- Nagy Ida Aliz
Abban az érzésvilágba nőttem fel, hogy meg akarom menteni anyukámat aputól. Ez hajtóerő volt, mint egy lehetetlen küldetés, de én hittem a sikerében. Jó jövedelmem lett és egy nagyobb vita után, anyukám életében először elkezdte pakolni a cuccait. Hívott, mentem, segítettem neki. 2 órán belül szereztem neki albérletet és költöztettem. Hihetetlen volt azt érezni, hogy sikerült. "Megmentettem." Ekkor 24 éves voltam. 2 hét után visszaköltözött és minden összedőlt bennem, amit hittem, amit elhittem neki. Hónapok voltak mire kialakult bennem, hogy akkor magamért fogok élni. Később pedig megértettem, hogy nehézben élt, de szerette apukámat. Aztán, amikor elkezdtem pszichológiát tanulni, akkor jöttem rá, hogy nem volt én-ereje változtani. Rákban meghalt. Tomboltam a dühtől, nem tudtam apukámmal 2 évig beszélni. Ebben a két évben terápiával elkezdtem feldolgozni a traumáim. Eldöntöttem, hogy akarok egy jó apa - lánya kapcsolatot. Ekkor 32 éves voltam és életemben először megöleltem apukámat. Ő megijedt és elugrott. Kitartottam és innen 2 év múlva, együtt karácsonyoztunk. Csodás pillanat volt, amikor a testvéremmel ébredeztem apunál (először aludtunk nála) és nevetgéltünk, apu bejött és behúztuk magunk közé és hármasban, érintésben folytatódott a jó hangulat. Ekkor beleérkeztem abba, hogy ez az, az a jó, amire vágytam. Apukám orvos általi diagnózis szerint elmebeteg és skizofrén volt. Ő semmit sem változott, csak én. Én nem haragudtam, én nem vettem magamra azt, amit korábban igen. Elfogadás és szeretet volt bennem irányába. Több évet sikerült úgy élnünk, hogy azt éltem meg, hogy van apukám :) Lett apukám :) 71 évesen halt meg, két éve. Óriási hála volt bennem, hogy még életében megjavítottuk a kapcsolatunkat. Még a gyász is könnyed volt így. Hiszek abban, hogyha hozzá fordulunk azokhoz az én-részeinkhez, akikben nehéz, traumatikus érzések vannak és megadjuk a szükségleteiket, akkor átalakul az érzés világ. És ha a belső gyerek, az énke jól van, akkor érzelmi konfliktusban is az erőnkben tudunk maradni és képviselni magunkat. Nem védeni, képviselni. Fontosnak tartom, hogy harmonikus kapcsolatunk legyen az ősinkkel, felmenőinkkel. Ma már hálás vagyok mindenért, a pozitívért és a negatívért is, mert ebből fejlődtem ki, lettem az, aki ma vagyok. Anyukámat először azt hittem megmentettem, majd még sem. Ezután elkezdtem a saját céljaimat kitűzni de a megmentési komplexust ezzel nem tettem le. Hogyan mutatkozott meg és alakítottam át? Ez egy következő történet lesz :)
6 - Nagy Ida Aliz
El tudod képzelni azt a szituációt, hogy egy személyi bankárt tanítok be, pénzügyi termék értékesítésére és az ügyféllel a gyermeke borostyán nyakláncáról beszélgetek? Nyugtalan volt a gyerek és javasoltam, hogy tisztítsuk meg az ásványokat. Megtettem és a gyerek nyugodtan ücsörgött. Nagyon hálás volt, én pedig örültem, hogy segíthettem. Kijöttünk az ügyféltől és eldöntöttem, hogy felmondok. Nem beszéltünk a pénzügyekről, de én nagyon sikeresnek éltem meg a találkozást :) Nem volt félre tett pénzem, hogy egy új vállalkozást tudjak indítani. Éreztem, hogy már nem a helyemen vagyok. Nem alakult az új, amíg benne voltam a régiben. Ezért felmondtam. Pénzem nem volt, de hitem igen. Egy hónapon belül megalakult az Andara ásványszalon és ásványokkal, valamint ásványterápiás meditációkkal kezdtem el foglalkozni. A pénzügyi munka mellett hobbynak gondoltam, hogy falom a tudást. Önismeret, kristályok, meditációk. Imádat. Végül ez az imádat lett a munkám! Nagyon hálás vagyok, hogy szabadnak érzem magam, önálónak és azzal foglalkozok amivel szeretek, olyan emberekkel akikkel élmény együtt dolgozni. Később egyéni és csoport terápiás módszerekben is képződtem. Amikor a kliensem átél egy érzést, legyen az öröm, harag, olyankor önazonos és nekem ez pszichés öröm. Mert abban segíthetek, hogy önmaga lehet. És minden, ami benne van, az lehet, ítéletmentesen. Az emberek gyönyörűek, amikor önmaguk és átélik az érzéseiket.
