Megosztásaid

Urbánkó Regina

Fiatalon, az iskolapadból kikerülve az volt a meggyőződésem, hogy minél erősebb a szakmai tudásom, annál nagyobb lehetőségek várnak rám. Önmagában ez igaz is, a szaktudás valóban lehetőséget ad sok mindenre, de hogy hova jutunk el az életben, azt nem a szakértelmünk fogja meghatározni. Sokkal fontosabb képességek, készségek fognak előnyökhöz juttatni másokkal szemben. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a mély szakértelem rettenetesen tud korlátozni, bátortalanná tesz. Két diplomával, egy halom tanfolyammal a hátam mögött, amiket felnőttképzés keretein belül végeztem el, folyamatos tanulás mellett tökéletesen látom, hogy még mennyi ismeretet ölel fel a szakterületem, és mennyi mindenről tanulhatnék. Nagy csapda ez. Hiszen minden téren az a minimális elvárás magammal szemben, hogy tökéletes és magabiztos tudásom legyen. Így léptem ki a vállalkozói világba és építenék énmárkát, de közben félelmekkel voltam, talán vagyok is tele, hogy mi van, ha nem tudom egy kérdésre a tökéletes választ. Saját magamat frusztrálom, miközben mások a szakmai tudásból morzsákat árulnak hihetetlen magabiztossággal. Biztos vagyok benne, hogy a sikeres emberek mindig szánnak arra időt, hogy a szakmai ismereteiket mélyítsék, aktualizálják, hiszen erre is nagy szükség van. Viszont akár vezetői minőségemben hosszú éveken át, akár azóta, hogy saját vállalkozás indításában láttam meg a jövőt, a komplett személyiségem, a jellemfejlődésem, az önismereti munka vezetett ahhoz, hogy a szakértelmemből értékes szakemberré váljak. A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy szervezeten belül a megfelelő kommunikáció, a fejlett érzelmi intelligencia, a hatékony érdekérvényesítés képessége, a mások motiválásának képessége (inspirálás), a tulajdonosi szemlélet, a digitális világban való jártasság fog értékessé tenni. Egy másik nagyon fontos különbség, hogy elméleti vagy gyakorlati tudásról beszélünk. A tudásunk annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban alkalmazni tudunk.

Urbánkó Regina

#munkahelyi vezető szerepről Voltam gazdasági területek vezetője (pénzügy, számvitel, kontrolling), és voltam cégvezető 11-15 és 127 milliárd forintos vagyonú vállalatoknál. Szervezeti létszámot tekintve 65-1000 fős cégek voltak ezek. Vezetőként nekem fontos volt a szakmai tudásom, hogy bármikor tudjak segíteni a kollegáimnak, szakmai vitákban részt tudjak venni. A munkafolyamatokat is igyekeztem jól ismerni, aztán egy bizonyos méret felett már el kellett engednem ezt az elvárást magammal szemben. A belső motivációmat az táplálta, hogy szeretek hatással lenni, befolyással bírni a dolgok, a folyamatok alakulására. Hangot adok a véleményemnek, fontos nekem, hogy tudjak a fejlődés irányába mozdulni, és erre ösztönözni másokat is. Szeretek tanítani, tudást átadni, megszerettetni a szakmát másokkal. Nekem mi volt fontos vezetőként? A példamutatás, felelősségvállalás, terhelhetőség, következetesség, nyílt, őszinte kommunikáció. Szerettem a szakmámat, a munkámat, mindig szeretettel közelítek a dolgokhoz, ezért szívesen csatlakoztak hozzám segítők, támogatók az életben, akár munkavállalóként is. Igyekeztem jó hangulatot teremteni a munkavégzéshez, ezért sokszor még a munkaidő lejárta után is dolgoztak velem, annak ellenére, hogy nem volt mindenért túlóra számfejtve. Voltak nagyon terhelt időszakok, szezonálisan nagyon sok munka, amit ugyanazzal a létszámmal kellett megoldanom. Az nagyon jó érzés volt, amikor kérés nélkül követtek a beosztottaim a meredek hegyen felfelé, és mikor úgy nézett ki, hogy lejtmenet helyett egy újabb meredeken kell felkapaszkodni, akkor is jöttek velem. Nem jelentett gondot a felmondás átadása soha, pedig előfordult velem számos esetben, hogy sor került rá. Mindig megelőzte több beszélgetés az elvárások tisztázása érdekében, így egyértelmű volt már, mi vezetett végül a döntésemhez. Úgy gondolom, hogy addig voltam jó vezető, amíg ez a szerep nem rólam szólt, hanem a szervezet szolgálatáról. Nagycsaládban nőttem fel, szerény körülmények között. A szüleim szakmunkások voltak, beosztottak. Sokat hallottam otthon, hogy a főnöküket szidják. Én jól akartam csinálni, jó főnök akartam lenni. Vagyis jó vezető, annak ellenére, hogy a dolgozóknak alapvetően nem célja „jó beosztott” lenni, de ez egy másik téma. Elsőként szereztem diplomákat a családban, és lettem vezető beosztású. Nem tudtak a szüleim ezen az úton sokáig támogatni, magamra maradtam a helytállásban. Kihívást jelentett, amikor a cégeket képviseltem más vezetők társaságában, főleg amikor először jelentem meg a már megszokott összejöveteleken. Le kellett küzdenem a kishitűségemet és fel kellett vállalnom önmagam. Nem felejtem el az első ilyen alkalmat, amikor a kinevezésemet követően egyedül mentem egy szűkebb körű szakmai rendezvényre. Nem akartam a tömegben elvegyülni, a társaság krémjébe akartam tartozni. Felkészültem ennek tudatában, minden befolyásos emberhez volt egy-egy aktuális kérdésem, amivel beszélgetést tudtam kezdeményezni. A sikerhez pont elég volt ennyi és egy jól időzített pillanat, máris komoly beszélgetésbe mélyült a felületes udvarias társalgás. Szívesen csatlakoztak hozzánk mások is, így volt lehetőségem további bemutatkozásra. Először mindig én érdeklődtem, nyitott voltam és figyelemmel hallgattam másokat, így később engem is érdeklődésre méltattak. Ennyi volt a titka annak, hogy befogadjanak. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetői szerep nagyon magányos tud lenni. Minél magasabb szinten leszünk vezetők, annál inkább egyedül maradunk a szervezetben a „problémáinkkal”, a kihívásokkal. Egyre nagyobb a felelősségi körünk is, egyre nyomasztóbb a ránk nehezedő teher, és a gyengeségeinket, az érzelmeinket sokszor el kell rejtenünk. Szakmai közösségekben, mesterelme csoportokban találtam meg a támogató közeget. Ha csoportos tapasztalatcserét igényelsz, javaslom, hogy csatlakozz #Joósistvan #Vezetőkklubja -hoz. Én egyéni tapasztalatcserében tudok segíteni.

