ZitaNekem az a tapasztalatom - ezt persze utólag értettem meg -, hogy amikor érzelmileg elérhetetlen férfiakkal próbáltam “komoly kapcsolat” céljából kapcsolódni, akkor valójában én magam is érzelmileg elérhetetlen voltam. Az éppen aktuálisan számomra érdekes férfi állapota remekül tükrözte a sajátomat. Ez az időszak már az amazon korszakom tetőzése körül volt, amikorra már megtapasztaltam és kiélveztem, hogy miként tudok a női energiáimmal hatni a férfiakra, hogy tudok csábítani, rajongás tárgya lenni, de ez már nem volt nekem elég és emiatt azzal áltattam magam, hogy készen állok az elköteleződésre. Utólag megértettem, hogy ez nem így volt, hogy még mindig voltak tartozásaim egyéb területeken. El kellett mennem a falig minden szempontból - gyerekkor/szülőkapcsolat feldolgozása, gyász (szülő halála és válás), anyagi függetlenség megteremtése, én határok meghúzása, hogy csak a fontosabb témákat említsem - és szükségszerű volt a teljes rombolás, összeomlás, a teljes addigi életem megsemmisülése, hogy a romokon szárba tudjon szökni egy új én és egy új élet. Én ebben a káoszban éreztem meg, hogy biztonságban vagyok, hogy megtartva vagyok valami nálamnál sokkal nagyobb és időtlenebb és bölcsebb által (akkor még Univerzumnak neveztem, ma már Istennek tudom hívni). Ez a tapasztalat teljesen átformálta az életemet, de ahhoz, hogy idáig eljussak, tényleg a végsőkig kellett feszítenem a húrt először a saját önzésemben, majd az annak nyomán keletkező rombolás következtében megélt szenvedésemben. Egyébként a sportban kitűzött célokhoz is tudok kapcsolódni, nekem évekig meghatározó volt az ultrafutás, edzővel versenyre készülés, testem teljes kizsigerelése, egészen odáig, hogy egy több napos verseny közben részleges izomszakadás lett az egyik combhajlító izmomban. Érdekes módon, amikor kimondtam az akkori párkapcsolatomban - a gyermekeim édesapjának -, hogy vége, én ezt nem tudom tovább csinálni, külön kell válnunk, akkor szinte egyik pillanatról a másikra hagytam abban az ultrafutást. Nekem ez a minták csődje körüli időszakban volt, de szerintem az amazon korszakban is helye és ideje van az ilyen típusú teljesítmény hajszolásnak, ha ezen a területen az embernek “adósságai” vannak. Szóval én saját tapasztalatból megerősítenélek Téged abban, hogy kövesd, ami felé hívásod van és amire hatással is tudsz lenni, tényleg a bátorság és az őszinteség - magaddal és másokkal is -, ami ilyenkor előre tud vinni. A magány érzésének enyhítésére pedig nagyon jó, ha tudsz kapcsolódni hasonló életszakaszban, helyzetben lévő emberekkel, ehhez pl. ez a platform, a Humania szerintem remek kiindulópont.
3
Adrienn KanczNagyon nagyon köszönöm a reakciód! Kicsit abban is elvesztem hogy megvolt e már a végsökig elmenetel mert poklot jártam elváltam ittam cigiztem közben túlélni próbáltam gyereket életben tartottam csak most alakul már az új élet de még ez sincs kész teljesen bútorok lakberendezés közben buzog bennem az élni menni megélni akarás mintha belül azt érezném be kell pótolnom 6 évet ami a túlélésről szólt! Mindig meg kell újúljak futottam anno így vezettem le a válás fájdalmait és hogy a férfiak csak átmentek az életemen.. Most a biciklizés lesz a szerelmem Nem tudom mikor tudja elmondani 1 ember hogy készen áll! És akik nem álltak készen csak hiányból kapcsolódtak azoknak hogy jön össze a szerelem? Most tudom mièrt nem jön még mert van még feladatom Isten még nem engedi ide!
