Amniocentézis Templomi esküvőnk volt. Teltházas. Négy gyermeket szerettem volna. A feleségem egyke. Amire sikerült igent kaponom a harmadikra, akkorra már beleszaladt a legszexibb kor kezdetébe. Átlépte a bűvös 35-öt. Behívták egy klassz, kötetlen tájékoztató napra, ahol a legdurvább születési rendellenességekről tartottak, képekben gazdag, egész napos előadást. Olyan ez, mintha az esti híradót néznéd reggeltől estig egy százas zsepi és egy kiflicsücsök társaságában. Ez, egy egynapos oktatás arról, hogy mennyire brutál veszélyes, ilyen vén(?) fejjel szülni. Sok a potenciálisan kialakuló gyermekbetegség lehetősége, de van megoldás; amniocentézis*. Meggyőzték, bement, tesztelték és este telefonált, hogy nem jöhet haza, mert szivárog a magzatvíz. Aznap este sokat tanultam erről a szűrésről. Azt is, hogy bármely potenciális gyeremekbetegséghez képest, 10x nagyobb az esélye annak, hogy a magzatburok nem heged össze és elmegy a magzatvíz a gyerekkel együtt. Ima: A ház előtt a kocsiban ülve sok órán keresztül imádkoztam. Kértem, és megbocsátottam. Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárkit vagy bármit megbántottam, az bocsásson meg nekem! Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárki vagy bármivel megbántott engem és én még nem tudtam "letenni" azt, annak most megbocsátok Isten szent színe előtt. Minden lehetséges változatot egyesével, gondosan végigvéve. Kértem ezt a Jóistentől, Jézustól, Máriától! Órákat töltöttem el, egyre mélyebb transzban. Amikor már nem volt mit kérni, nem volt mit megbocsátani, akkor azt éreztem, hogy teljesen kiürültem. Teljesen kiürültem és egyben egy másik minőséggel töltődtem fel. A Minden része lettem. Nehezen, de valamikor az éjszaka során mégis elaludtam. Volt bennem valami megnyugvás. Reggel, a nagyvizit után csörgött a telefon. A feleségem hívott, hogy megállt a folyás. Megállt, éppen azon a határon, ahol a magzat túlélheti, de még bent kell maradnia megfigyelésen. Attól kezdve ketten, sőt öten figyeltünk. Mert velünk volt a Jóisten, Mária és Jézus is. Azt tudom, hogy, ha imáról van szó, akkor a templom egy bevásárlóközpont. Ott mindent is kérhetsz. A házunk előtt - ettől kezdve már bizonyos vagyok benne -, tiszta szívvel, lehet gyermekáldást és sikeres szülést is kérni. Itt kialakult egy ilyen energiapont az esetünk által. Szerettem volna megjelölni a helyet egy szoborral, másokért. Ezt a szobrot többször meg is álmodtam. Sajnos sem a Máriabesnyői Bazilika Minor akkori sem pedig a későbbi papjai, nem támogattak. A gödöllői önkormányzat is elutasította a szobor állításának lehetőségét. A kertünkben viszont, azóta is megállásra csábítja a Mária-úton haladókat egy "Lurdy Mária" szobor. ;-) "amniocentézis* (magzatvízvizsgálat) során a magzatot körülvevő magzatvízből az anya hasfalán keresztül vékony tűvel vesznek mintát, mellyel sejtjeinek genetikai és kromoszómális épségét vizsgálják. A magzatvízben sejtek és különféle fehérjék találhatók. A teszt segítségével 98-99%-ban diagnosztizálhatók a leggyakoribb kromoszómális eltérések (Down-szindróma, Edwards-szindróma, Patau-szindróma), illetve számos más genetikai rendellenesség még magzati korban. A teszt nem kötelező vizsgálat, csak ajánlott lehet." /egeszsegvonal.gov.hu/
Sokáig azt hittem, hogy vállalkozó leszek. Angolt tanítottam, sokat utaztam. A tengerparton dolgoztam, teljesen szabad voltam. De belül sosem szorongtam ennyire és azóta se, mint abban az időszakban. Azt tanultam, hogy csak akkor lehet olyan életem, amit szeretek, ha magam osztom be az életem, és gyökértelenül járom a világot. Aztán mégis hazajöttem. Visszamentem tanulni, és elkezdtem egy irodában dolgozni. Soha ilyen jól nem éreztem még magam. Nem vágyok a tanítás rivaldafényére, és az állandó utazás dinamizmusára sem. Szeretem, hogy csendes az életem. Hogy reggel mosolyogva ülök a metrón. Hogy Budapesten élhetek, ami a világ legjobb helye. De el kellett menjek, hogy rájöhessek arra, hogy amit kerestem mindvégig az enyém volt.
