Megosztások

• 

  Zsuzsanna Oláh

  Hogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.

  #Egyéb betegség

  Tovább

  3
• 

  Zsuzsanna Oláh

  Felébredtem arra, hogy elköszönt. Nagymamám 93 évesen, kb 3 éve már önellátásképtelenül (és már mi sem tudtuk ellátni), feküdt egy öregek otthonában. Jártunk látogatni, és szörnyű, de tudtuk, hogy mit várunk - nem örömmel, hanem rettegve. Egy éjjel arra ébredtem fel a férjem mellett, hogy mindenemet elönti egy megmagyarázhatatlan, szeretetteli boldogsàg. A végtagjaimban, kezemben, karomban, ujjaimban, áramlott a melegség. Végtelen szeretetet éreztem. Fel is ébresztettem a férjemet, és annyit mondtam: “meghalt mama”. És másnap reggel 6-kor jött a telefon. Lehet, hogy ezt még nem dolgoztam föl (20 éve), és a magyarázatát sem tudom, de van tanúm rá, és most is érzem, amit akkor éreztem.

  #Nagyobbhoz igazodás
• 

  Marina dr. Varga

  A legújabb podcast hatására ma írtam egy levelet Tamásnak, abból idézek, úgy gondolom, talán elegendő: "Értelmet nyert az elmúlt sok-sok évem, ahogy bejártam az ívet, amit leírtok. Aztán, hova jutottam, ahogy mondjátok, hogy az előttem álló nap feladatait megcsináljam. Lesve körül, hogy vajon én vagyok e bolond. Mert voltam magam is agglomerációscsaládos, új autós, karrierres ügyvéd. Férj, gyerek. Még boldog éveim is voltak, meg sok lóvém. Oktattam a szakmát. Aztán jött az a szenvedés, amit már nem lehet kibírni, és aminek a megszüntetése miatt hajlandó az ember végre bármire. Így aztán a sok-sok év önismeret meg jóga. Védikus bölcsész meg minden is lettem. Pszichodrámát vezettem és családot állítottam. És a megvilágosodás volt az egyetlen célom. Mondanám, hogy röhögnöm kell, de nem. A megtapasztalásaimat semmiért nem adnám. Elváltam, szerettem férfiakat, adtam, hatottam. Mint a nagykönyvben , tudod. Számüzetés vidéken, évekig. Egyedül. Mindent. A mester aztán azt mondta, mindent tudsz. Mostmár menj és csináld. Azóta nem voltam nála. Továbbképzéseken igen. Máshol. De mit csináljak? Mi van? Megvágytam a Férfit, és újra férjhez mentem egy akkor a remete korszakot toló emberhez." A rendrakáshoz értek :D

  #Rendrakás
• 
• 

  Agee

  Erő. Magabiztosság. Kisugárzás. Hét éve pont egyszerre dőlt össze minden. Válás, munkahelyi válsàg, anyagi csőd. Két kétèves gyermekemmel egyedül maradtam egy albérletben. Ott volt az alja a gödörnek. De jó volt, hogy leértem, mert onnan lehet szuperül felfele èpítkezni. 5-6 évig csak erőt gyűjtöttem. Idővel jött a magabiztossàg, az elismerès, önfejlesztès, kisugárzás. Kis kitartó lépèsek. És nem haltam bele ( pedig akkor ott lent úgy tűnt). Sőt, az út mindent sebet begyógyított, és a túloldalon sokkal erősebben jöttem ki. Most már tudok másnak is erőt adni. Ti hogy gyűjtitek az erőt magatokban?

  #Rendrakás

  Tovább
• 

  Agee

  Az amazon időszak gyöngyszeme :). Nőként, főleg, ha valaki elvált és kicsi gyerekei vannak, ez bizony kihívás. Az amazon-kalandor korban nem a tökéletes férfit találjuk meg. Viszont olyan kapcsolatokat igen, amiből kölcsönösen viszünk magunkkal valamit a továbblépéskor. Én egy ilyen kapcsolatbban, amiben nem lehettünk volna távolabbi pólusokon neveltetésben, iskolázottságban, értèkrendben, életcélokban, tudtam a nőiességemnek a legszebb csúcsait megélni. Nem tartott örökké, de nem is ezt vártam tőle. A mai napig barátok vagyunk. Szóval sosem lehet tudni, hol találunk kincseket, csak nyitott szívvel kell járni.

  #Vágyak megélése

  Tovább
• 

  Agee

  Ép testben ép lélek. Kétszeres Spartan (terepakadály-futás) európabajnokként a leglelkesebb híve vagyok a rendszeres testmozgásnak. A napi rendszerességű futás, sőt, bármilyen testmozgás erőt ad testileg-lelkileg, energizál, tisztítja az elmét, visszaadja a fókuszt, és nem utolsó sorban dopamint és endorfint termel. Ne aggódj, ha nem megy minden nap. A rendszerességen van a hagsúly, és nem kell feltétlenül versenyezni se. Az se baj, ha sohasem sportoltál, sosem túl késő elkezdeni. Mindehol vannak kezdő csoportok akár futni szeretnél, akár más sportba fogni. És ezzel majd érkezik egy szerető támogató közössèg is. Ha további tippeket szeretnèl, írj bátran.