- Zita
Nagyon örülök, ha tudtam segíteni. Hezitáltam, hogy reagáljak-e, ugyanis olyan szépen és tisztán megválaszoltad saját magad számára a kérdéseidet, látod a helyzetedet, és az a tapasztalatom, hogy néha már ennyi is elég az ember számára az "aha" élményhez, ha magából kiteszi, kiírja, majd visszaolvasva kicsit kívülről tudja szemlélni a saját helyzetét. Én is csak erre szeretnék ráerősíteni, hogy szerintem jól érzed. Leírtad, hogy ez a 6 év számodra a túlélésről szólt, nem pedig arról, hogy magadért teszel, hogy Te vagy az életed középpontjában, hogy megéled a szabadságod, élvezed a nőiséged, az erőd, a függetlenséged. Tudom, hogy anyaként jóval nehezebb megengedni magunknak ezt, mert hajlamosak vagyunk a gyerekeket mindig előre sorolni és nem tudom, pontosan milyen helyzetben vagy, de ha vannak olyan napok, amikor egyedül tudsz lenni, gyerek nélkül, akkor ezeket a napokat érdemes kihasználni bármire, ami Téged tölt, ami csak rólad szól. Kérdezd meg magadtól, mi esne jól Neked, milyen vágyaid vannak, amiket már régóta szeretnél megvalósítani, élmények, amiket meg szeretnél élni, dolgok, amiket ki szeretnél próbálni. Azt is érdemes megfigyelni, mi az, amivel szemben ellenállásod van, vagy akár félelmeid, amolyan komfortzónán kívüli dolgok. Én azt hiszem olyankor fejlődtem a legtöbbet, mikor ezeket választottam, mikor bele mertem állni olyan helyzetekbe - akár az ismerkedés kapcsán is -, amiket korábban teljességgel elképzelhetetlennek tartottam magamról. Ezek a tapasztalatok mind kis építőkövek voltak az önbizalmam és önértékelésem növelésében. Szerintem az ismerkedés kapcsán az a fontos ebben az időszakban, hogy rendben legyél azzal, hogy követed a vágyaidat és hogy most Te vagy a központban és élvezd azt a férfi(ak) rajongását anélkül, hogy bármilyen távlati tervet, elképzelést ebbe belevetítenél. Utólag visszagondolva, nekem ebben az időszakban az ismerkedés azért mehetett könnyen, mert én jól tudtam figyelni és hallgatni a férfiakat, könnyen meg tudtak nyílni nekem, mivel én is őszinte és nyílt voltam velük - a vágyaimat illetően is - és közben az egyre fokozódó önbizalmam és lelkesedésem, élet/szexuális energiám valószínűleg mágnesként hatott rájuk. Egyszer még pár éve az Énakadémián István úgy beszélt erről, ha jól emlékszem, hogy be kell gyűjteni a nőnek a kis "drágaköveket" az úton, amik lépésről lépésre felépítik a valódi női erőt, tartást és önbizalmat - vagy képletesen szólva, amelyekből létrejön az a bizonyos királynői korona :)
- Adrienn Kancz
Nagyon nagyon köszönöm a szavaid ez most nagyon kellett mennyire belém "látsz" igen alapvetően látom kívülről magam és a célokat is miket szeretnék megélni terveket megvalósítani és úgy érzem már közel állok de még nem teljesen hogy befogadjam teljességgel! Dolgoznom kell azon hogy a nem vagyok választva blokkot megoldjam!hálás vagyok hogy írtál.. holnaptól bringa szerelem kikapcs! Nagyon köszönöm a szavaid!🙏❤️
1 - Zita
Elgondolkoztam mostanában azon, mit jelent számomra a “segítés”, hogyan változott a viszonyom a segítői szereppel kapcsolatban az elmúlt évek során. Én egy rendkívüli módon érzékeny embernek tartom magam. Sok időbe telt, amíg meg tudtam barátkozni ezzel az érzékenységgel, gyerekkoromban ugyanis ezt kifejezetten negatív jelzőként hallottam magammal kapcsolatban pl. édesapámtól. Erről majd írok külön is, azt hiszem... De most a segítésről: az érzékenységemen túl, vagy talán éppen ennek is köszönhetően - pszichológiai szakkifejezéssel élve - egy parentifikált gyerek voltam, és gyermek-, majd fiatal felnőtt koromban a segítést, elsősorban édesanyám támogatását, mint a szeretet zálogát éltem meg. Akkor vagyok jó és szerethető, ha őt jól