
Kislányként igazán lányos kislány voltam. Babáztam, rajzoltam, pürgős szoknyákba jártam, táncoltam, tornáztam, sokat nevettem... Aztán valami megtört bennem. Felnőttem és hamis szerepeket öltöttem magamra, amit elhittem, eljátszottam. Meg akartam felelni, másoknak, a külvilágnak, az apámnak.... Aztán összetörtem, nem értettem mi történik, meg szerettem volna javítani magam és az életem.... Majd szép lassan felismertem, hogy nem önmagam voltam. Nem az a nő voltam, akinek lenni születtem. Nem azt az életet éltem, ami élni akart bennem. Az erőimet átadtam, szétosztogattam, leforgácsoltam az idők folyamán. Nem hittem benne hogy teremtő nő vagyok. Nem hittem el, hogy erős nő vagyok. Nem úgy mint egy férfi, nem fizikai erőre gondolok. A lélek erőre gondolok. Most azon dolgozom, hogy vissza térjek önmagam igaz valójához, a nőhöz, akit gyermekként tudtam, láttam, szerettem. Vissza a gyökeremhez, vissza a szívemhez, az igaz életemhez.

Nem is olyan rég olvastam egy idézetet, mely szerint: „Ne panaszkodj a valóságod miatt, ha nem vagy hajlandó a nagyszerűbbet választani!” Sokáig én sem úgy gondoltam, hogy minden választás kérdése. Azt, hogy az én választásom, és, hogy választhatok akár másképpen is, ha úgy gondolom. Hogy semmi sincs kőbe vésve, és, hogy mindig dönthetek másképp. Sodródtam az árral, és engedtem, hogy mások válasszanak helyettem. Átadtam az irányítást az életem felett, és nem tettem ellene semmit. Ma már ezt nem teszem, mert megértettem, hogy az életemért egyedül én vagyok a felelős. Persze néha könnyebb másokat hibáztatni, a világot, a családot…. de a döntést mindig mi hozzuk végül. Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést. Mit szeretnék, hogy milyen legyen az életem? Mi az, ami igazán boldoggá tesz? Ki vagyok én valójában? Milyen nővé szeretnék válni? Most már hajlandó vagyok a nagyszerűbbet választani, és behívni az életembe azt a női teremtő erőt, aki valójában én vagyok. Elköteleződtem emellett az élet mellett, és hiszem, hogy a választásom olyan utakra visz, amin szívvel, könnyű lélekkel és örömtelien járok.❤️

Tapasztalatom, hogy a halogatásomat támogatta, aki úgy hitt bennem, hogy én semmit nem csináltam / hogy ezért semmi nem kellett csináljak... Reagáltam videóban: https://humania.io/challenges/videotar-1
Jó lenne visszakapni a règi identitàsom, mikor mèg termèszetes volt, hogy nem vagyok tökèletes ès nem is szègyenkeztem miatta, mikor lázadtam ès nem a megfelelès irányította minden mozdulatom. ( persze azt is túlzàsba vittem) Amikor mèg nem akartam besimulni, amikor mèg nem nyeltem le a válaszokat, nem kerdōjeleztem meg magam állandóan. ( egyèbkènt megtettem, csak kevesebbet elemeztem) Mikor mèg nem zavart a mosatlan ès bárhol simán, mèlyen aludtam. ( azèrt anyám most büszkèbb lenne) Szeretnèk újra az lenni, akit szemrebbenès nèlkül eldobtam, csak hogy vègre lássanak. ( a nagy huszonèves logika) Jó lenne újra, előlről kezdeni ès sokkal jobban csinálni.

Sokat foglalkoztam önismerettel, ami segített ráismerni a mintáim nagy részére. Segített elfogadni és megérteni a szüleimet, s ezáltal letenni az irántuk érzett haragot. Békében vagyok velük. Ez egyben felszabadító érzés, de ugyanakkor egy nagy bizonytalanságot is okoz, mert fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Már a régi működés szerinti megfelelést nem akarom és nem is tudom folytatni, de amikor döntés előtt állok, nincs elég bátorságom felvállalni önmagamat, a vágyaimat. Most ott tartok, hogy bármilyen eszközzel, terápiával próbálkozom, nem jutok előrébb. Megakadtam, beragadtam ebbe. Hiába érzem, hogy a régi működésem nem vezet sehová, mégsincs elég bátorságom beleállni az életbe, követni a vágyaimat, választani magamat.