  #Testmozgás
• 

  Dr. Parnó Romàn

  Gyerekként sokat voltam egyedül. A szüleim, anyám alkoholizmusa és a közöttük ebből fakadó nehézségek miatt, már akkor is keveset "tudtak velünk lenni", amikor még velünk tudtak lenni. Apám mindent megtett, 2 ő helyet dolgozott, de a nagy kor különbség, a kulturális különbségek csak rontottak a helyzeten. Mire egyedül maradtunk apámmal, már megtanultam egyedül elaltatni magam kisgyerekként - nagy dolgokkal indul az élet:). Az volt a standard, hogy álomba ringatom magam egy olyan képpel, melyet magam kreálok folytonosan és egy csillagok közötti repülés, valamint nézelődés a cél:). Nagyon funny volt. Egy éjjel - mert ugye ilyenkor feküdtem, hogy lássam apámat - a "tervezői szerepem" elakadt. A fantáziálás során, önmagamban "egy olyan térbe jutottam", ahol "eltűntek a képeim" és a Végtelen Üresség Fogadott. 9 éves voltam ekkor, egy váci, deákvári kisfiú. Érdekes módon - persze csak utólag visszagondolva értettem meg - nem ijedtem meg az élménytől, hanem izgalommal töltött el, hogy van valami - ekkor még ezt gondoltam - ami a látható vagy érzékelhető dolgok határán vár. Ez volt az első Metafizikai élményem. Onnéttól kezdve csak ez hívott, csak ezt kutattam. Isten magához Vonzott egy kis fiút a fantáziája révén, hogy Megnyugtassa, mert tudta, hogy egyedül van és nincs, Aki ezt Megtegye Neki. Azóta is minden nap Ő Vonz engem, jobbra Inspirál, Szeret, és pótol minden olyat is, melyről nem is tudtam, hogy valaha nem volt. Ezért minden nap Meglep valamivel, a KIS Huncut:). Ahogy rájöttem, hogy Ö az enyém és én Övé vagyok, már soha többé nem hiányzott semmi. 1988, Vác, deákvári vissza emlékezesek

• 

  Anita Török

  Egy másfél éves fiúgyermek elvesztését még ketten gyászoltuk a férjemmel, de amikor a kisebb fiunk 5 és fél éves lett, a férjem elköltözött tőlünk. Pedig még kuglófot is sütöttem a szeretőjének. Kevés volt, vagy lehet, hogy túl sok.... Inkább az utóbbi. Ma pedig újra vele élek és a szeretőnek nyoma sincs, ellenben van békesség és nyugalom. Az alatt a 10 év alatt míg ketten voltunk a fiammal nagyon sok mindent tapasztaltam és ebből a legfontosabb az, amit tanultam tőle. Nem kell az életet komolyan venni, mert játék az egész.

  #Válás

  Tovább
• 

• 26
• 27
• 28

Egy nagyon hosszú és mély megtapasztaláson megyek keresztül ebben a folyamatban.

Bő 3 éve vagyok nyitott az ismerkedésre egyedüálló anyukaként nem sok időm, lehetőségem van elmélyülő kapcsolatokat kialakítani. Sosem hittem az online ismerkedésben. Világ életemben visszahúzódó voltam. Idegen volt a gondolat is, hogy hogyan és miről tudnék idegenekkel kapcsolódni. Pont emiatt döntöttem úgy, hogy ezt a félelmemet legyőzöm. Azóta rengeteg beszélgetés, találkozó, élmény van a hátam mögött, de nem látom értelmét, hogy naponta órákat ezzel töltve, tűt keressek a szénakazalban. Kisebb-nagyobb sikereim voltak, de tartós kapcsolat nem. Megéltem, hogy a korábbi kalitkából kiszabadulva micsoda erő lakozik bennem és azzal hogy tudok hatni ideig-óráig(!) a férfiakra, de kizárólag nem csak ezt a hatást szeretném elérni, hanem a belső értékeimmel kézenfogva szeretnék tündökölni valaki mellett, egymást felemelve. Szuper fejlődésen mentem keresztül, de közben úgy érzem, kiégtem a korábbi működésemben, robot üzemmódban fogadom a vele járó negatívumokat, nem küld földre már az, ha nem tud fejlődni az ismerkedés. Rettentő válogatós is vagyok és nem tudom, hogy ez kifogás keresés-e, miközben van bennem egy olyan, hogy már miért ne érdemelném meg azt, aki tényleg tetszik? A pozitívumok annyiban kimerülnek, hogy jókat beszélgetek, figyelem, hogy tanulhatnék az adott férfitól, helyzettől, de zavar a legtöbb férfi által diktált gyors tempó, a felszínes, sokszor a kizárólagos szexuális érdeklődésük. Vagy “csak” ezt váltom ki belőlük? Nem tudom.. Legyőztem a félelmemet, nem tartok már az efféle ismerkedéstől, de választani nem tudok jól és már nincs kedvem az online időpocsékláshoz. Vágyom kapcsolódni, de jól is érzem magam egyedül. Megalkuvó kapcsolódásra egyáltalán nem vágyom, inkább vagyok egyedül, mint hogy csak elmondhassam, hogy van valakim. És itt vagyok elakadva. Van egy férfi, akivel nincs megnevezve a “kapcsolatunk”, ő hullámzóan bő 3 éve az életem része bizonyos értelemben. Korábban soha nem tapasztalt energiákat hoz elő belőlem és erről nem tudok és nem szeretnék lemondani. Rengeteget fejlődtem mellette, de a mostani igényemmek (hogy szívesen lennék párkapcsolatban), nem felel meg. Szeretnék értékes nőként ismerkedni, kapcsolódni és határokat húzni úgy, hogy közben ne legyek merev, ne kelljen az igényeimről lemondani és élvezhessem a jelent, ne toljam el azt, amire vágyom. A személyesen kialakult, nem férfi-női kapcsolataimat meg tudom élni, nagyon elégedett vagyok velük.