támogatom, ha könnyítek az életén, érzelmileg megtartom, ha boldoggá tudom tenni. Ez sajnos nem sikerült, olyannyira, hogy 20 éves koromban megtudtuk, anyukámnak korai Alzheimer kórja van, 6 év alatt veszítettük el. Fél éves volt a nagyobbik fiam, mikor Anya elment, és 10 év kellett nekem, hogy meg tudjam őt gyászolni. Nagyon sokáig okoltam magam, kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rajta segíteni. Következő életszakasz, amiről a segítés eszembe jut, a minták csődje körüli időszak, mikor egy segítő szakmába vágtam bele és kezdtem erre egy saját vállalkozást építeni. Úgy éreztem, hogy minél több emberrel szeretném megosztani azt azt utat és módszert, amely nekem segített kilépni egy évek óta tartó boldogtalan párkapcsolatból. Azt hiszem, ez még inkább az az egós segítés volt, ahol én voltam a központban, de érdekes módon viszonylag hamar eljutottam oda, hogy feltegyem magamnak a kérdést: mi van bennem, amiről el akarom terelni a figyelmemet, miért foglalkoztatnak jobban mások, az ő kihívásaik és nehézségeik, mint a sajátjaim? Itt még nem volt erre válaszom, és az amazon korszakom tetőzésekor belevágtam még egy budapesti egy éves coach képzésbe, miközben párhuzamosan online egy amerikai coach képzést is csináltam és az Énakadémián jelentkeztem a mentor képzésbe is. Közben folyamatosan férfiakkal foglalkoztam, jöttek-mentek az életemben mindenféle vonatkozásban. Azt tudtam, hogy az empata természetem miatt könnyen kapcsolódom, érzékenyen tudok ráérezni mások lelkiállapotaira, jól tudok hallgatni, és egyre inkább megtanultam az ítélkezés mentességet és azt, hogy bármiféle tanácsnál milliószor többet ér az értő figyelem. Az említett képzéseket azonban mind fel kellett adjam egyetlen hirtelen döntés következtében, amikor is összeomlottam (súlyos depresszió) és ahogy István mondja, nálam tényleg tűpontosan beazonosítható módon történt meg a pokoljárás legalja, a ráció halála. Ebben az időszakban egyik pillanatról a másikra hátat fordítottam mindenféle segítői szakmának, ugyanis teljesen hiteltelennek éreztem volna, hogy én ebben az állapotomban bárkinek is segítséget tudjak adni. Kiégtem a segítésben azt hiszem, illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy megértem arra, hogy ezt a rengeteg figyelmet már csak egyetlen férfire fordítsam. A hasznosság és hasznosulás érzése azonban kellett, és nagyon érdekes az élet, hogy éppen álláskeresésben voltam, amikor az egyik kedves ismerősöm ajánlásával végül egy olyan civil szervezetnél helyezkedtem el, amely a nőiség és anyaság témájával foglalkozik. Azonban itt egy pénzügyes pozícióba kerültem, amivel békében voltam, mert ez valami nagyon megfogható, racionális és kicsit érzelemmentes feladatkör is, ahol a precizitásommal és rendszeretetemmel, rendszerben gondolkodásommal tudtam hasznosulni. A segítői énemet pedig az elmúlt 4 évben teljességgel a párom felé, a kapcsolaton belül éltem meg. Egészen mostanáig, néhány hete ugyanis én mondtam ki a szakítást. És most itt vagyok, mert hívást éreztem, hogy visszatérjek ebbe a közösségbe. A segítés ma már azt jelenti nekem, hogy felvállalom, hogy nem tudok, nem is tudhatok mindent…sőt néha úgy érzem, semmit sem tudok.:) Vállalva a saját tökéletlenségemet, a bukdácsolásaimat már nincs bennem akarás azzal kapcsolatban, hogy segítsek. Csak hallgatok, figyelek, ahol van tapasztalatom, azt igyekszem megosztani. Egyszerűen azt érzem, hogy én legjobban a segítéssel tudok hasznosulni. Hogy ez milyen módon történik, hogy merre visz majd ezzel kapcsolatban az utam, azt nem tudom, de őszintén szólva már nem is akarom tudni. Azt tudom, hogy a helyemen vagyok, bárhol és bármikor, mert benne vagyok, mert Istenben vagyok.