Urbánkó Regina

Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.

Urbánkó Regina

Soha véget nem érő folyamat. Rendszeresen rendet rakok, lomtalanítok, aktualizálok. Átvizsgálom a mondataimat, a gondolataimat, a szempontjaimat, szokásaimat, szerepeimet, a társaságokat, ahova tartozom, az embereket, akik körülvesznek, a könyveket, amiket olvasok, előfizetéseimet, a reggeli rutinomat, a napi programjaimat, mit csinálok, és mit nem csinálok, mindent, amit csak lehet. Hova tartok? Kell ez nekem? Hogy szolgál engem? Rámpakolódik a sok hasznavehetetlen lom, szemét, kacat. Nyomasztó érzés. Az önreflexió része a rendrakás. Felszabadít.

Poczik Hajnalka

Svájcban az egyetem mellett 90 %-a a diákoknak dolgozik. Még genfi egyetem pszichológia szakára jártam, közben próbáltam elhelyezkedni egy olyan szegmensben, amiben sem tapasztalatom, sem képesítésem nem volt. Azt mondták lehetetlen. Jelentkeztem stage-ra, ami egy ingyenes munkát jelentett fél évig 80 %-ban, napi, 6 órában. Közben, hogy legyen valamennyi pénzem 50 %-ban egy étteremben kezdtem el dolgozni. Persze ott volt meg az egyetem is, éjjelente irtam a kötelező beadandókat. Tudtam, hogy mit akarok és oda ez a kemény út vezet. A stage után a posztra, amit szerettem volna még mindig azt mondták esélytelen. Soha nem hittem ezeknek az embereknek. 40 oktatási intézménynek írtam, 37 elutasító választ kaptam.A többiek nem is válaszoltak. Mit tettem ezután? Befűztem őket egy dossziéba és felhasználtam a levelekben szereplő neveket, hogy személyessebbé tegyem a leveleimet. Majd átfogalmazva úrja elküldtem őket. Kaptam egy darab igen választ. Nincs lehetetlen. Ha elakadtál a munka keresésben, gyere, beszéljünk.

