem csak érzésekben létezik, hanem mozdulásban is. Akkor itt lett számomra nagyon tiszta valami. Én tudok szeretni, nagyon mélyen és nagyon odaadóan, és ezzel önmagában nincs semmi baj, sőt, ez egy erőforrás bennem, de hinni csak abban tudok, aki halad is, aki kimondja, hogy merre szeretne menni ÉS lépéseket is tesz érte. Ugyanis segíteni nem lehet annak, aki nem tudja, mit akar és merre tart. Aki toporog vagyis halogat/önbecsap. Persze, lehet valaki minden más szempontból „jó”, lehet figyelmes, lehet jelen, lehet, hogy mindent megoszt, beszél hozzád, bevon mindenbe, megoszt mindent maga körül, kapcsolódik, te ismered szerinte a legjobban a világon, számít a véleményed…de ha nincs irány, akkor az egész kapcsolat elkezd egy helyben állni, és ezt egy idő után már nem lehet szeretettel sem megtartani. Hiába szerettem, tartottam tükröt, konfrontáltam a toporgásával, a halogatásával…nem volt lent a gödör alján és nem is mozdult. Ez volt az én józanodásom. Ez egyszerre hozott egy mély megnyugvást és egy nagyon valós fájdalmat, mert elengedni valamit/valakit, ami/aki sok szempontból működött és jó volt, nagyon nehéz, még akkor is, ha közben már tudod, hogy mi az, ami hiányzik belőle. Most újra ismerkedem, de már nem ugyanonnan. Van bennem egy csendes tudás arról, hogy nem a vonzás a legfontosabb, hanem az irány, és hogy számomra az a férfi lesz igazán megtartó, aki nem csak érez és kapcsolódik, hanem halad is, dönt, cselekszik, és van hova vele együtt megérkezni.

Faragó Timi

A saját életemben a hasonló helyzetek során azt tapasztaltam, hogy a megbocsátás a másik ember viselkedésének megértése után tudott bekövetkezni nálam. Nem mindig ment ez gyorsan, és helyzetfüggő is volt. Történt velem egyszer, hogy képes voltam szinte azonnal megbocsátani az akkori párom hűtlenségét. Iszonyatosan embertpróbáló helyzet volt ez nekem nőként, de mégis volt bennem egy olyan belső erő és hit, ami segített, hogy beleálljak ebbe a kínos szituációba. Mögé kellett lássak a viselkedésének, és megértenem a motivációját. Érdekes módon nem volt bennem késztetés sem arra, hogy balhét csapjak, hanem inkább értő figyelemmel, elfogadással voltam ott neki, beláttam a saját felelősségemet is, és átbeszéltük a történteket. Nagyon hosszú évekig viszont óriási Anya-sebbel kínlódva éltem az életem, és képtelen voltam megbocsátani. Közel 25 évnyi feldolgozásra volt szükségem, hogy teljesen megértsem, miért tette/tehette azt, amit tett, és ez volt talán életem legnagyobb megbocsátás leckéje. Ma már hálás vagyok mindenért, ami velünk történt, mert ezáltal vagyok ma az, aki vagyok. Másrészt ebből a megélésből mondom azt, hogy nem "kell" mindent megbocsátani, jó és helyes engedni a haragot, ha az az igaz, az a való érzés. Aztán ha ezek az érzelmek kifutnak, esélyesebb, hogy eljut oda az ember, hogy már energiát tud tenni abba is, hogy a dolgok mélyére nézzen, a másik ember miértjét is megvizsgálja, és kívülről tudjon rálátni a helyzetre, és/vagy egyszerűen elfogadja, hogy valamiért mindennek pont ez volt a rendje.