Volt nekem egy ilyen szentimentális egyházképem. Amiről azt hittem, ez lehet a keresztény világkép. Elképzeltem magam, ahogy ájtatos képpel, apáca ruhában zárdába vonulok. Na persze. Ekkora világi pusztító/teremtő energiával. De mindegy is. Tök jó volt. Fejben már össze is raktam az életemet, hogy letolom a világi dolgokat, és imára emelt kézzel, namaste tartásban belibegek a kapun a kolostor falai közé, ahol csecse-becse kezecskéimmel majd kertészkedem és hallgatom az Úr szavát, aki persze, csak emiatt hozzám beszél majd. És én meg majd meg is hallom. Nem kaptam vallásos nevelést. De katolikus egyetemen végeztem, latin nyelvvizsgám is van. Pont annyira dugtam bele a keresztény vízbe a lábam, hogy az még ne legyen kötöttség, és meg tudjon maradni a szentimentalizmusom. Mert ugye, van a zord világ, és vannak a világtól védő, tökéletességet őrző falak. Hát, pont úgy nincsenek, ahogy a Magunkat körülzáró falak sem tökéletességet takargatnak. 44 évesen újra férjhez kellett mennem ahhoz, hogy - vallásgyakorló társamat évek óta rendszeresen elkísérve a misékre - rájöjjek, hogy hol (nincs) a helyem és a világképem. Az is baj, hogy az egyház hanyatlik, mert azért mégiscsak segíti a világ embereit abban, hogy ne zabálják fel egymást, még akkor is, ha a félelmet erősíti bennük. De a nagyobb baj az, hogy az egyház Krisztus nevében mond és tesz mindent, ami nemhogy használ, de árthat is. Mert eltávolítja az embert a szeretettől. Merem állítani. A szeretet ellentéte, tapasztalatom szerint, a félelem. És, ha kijövök egy miséről, rendszerint jobban félek, mint amikor beléptem a templomba. Miseturisták vagyunk. Szeretünk más-más templomokat felfedezni. Gondolkodó papokat és közösséget, friss fuvallatot keresek. A legnagyobb döbbenet számomra a miséken az, hogy az emberek nem kérdeznek. Jógaoktatóként pedig még a 21. században is bele-bele futok vidéken egy-egy imacsoportba, aki kiátkoz, és rossz kereszténynek bélyegez gyakorlókat, akik látogatják az óráimat. Ilyen is van. Pedig az ima, maga a szabadság. Az egyik jóga. Ha ezt az egyház nem érti meg, ha nem képes a változásra, akkor itt a vége. Szóval, nem kell zárdába vonulni a falainkhoz. A börtön itt van. De a szabadság is. A kérdés inkább az, hogyan szabaduljunk.
Nagyon szivesen segítek anyukáknak akik a gyerekvállalás sikertelenségeivel küzdenek. 2 lélek elvesztése után úgy gondolom, hogy a környezetemben lévő nehézségekkel küzdő kismamáknak is segítettem. Nagyon sokmindent átértékeltem amikor a halállal szembetalálkoztam a kisbabáim által.
Szemeket rajzoltam, egészen gyerekkorom óta... szemeket. Szomorút, kéket, mosolygósat, lélekszemet... Túlságosan nem is foglalkoztam vele, persze a környezetem dicsérte milyen szép, elmerengtek rajta, belemerültek egy-egy szem varázslatába. Aztán elmentem történelmet tanulni, hogy miért? Mert a könyvtáros néni azt mondta, az egy nekem való szak. Tizenévesen nem igazán tudtam mi az, ami valójában érdekel, minden érdekelt. Leginkább olyan dolgok, amiben el tudok merülni, zene, alkotás, természet. És hogy jön ehhez a történelem? Magam sem értettem, viszont arra gondoltam, biztosan nem véletlen. Elkezdtem, valahogy nem ment. 7 évig jártam az egyetemet, eljutottam a végéig, egyetlen vizsga hiányzott a szakvizsgámhoz, amit a tanszékvezető nem engedett meghirdetni, így nem is tudtam megcsinálni. Bevezették abban az évben az új oktatási rendszer, mi alapján előlről kellett volna kezdenem egyetlen vizsga miatt, új tantárgyakat vezettek be. Szóval pont beleestem a nagy váltásba. Ez kb plusz két évet jelentett volna, de akkor azt mondtam,nem teszek ebbe több energiát. Rám talált egy nagy szerelem, 8 évet éltem egy másik városban, szülővárosomtól és családomtól távol. Rengeteg tapasztalatot, barátot, ismeretséget szereztem és ápolom a mai napig. A kapcsolat véget ért, azt most hagyjuk is hogyan, de hálás vagyok végül, hogy így történt. Hazaköltöztem, és a java igazán csak most kezdődött. Látszerész iskola, aztán egyetem, Optometria. Jelenleg végzős hallgató vagyok, Optometrista leszek. Hát végül az ember csak kiköt ott, amire hivatott, feltéve ha felismeri. Lényegtelen hány kört fut előtte, ez mind tapasztalattá válik, mennyi időbe telik. Ha megtaláljuk amit keresünk, és ki tudunk benne teljesedni, annál nagyobb ajándék önmagunknak tán nem is létezik. Nem adják ingyen... de mindenképpen megéri!
A szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna... Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy csinálhatom másképp. Jobban. És egyedül még mindig jobb, mint társas magányban élni.
Volt hogy felháborított, mikor szeretői viszonyokról hallottam. Persze ahogy lenni szokott, az élet megtapasztaltatta velem, milyen is az. Voltam függetlenként nős férfi szeretője és házasként is belekrültem egy ilyen kapcsolatba. Végül engem csaltak meg. Egyik sem könnyű szerep, de teljesen életszerű. Ma már tudom, bárkivel előfordulhat bármelyik szereposztás. És valójában senki sem "bűnös". Mert az élet ilyen. Életszerű. És időszerű. Szívesen elmondom a tapasztalataimat, ha kiváncsi vagy rá.
Kérdezte itt valaki tőlem mailben, hogy mit írjon ki a homlokára, ha ő születő Hölgynek lenne már Társjelöltje, fárasztják az amazonok.. azt válaszoltam neki, hogy a homlokára semmit, csak szólaljon meg őszintén, kertelés nélkül in medias res, hogy mi a kihívása, és az a NŐ, aki ezért jött az életébe... ebbe rögtön beleszeret majd.. egy Nő. egyetlen NŐ lesz, akit ez megindít.. így volt ez- nálunk.. abban az egyetlen bátor, de halk mondatában eldőlt minden... olyan mélyről jövő segíteni akarás indult el azonnal bennem efelé a Férfi felé, hogy egyszerűen csillapíthatatlan, és szinte fáj, ha nem adhatok neki....mikor épp nem hagyja.. és nem hat meg semmi és senki.. sem lebeszélni nem tud róla senki, sem vissza nem tud tartani semmi és senki, még ő maga sem.. mert működik.. a segítség.. ha elfogadja.. és halad vele.. és nekem ez a boldogság
28 évesen fogalmaztam meg magamnak, hogy nem értjük egymást anyukámmal és a nagymamámmal. Nagyon másképp gondolok dolgokat. Addigi fiatal felnőttkorom élménye, hogy már-már barátnői viszonyom van vele/velük. Majd "felnyílt a szemem", és kezdett úrrá lenni rajtam az "almafáról lepottyant körte vagyok" érzés. Ezek csak fokozódtak az esküvőm szervezése, majd a gyerekeim születését követően a gyereknevelés témakörökben. Sokáig lavíroztam a mintáim és a saját világképem, megérzéseim követése között. Viták sora, neheztelések, követték egymást, feszült légkör jellemezte minden találkozásunkat. (130 km-re élünk egymástól) Nem is tudom, mi lett volna, ha a közelükben maradok....?? Női ágon 7 generáción át uralkodott anyai mintát törtem meg, szó szerint sokkoltam a felmenőimet, azzal hogy 2 gyereket vállaltam egy helyett. Ez máshol normális, azon a vidéken, ebben a családban elfogadhatatlan volt!! Számtalan felismerés után, felvállalva a konfliktusokat, kitartva a saját érzéseim/ösztöneim mellett haladtam tovább. Mantráztam, hogy ÉN más vagyok, máshogy AKAROM és TUDOM csinálni!
Évek óta harmóniában különélve → Sokat tapasztaltam arról, hogyan tudunk a gyermekem édesanyjával jó kapcsolatban külön élve együttműködni. Nem volt rövid az út, de megérte végig járni. Boldogabbak vagyunk és jobban működünk, mint amikor egy háztartásban éltünk.