Zsuzsanna Oláh15 év házasság után, az ismerkedéstől teljesen elszokva, 2020-ban, covid lezárás alatt (esély nem volt sehová menni, sem koncertek, sem szórakozóhelyek, boltokban is maszkban, este 7-re legyél otthon, etc…): el sem tudtam képzelni, hogy hogyan induljak tovább, tényleg úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem. Lehet, hogy nem is akarok többet már párkapcsolatot, vagy akarok, csak félek, hogy nem fogok megfelelni? A barátaim és a nővérem szó szerint erőszakkal toltak bele az első randikba, cseréltették le velem a ruhatáram, ellenőrizték, hogy megcsináltam-e a tinderprofilom. Löktek, így muszáj volt ugranom, szorongva, félelemmel, de egy kis jóleső izgalommal is, összeszedve minden erőm. Azt hiszem, az első néhány randin nagyon béna, és még láthatóan összezavarodott és gyenge lehettem 😊. Ami nekem segített átlépni a félelmeimet, az a mások élete iránti őszinte érdeklődés volt. Ezt kerestem meg magamban (mert keresni kellett mélyen, valahol elveszve, mivel a saját bajomon kívül nemigen érdekelt más). Úgy döntöttem, hogy bővítem a világlátásom, és egyfajta játékként tinderezek, kíváncsian arra, hogy mások hogyan élnek, mik a problémáik, mik a vágyaik. Voltak, akikkel azonnal találkoztam, voltak akikkel hónapokig majdnem minden nap chateltem, online megszerettem őket 😊. Voltak nagyon szimpatikusak, viccesek, intelligensek, kreatívak, és voltak nagyon nem. Mindenképpen érdekes időszak volt, sokat tanultam, sokszor megdöbbentem azon, hogy mennyien mennyire különbözőképpen élünk, gondolkozunk. Egy idő után már egyre könnyebb lett, megszokta az ember az egész ismerkedési procedúrát, eltűnt a félelem és sok nevetés lett a barátokkal abból, hogy milyen csodabogarakkal hozott össze az élet. Aztán egyszer csak megérkezett egy kapcsolat. Igen, a tinderről. Ha szeretnéd, a saját tapasztalataim alapján tudok veled egy jót beszélgetni, de remelem, hogy pszichológusi és coach eszközöket, feladatokat felhasználva is segíthetlek az utadon.
- Zsuzsanna Oláh
Hogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.
- Zsuzsanna Oláh
Felébredtem arra, hogy elköszönt. Nagymamám 93 évesen, kb 3 éve már önellátásképtelenül (és már mi sem tudtuk ellátni), feküdt egy öregek otthonában. Jártunk látogatni, és szörnyű, de tudtuk, hogy mit várunk - nem örömmel, hanem rettegve. Egy éjjel arra ébredtem fel a férjem mellett, hogy mindenemet elönti egy megmagyarázhatatlan, szeretetteli boldogsàg. A végtagjaimban, kezemben, karomban, ujjaimban, áramlott a melegség. Végtelen szeretetet éreztem. Fel is ébresztettem a férjemet, és annyit mondtam: “meghalt mama”. És másnap reggel 6-kor jött a telefon. Lehet, hogy ezt még nem dolgoztam föl (20 éve), és a magyarázatát sem tudom, de van tanúm rá, és most is érzem, amit akkor éreztem.