Katica Toth

Egy ideje újra fent vagyok a társkeresőkön, és most először azt érzem, hogy valami tényleg megváltozott. Egészen más férfiak találnak meg, mint korábban. Valószínűleg én is más lettem közben, más a szövegem, mások a képeim, más az első benyomás rólam, és az is, ahogyan kommunikálok…és ez valahogy visszahat, mert olyan emberek érkeznek, akiket régen hiányoltam. Érettek, értelmesek, gondolkodnak, van irányuk, és sokszor érzem azt, hogy már majdnem “készen vannak”. Nem tökéletesek, hanem haladnak, tesznek, néha bizonytalanok, de közben őszinték és meg is tudnak nyílni…és közben bennem is történt valami. Volt néhány találkozásom, és azt vettem észre, hogy nagyon éles lett a szűrőm. Nem érzelemmentesen, hanem inkább tisztábban látok, mintha egyszerre lennék jelen és közben mégis kívülről is ránézek a helyzetre. Volt egy férfi, akivel szinte minden passzolt. Korban is, élethelyzetben is, beszélgetésben is. Találkoztunk háromszor, és már a második alkalomnál elkezdtem érezni valamit, amit régen valószínűleg nem vettem volna ennyire komolyan. Én alapvetően szeretek beszélni, de legalább ennyire szeretek figyelni is. Nekem nagyon fontos, hogy amikor hallgatok valakit, akkor lássam benne a lelkesedést, hogy szívesen beszél arról, ami neki fontos, és hogy ott történik valami élő kapcsolódás. Én ebben nagyon gyorsan bele tudok lelkesedni, és tényleg olyan, hogy csillogó szemmel hallgatom a másikat…és most nem ez történt. Beszélgettünk, meg is nyílt, elmondott magáról dolgokat, jelen volt, de mégsem éreztem azt, hogy ez engem megfog. Nem volt benne az a fajta érdeklődés bennem, az a belső mozdulás, hogy “igen, még akarom hallgatni, még akarok kapcsolódni”…és hiába próbáltam finoman visszaadni neki a teret, hogy beszéljen, hogy mondja, ami benne van, valahogy nem született meg bennem az a fajta élmény, amit keresek. Akkor ott bennem egyszerűen bezárult valami…teljesen tisztán, hogy nincs bennem kíváncsiság, nincs bennem vonzódás, és hogy ez a férfi nem az én férfim…és közben tényleg nincs vele semmi baj, egyszerűen nem ott kapcsolódunk, ahol én tudnék hosszú távon jelen lenni. Ami számomra ebben az igazán új, hogy nem megyek tovább csak azért, hogy “nézzük meg még”. Nem adok még egy esélyt csak azért, mert egyébként minden rendben van. Ha nincs meg bennem a belső igen, akkor egyszerűen továbbmegyek. Az érzés az, hogy ebben nincs feszültség. Van bennem egy nagyon furcsa, de jó értelemben vett nyugalom. Már nem akarok semmit bizonyítani, semmit kierőltetni, csak hagyom, hogy az legyen, ami tényleg megszületik bennem. Inkább csak benne vagyok, figyelek, jelen vagyok, és egyszerűen csak megélem, tapasztalom…semmi más, nincs előregondolás, nincs visszagondolás, csak ott és ami van…és ez rendben van.

Angelika Oroszvári

Keresek valakit, akinek kócosan, elnyűtten is szép vagyok. Aki nevet a vicceimen, és átölel ha rossz kedvem van. Aki nem fél megosztani velem a reggeli kiflijét. Akinek az élet pohara, mindig félig teli van, és egy reggeli párnacsatában nem feltétlenül nyerni akar. Azt a belevaló férfit, aki nem retten vissza a közös programoktól, és az élet kihívásaitól, azaz Tőlem! 😊 Bár csípem a rosszfiúkat, most mégis azt kérem, hogy kalandorok kíméljenek! És szenvedélyekből is csak a motor jön be! 😊 Sziasztok! Keresek egy olyan társat, akivelközösen felfedezhetjük a világot, legyen szó kirándulásról, új éttermekről, vagy akár egy esti sétáról a parkban.