Nekem a fokozatosság a legfontosabb tapasztalatom vágyak megléte / önbizalom témában. Nem egyben vágni a fát, hanem kisebb tettek által magabiztosságot nyerni... fokozatosan. ÉS másrészt. a Közösség! Vezető-Guru-Példa, aki inspirál, ÉS társak, akik megtartanak az Úton. Csináltam videó választ is: https://humania.io/challenges/videotar-1

Köszönöm. A türelmet biztosan tanulnom kell, mert már azonnal ott akarok tartani, ahol szerintem kellene... a közösség erejét próbálom most megismerni, bátorságot gyűjteni, hogy nekik megnyíljak, hiszen a környezetemben élők olyanok, mintha nem is értenék, hogy miről beszélek... A videót sajnos nem tudom megnézni. Előfizettem, de hibát ír ki. Ebben kérnék egy kis segítséget. Köszönöm :)
A középső szakaszban, amikor még nem látjuk azt, hogy mi nőkènt melyik férfinek leszünk valódi támasza, ott szerintem a legnehezebb. Mert ebben a korszakban valóban az van, hogy megengedni. Úgy értem, itt nem lehet még hűen elköteleződni mert ugye mihez. Az a tapasztalatom, hogy itt tènyleg “meg kell “ engedni egymàsnak azt, hogy bármerre menjünk. Tapasztaljunk. Nagyon nagyon nehéz. Èn magam megélem, megèltem, hogy a férfi megoszt velem mindent, de mellettem van màs is. És ebbe nem lehet beleszólni. De mit lehet ilyenkor tenni ? Lépj vissza ? Ne beszélj vele ? Sértődj meg ? De mi van, ha ezt nem tudod meg tenni ? Mi van, ha bàrmit meg tehet veled ? Te nem tudsz elmenni. Mert valami vonz hozzá. S úgy, hogy ő nem akar elmenni. Ő neki ez kényelmes. Ezt megélni, elbírni, kibírni, vagy várni, az nagyon nehéz. De sokat tanít is. Türelemre. Fegyelemre. Nem hisztire. Vissza a forráshoz. A jelenbe. Az itt és mostba. A maradj nyugtonra. Mert a hiszti halál. Azzal itt nem megyünk semmire. De már szinte semmivel nem megyünk semmire. Nincs racionális megoldàs. Akkor mi van ? Azt tapasztalom, hogy oda kell eljutni, hogy ne akarjunk. Hogy a hiànyt ne a férfivel tömjük be, hanem Istennel. Valahogy egyesíteni az energiákat. Mert a férfi nem tőlünk külön álló. Hanem az egy lèlek másik pólusa. S azt magunkban kell megtalálni. És valahogy úgy tartani a férfit, mint a vizet. Nyitott tenyèrrel. Hagyni őt tapasztalni. Menni hagyni őt arra, amerre hívàst èrez. S ha eleget tapasztalt, akkor talán tudni fogja. Mert szerintem azt màr a kallódásában is tudja, hogy talán egy valakit közelebb engedett màr magához, mint a többit. Talán majd idővel ez mélyül benne. És az is hiába való, hogy azt hisszük mi nők, hogy majd a férfi választ minket. Nem ő fog választani. Isten tesz minket párba. Ez az időszak nagyon “kemény” “próba”. Türelemre tanít, és a nem akarásra.
Változásra várva Amikor kétségbeesetten belekapaszkodsz valamibe, amit láttál, amit csak te láttál, amit csak te éreztel, ami nincs is ott. Amikor annyira akarod az érzést ami annyi éve hiányzik már, hogy lassan nem is tudod hogy tudnád e még érezni. Tudnád együtt érezni valakivel akire vágysz . Görcsösen éled a lapos mindennapokat. A megszokott rutinokat járod végig nap mint nap. És minden nap újrakezded, remélve hogy ma talán átéled azt amit rég elvesztettél. Reméled hogy eszreveszed a szépet, a szelet, a napot, a kis virágot ami integet neked a száraz fű közül. Ennél több van bennem!! Ennél jobbat, a jót érdemled. Próbálkozol, talán megmutatsz egy darabot magadból bár félsz nagyon. Aztán ez a nap is ugyanolyan szürke lesz, ugyanolyan lapos, ugyanaz a spirál, ami másnap kezdődik újra és újra. Már nem akarsz megfelelni, lázadsz. Feszegetted a határokat. Még mindig keresem!
Sziasztok ! Nekem vagy “erős” megèlésem. Az pedig az, hogy a figyelem magától màs fele megy. Mit èrtek ez alatt ? Azt, hogy kettő működés van. Vagy elveszek a fizikai vilàgban, a történèsekben, a körülményekben, vagy az a fontos, az lesz a fontos, amiben történnek a körülmények. Màsképp: nem az a fontos mi törtènik, hanem az, amiben törtènik. Kérni igenis lehet. De mindegy hogyan. Ha szűkölök, szenvedek, abból nem lehet kérni valami màst. Abból lehet kèrni, aki valóban vagyok. Egy csendes erőből. Feszülés, akaràs, könyörgés nélkül. Ez a valódi kérès. Nàlam olyan, mintha a figyelem àt fordult volna. A szenvedésből, a figyelembe. Ezt most így tudom mondani. Azt érzékelem, tök mindegy mi törtènik, èn jól vagyok. Nem a körülményektől indulnak a dolgok. Azok màr egy vàlasz. Vàlasz magamra, magamból.