Joós IstvánHuhúúú, de bosszankodó tudok lenni, amikor olyan kérdés érkezik, amiről már rengeteget volt az elmúlt évek alatt szó. Különösen, ha olyan embertől jön, aki számomra már látható, és meglep, hogy pont Számára ez kérdés, épp Ő nem érti. 🙂 Másrészt nagyon hálas vagyok ilyenkor, mert ez elég motiváció, hogy nekiüljek újra, és a 12. magyarázatot is elkészítsem, azonos témában. Ami persze mindig kicsit jobban sikerül, mint a korábbiak. 🙏 Hmm... lassan, sok "bosszankodás" árán még a végén érthető leszek így. (Bár ezt nem hiszem. És talán nem is akarok/dolgom érthető lenni – távolinak érzem, hogy menjen. Miközben az érthetőség abszolút csúcsa épp A Legnagyobb köztünk.) Új videó ma 6kor megy ki a Joós István YouTube csatornára... Címe: "Passzív jövedelem ELTÖKELTENÍT" ... bízom benne, hogy ez így most érthető lesz majd. ♥️
- Joós István
Nagyon, nagyon, nagyon furcsa számomra ez a másoknak segítés téma... Eleinte tudni akartam, és okoskodtam, aztán valóban érteni kezdtem, és tanácsot adtam, majd egy jó ideje már tapasztalatokat mondok csak. Mert ezekről tudom biztosan, hogy igazak, hiszen megtörténtek. Amivel párhuzamosan a megértés-gondolkodás jelentősége változott, változik, csúszik lefele, folyamatosan, bennem – miközben a jelenlét-figyelem-elfogadás jelentősége pedig emelkedik. Sokat jár az eszemben az idős János mondása, tanácsa, hogy: "Szeressétek egymást". Kezdem megérteni, pontosabban nem is megérteni, mert egy ideje már értem, hanem valóban megengedni-elfogadni, hogy lehet, hogy tényleg ennyi végül csak. A maximum, amit adni tudok: jól lenni, együtt. Ahogy egy fának sem kell tanács, hogy hogyan nőjön. Hanem víz kell neki és napfény, hogy ereje legyen hozzá. Szeretet és Istenkapcsolat.
Izsa István6évvel ezelőtt én is hasonló cipőben voltam. Nekem akkoriban volt folyamatban a károsszenvedélyeim lerakása. Az akkori páromon éreztem,hogy ő még ezt nem szeretné meglépni, tehát nem tart velem egy egészséges életmód felé,ezért láttam hogy ő a szakadék felé tart. Nehez volt ott hagyni őt,látni hogy merre tart és hogy ne akarjak segíteni neki mert most én vagyok a fontos, a korábbi hozzáállásommal ellentétben hogy nálam mindenki fontosabb. Óriási paradigma váltás volt ez akkor,hogy lehetek önző, mert egy egészséges önszeretet mondta azt hogy nekem akkor onnan mennem kell mert nincs tovább dolgunk együtt. Ennek ellenére fájt akkor és nehéz volt "cserben" hagyni. Ma már úgy látom senkit sem dolgom megmenteni,mégis örömet okoz ha segíthetek,de már nem másért teszem hanem mert nekem öröm. Fontos ez az önzőségnek látszó önszeretet. Valódi szabadságot ad és játszmáktól mentes tiszta kapcsolódási lehetőséget.
- Zita
Igen-igen, pontosan így érzem én is. És milyen érdekes, hogy erről írsz, hogy "ennyi végül": a SZERETET... mert hogy a megosztásomból helyhiány miatt kivágtam egy részt, és gondoltam ezt majd később megosztom, de most bemásolom ide. Élmény ez most nekem, hogy így együttérzünk ebben :) Szóval erről írtam: "Én egy rendkívüli módon érzékeny embernek tartom magam. Sok időbe telt, amíg meg tudtam barátkozni ezzel az érzékenységgel, gyerekkoromban ugyanis ezt kifejezetten negatív jelzőként hallottam magammal kapcsolatban pl. édesapámtól. Az önismereti utamnak fontos része volt, mikor megértettem, hogy apukámnak miért volt nehéz elfogadnia az én érzékenységemet, miért okozott benne pl. óriási frusztrációt, ha sírva fakadtam (a “hiszti” azóta is az egyik legutáltabb szavam, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy anyaként pl. tudatosan figyeltem rá, hogy még véletlenül se aposztrofáljam hisztiként a gyermekeim sírását, frusztrációját). Mióta ezt megértettem, azóta tudok már apukám a külvilág felé fel nem vállalt érzékenysége kapcsán is felé olyan megértéssel és meleg szeretettel fordulni, amelyet ő a saját édesanyjától sosem kapott meg. Mindig rácsodálkozom, milyen fantasztikus folyamat ez a generációkon átívelő gyógyulás – megtanulni olyan szeretettel fordulni önmagam felé, meglátni magamban azt az egyetlen, megismételhetetlen, csodálatos és feltétel nélküli szeretetre méltó kisgyermeket, ahogyan a gyermekeimet látom és érzem, és aztán szépen lassan, fokozatosan ezt a szeretetet adni másoknak is, pl. szülőnek, akivel kapcsolatban korábban oly sok sérelmem és bánatom volt, aztán párkapcsolatban, barátságban, olykor ismeretlen ismerősöknek is. Azt hiszem, valami ilyesmit jelent a keresztény hitben a jézusi szeretet. Ezt a fajta egységélményt egyre gyakrabban élem át a hétköznapokban és ez annyira jó."