Katica Toth

Nagyon tudok ehhez kapcsolódni…nálam is valahogy így kezdődött. Először csak kíváncsiság volt, hogy mi mit csinál a testemmel, mitől érzem magam jobban, mitől vagyok energikusabb…aztán szépen elkezdtem figyelni, kísérletezni, kipróbálni dolgokat. Nem szabályok mentén, inkább ilyen belső „mi történik, ha…” alapon. Közben én is pontosan ezt tapasztaltam meg, amit írsz, hogy néha egészen apró dolgok tudnak nagyon sokat változtatni. Nem nagy rendszerek, nem tökéletesség…hanem egy-egy döntés, egy kis odafigyelés, egy kis rendszeresség. Nálam ez odáig ment, hogy annyira beszippantott a téma, hogy végül elvégeztem egy nutritionist képzést is :) Vicces, hogy mire képes a hiperfókusz… Aztán ami számomra a legfontosabb felismerés lett közben, az pont az, amit te is írsz, hogy nincs egyetlen „jó” út. Inkább egy folyamatos hangolódás van. Figyelem magam, a testem, az aktuális élethelyzetem…és ahhoz igazítok, finomhangolok. Nálam pl napi két étkezés van, nem reggelizek, mert egyszerűen így érzem jól magam. Közben egyre inkább a clean étkezés felé tolódtam el…kevesebb, de jó minőségű alapanyagokkal, figyelve a megfelelő fehérjére, rostra és a tiszta forrásokra. Ami érdekes, hogy ettől nem beszűkült, hanem inkább letisztult az egész. Mellette megmaradt a mozgás is, főleg gyors séta, futás és a bringázás, ami nekem nem csak fizikai dolog, hanem mentálisan is nagyon helyretesz. Ami még fontos lett, hogy nem büntetem magam, ha valami nem úgy alakul. Régebben szigorúbb voltam ebben, most inkább azt érzem, hogy ez egy kapcsolat a testemmel…nem egy projekt. Szóval igen…nálam is inkább egy kíváncsi, kísérletező út lett ez (néha úgy érzem magam, mint egy mini kutató), nem egy szabályrendszer és valahogy ettől lett élhetőbb az egész

Faragó Timi

22 éves koromban óriási lelkesedéssel és ambícióval költöztem szülővárosomból Budapestre. Egy elképzelt rendvédelmis életpálya lebegett a szemem előtt. Egyszerre jártam főiskolára levelezőn és a munkahelyem által megkövetelt másfél éves iskolába. Mondhatni eminens voltam a munkahelyen. A maximalizmusom és a minőség iránti kényszeres igényem miatt viszonylag hamar kitűntem a többiek közül. Sokszor még este is bent maradtam dolgozni. Egy új főnökömnek én mutattam meg, miként tudja majd ellenőrizni a munkámat, majd idővel a közvetlen revizorom munkáját is többször visszadobtam javításra. Nem bírtam elviselni a középszerűséget. A környezet, amiben találtam magamat egyáltalán nem egyezett az értékrendemmel. Itt ütközött ki a nonkonformista énem is. Sokszor nem voltam hajlandó beállni a sorba, nem fogadtam el a logikátlan folyamatokat. Idővel a lelkesedésem átcsapott lázadásba. Renitens eminenciaként működtem. Az akkori kollégáim neveztek így. Szakmailag még mindig a maximumot vártam el magamtól és feletteseimtől is, de közben már szinte elkezdtem sportot űzni a rendszer meghekkeléséből. Egy-kétórás reggeli késésekkel provokáltam a feletteseimet, nyíltan konfliktusba keveredtem az őrnagy főnökömmel, sőt egyszer szembementem a parancsnoki paranccsal, és cinikusan vélekedtem a kollégáim „jóvanazúgy” hozzáállásáról. Tulajdonképpen már azon voltam minden erőmmel, hogy rúgjanak ki (de nem tették), a gyomrom egyszerűen már képtelen volt bevenni azt a világot. A belső feszültség végül teljesen felőrölt. A lázadásom közben (vagy után) súlyos depressziós állapotba csúsztam, pánikbetegség gyötört, és ijesztő kényszergondolatok kínoztak. Eljutottam arra a pontra, ahol már a testületi pszichológus sem tudott segíteni rajtam, a testem és a lelkem egyszerűen lekapcsolt, gyógyszerekre volt szükségem. Majd 26 évesen két hetet töltöttem a Honvéd Kórház pszichiátriai osztályán, ami az életemnek egy elég érdekes, ám egyik fontos állomása volt. Ott, abban a kényszerű, de önként vállalt „pihenésben" döntöttem el, hogy merre vigyem tovább az életemet ismét a civil szférában. Roppant értékes tapasztalás volt az a bent töltött idő. Ez a dráma azonban nem csak a munkahelyemen zajlott, végigkísérte a magánéletemet is. Az akkori páromat is megviselte az összeomlásom és ez az egész harcom, és később végül a kapcsolatunk is véget ért. Szinte minden régi pillér egyszerre dőlt le az életemben, de így tudtam akkor tiszta lappal indulni tovább. 15 év távlatából ma már sokkal önazonosabb személyiségnek érzem magam. A régi, romboló lázadásom elcsendesedett és a minőség iránti igényem sem ellenem dolgozik már. Tisztábban látom a határaimat és az értékeimet. Megtanultam, hogy a képességeimet ne egy rendszer elleni harcra, hanem a saját egyensúlyom megteremtésére használjam, és önként adjam egy cél érdekében.