Poczik Hajnalka

Ahol űr keletkezik, hely, azt előbb vagy utóbb valaki vagy valami betölti. Olyan mint egy fekete lyuk gravitációs vonzása. Anyaként volt olyan, hogy nem álltam a helyembe az életem során és más állt oda. Majd én vele harcoltam. Parentifikált gyerekként megtapasztaltam milyen a saját anyukám anyukája lenni. Ma már a rendre törekszem. A családi rendszeremben is rend lett. A Hellinger féle családállítás második törvénye a hely törvényéről szól. A rendszerben minden egyes tagnak megvan a maga helye, pont ugyanúgy, mint a puzzle kirakós darabkái. Két irányból tekintünk az egyén helyére. Az egyik irány a függőleges, amely a szülő és a gyerek pozícióját határozza meg. A szülő mindig a Nagy, a gyerek pedig a Kicsi. A rend legtöbbször ebben az esetben akkor sérül, ha a gyerek a szülő helyére lép, aminek következtében nem tudja a saját életét élni. A horizontális irányban is rendnek kell lenni, ahol az egymással azonos generációs szinten lévők között vizsgáljuk a sorrendiséget. Itt az a törvény, hogy mindig az az első, aki előbb érkezett a rendszerbe. Ez a rend fel tud borulni a testvérek között is, de gyakoribb, amikor az egymás után következő párkapcsolatokban, házasságokban borul fel. Az első feleség mindig az első marad, és minden utána következő feleség neki köszönheti a helyét. Mi a családállítás? Családállítás, családfelállítás, Hellinger terápia, Hellinger módszer: A Hellinger féle családállítás olyan terápiás módszer, amely a spiritualitás és a pszichoterápia határterületén helyezkedik el. Megtalálhatóak benne a pszichoanalízis, a hipnózis, a tranzakció analízis és a családterápia elemei. A Hellinger módszer segítségével az egyes egyének problémáinak lehetséges generációkon átívelő okai, az emberi kapcsolatok és szociális rendszerek rejtett működési mintái, az egyénre gyakorolt hatásai válnak láthatóvá és megtapasztalhatóvá. Várlak szeretettel egyéni és csoportos állításaimon, ha úgy döntesz, hogy a helyedre lépnél. +36 30 733 0523

Dóka Viktor

Volt a házasságomban egy kb. 3 éves időszak, amikor különösen erősen ragaszkodtam a feleségemhez. Ez az időszak tökéletesen egybecsengett azzal, amikor nem tudtam igazán, hogy merre tovább, vagy merre van az előre egyáltalán. Eleinte meggyőződésem volt, hogy jó helyen vagyok és jól csinálom, amit csinálok, de az eredmények csak rövid ideig jöttek, utána mintha egy csúszdán csúztam volna le, mindenem lenullázódott. A munkámban a sikerek egyre ritkábbá váltak, az összhangot a feleségemmel egyre kevésbé találtam, és eközben mégis az egyetlen, amire vágytam az volt, hogy vele töltsek idő, hogy kikapcsoljak, hogy feltöltődjek, hogy ráleljek magamra. Számára ez abszolút teher volt, valószínűleg úgy érezte, hogy még én is a gyermeke vagyok, aki el és kihasználja őt. Megélésem szerint ő nem értette, hogy a figyelmére van szükségem, attól függök, én pedig nem értettem, hogy ez semmire nem adna megoldást. Csak egyre több és több halogatást eredményezett részemről. Amikor magamhoz tértem, sem vele nem volt kapcsolat, sem normális bevételem nem volt, sem semmilyen örömöm a mindennapjaimban. A megoldást számomra az hozta meg, hogy elkezdtem kapcsolódni igazabb módon önmagamhoz. Elkezdtem merni ránézni arra, hogy amit én akarok, az milyen eredményt szül. Elkezdtem döntéseket hozni, apró döntéseket, amelyek először olyan nehezek voltak, mintha óriási köveket kellett volna görgetnem. Amint elkezdtem ezt a folyamatot, elkezdtem cselekedni, egyre inkább látszott az a rengeteg felhalmozott teher, amely attól lett teher, hogy én nem vállaltam felelősséget, és nem hoztam megfelelő döntéseket. Ezután ezeket a terheket, csak nem racionális döntések segítségével tudtam elkezdeni helyre tenni és felszámolni. Önmagamra kellett hallgatnom, miközben hittem abban, hogy van segítség. Hogy van kegyelem. Hogy van kegyelem számomra, egy nagyobb erő, mint az én tehetetlenségi erőm, a csüggedésem, a kudarcom. A kegyelemhez a már nem működő Viktort, és nem működő kapcsolatait fel kellett számolnom, le kellett ölnöm. Így végül azt tudom írni most neked, hogy a kapcsolatfüggésem szenvedései hozták a legtöbb olyan eseményt, válságot az életembe, amelyek mentén a rációm halálát elkezdhettem megélni, és ezzel megízlelni az Isteni vezettetést. Ezt gyakorlom most is, újra és újra, és újra.

Férjemmel 9 éve vagyunk házasok. Van egy csodás kislányunk aki 8 éves. A kapcsolat mesesen indult sem vita sem hasonló. Nagyon tudtunk figyelni egymásra, majd gyors összeköltözés, eljegyzés, egy éven belül esküvő. A lányunk születése után is szépek voltak a napok, de valami miatt mégis feszült voltam. A Párom folyton dolgozott otthon voltunk hárman lányok. Az idő gyorsan telt és valahogy egyre kevesebb idő jutott egymásra. A kislány is sok időt elvett mert az átlagtól eltérő. Éreztem a bajt és egyre többet többet adtam, megoldást kerestem Férjem számára. Mikozben ő vagy nem volt otthon vagy folyamatosan feszült volt, és én magamban kerestem a hibát. Mondhatnánk tipikus, önfeladás csapdája. Igen ezt tettem lépésről lépésre adtam fel magamat, szeretet koldussá változtam. Amikor felvetettem egy lehetőséget próbáld ki te, és igen beindult a változás megláttam mindazt ami eddig előttem rejtve volt. De ahogy én fejlődtem egyre jobban zavart hogy nem kapok viszonzást, és nőtt a távolság. Sok sok beszelgetés során próbáltam felhívni a figyelmét a helyzetre, de bagatelizálás volt a válasz. Nem tartott velem és csak azért harcolt hogy mindene meg legyen, csak az anyagi meg erkölcsi elismerést kereste. Aztán egyszerűen már nem is beszéltünk egy nyelvet. Azt hiszem itt jutottunk el az aljára, hogy már nem is értjük egymást. Én olyan embereket találtam akik meghallgattak, ő pedig kizárva érezte magát. Eltávolodtunk egymástól, pedig az életem közepe még mindig ő volt. A kislány nyaralása alatt együttlétet tervezett annak ellenére hogy már rég kifelé állította a szekerét, mondtam hogy ezt nem lehet. Költözzön el és gondolkozzon, mit akar minket vagy a szabadságot, mert érzése szerint én bezárom. Már el is költözött válás folyamatban. Azóta is igyekeztem segíteni rendet rakni a lelkében, de hiába. Nehez elfogadni azt hogy a másik iránti szeretet nem jogosít fel arra hogy helyette harcolj. Ezt neki kell megtennie, szembe nézni saját démonaival.

Orosz Sándor

33 évesként ez az életemben a 7. munkahely ahol dolgozom . Sokan mondták hogy miért váltogatom , főleg idősebbek , persze akkor más világ volt mikor 1 munkehelyen le élted az életed. Jelenleg minden munkahelyem más, más területről szólt. Eleinte a pénz , aztán pedig az motivált hogy hol tudom jól érezni magam , ugyanakkor keresem a helyem mi az ami számomra közel áll . A párom persze ettől megőrül , mert elég bizonytalan az élet igy amit megértek persze, viszont nekem szükségem van erre a nyitottságra, változatosságra. Nem félek úk dolgokba belevágni , de őszintén szólva kicsit el is fáradtam jó lenne már, egy olyan területen kibontakoztatni a képességeimet ahol igazán jól érzem magam és jól is keresek . Azon is gondolkotam már, hogy lehet szimplán nem tudok elköteleződni , lehet kicsi a türőképességem , nem vagyok elég kitartó . Alapvetően türelmes vagyok de ha már a gyomor görcs megjelenik , akkor belül tudom hogy ez egy jel "LÉPNI KELL" Nem tudom ki hogy éli meg az életében egy-egy munkahelyváltást, vagy kinek milyen tapasztalati vannak . Nekem pozitvum hogy , ezektől a lépésektől sose érzem magam elveszettnek , mindig tudom hogy ha úgy alakulni mindig találok munkát magamnak , ami persze önbizalmat ad.

Daniel Uhle

Számítógép függés, több mint 30 évig. Először játékok, később az internet, később értelmetlen (!) YT videók nézése. Most ennek 30 napja vége. Tovább is fog ez a szünet tartani? Remélem. Dolgozom rajta. Ez egy szelíd függés volt, viszonylag nehéz belehalni és beleszegényedni, mint más függőségeknél, de az érzések ugyanazok voltak: zombiként felébredni, a legtöbbször masszív önutálattal, "Ma másként lesz!" ön-ígérettel... Fókusz sehol, maradt a túlélés. És az évek csak teltek. És most már megérkeztek az eredményei, pl. gerincferdülés, csigolyák összemenése. Gondolkoztam azon, hogy mivel a gyógyító-tanácsadó hivatás felé haladok, hogy talán ezzel a sok tapasztalatommal könnyebben tudok majd más függőknek segíteni? Azt tudom, hogy a bennem lévő üresség, hasznosulatlanság elől próbáltam ezen a módon elmenekülni. Most nincs ez az üresség, mert egy nagy fájdalom tölti ki a helyét. Innen szép nyerni. Innen már csak nyerni lehet! :)