Tapasztalatok

Urbánkó Regina

Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.

Izsa István

Nekem sokáig a biztonság a csigaházat jelentette. Jól elbújtam benne így szinte láthatatlanná váltam. Nem szóltam sokat, nem vállaltam magam, nem mutattam magam mindezt addig míg el is veszítettem önmagam. Kamasz koromban rengetegszer kinevettek igy féltem az újabb megszégyenítéstől és kerestem és biztonságosnak éreztem a feltételnélküli szeretetet. Sokáig másoktól vártam és csak azoknak mutattam magam akik szeretnek, aztán mikor magamfelé érkezett meg ez a minőség kezdtem előbújni a csigaházból és megérkezni a végtelen biztonságba ahol igazán önmagam lehetek független attól szeret e valaki vagy nem. 🙏💙

Sándor Attila

Saját, kis makacs elhatározásomból - nomeg, mert a helyi, kihelyezett rendőr indította-, kb. úgy 11 évesen elkezdtem dzsúdózni. Csak úgy falusiasan, mackóban. Nehéz volt, mert nem ment elsőre tökéletesen minden gurulás és gáncs. Nem ehhez voltam szokva, de mint mondom, makacs kis jószág voltam, így órákon át gyakoroltam edzések után a gurulást, a helyi füves focipályán. A kocsma teraszáról, aki arra fogadott, hogy be fogok hányni, mire elérem a másik oldal 16-os vonalát, még biztatott is. Ettől, még nem lettem rosszul. A baj akkor kezdődött, amikor a szüleim eldöntötték, hogy a dzsúdó az veszélyes üzem, mert mire hazaérek, addigra besötétedik és biztonságosabb lenne, ha inkább balettozni járnék. Onnan hazaérni sötétben, biztonságosabbnak tűnt számukra. A következő napon, már a kerékpár hátsó ülésén bőgtem végig a mintegy 1 km-es hosszú, és veszélyes, falusi poros utat. Az egész úton szirénáztam, hogy én nem akarok balettra járni, mert én dzsúdózni akarok!!! A nagy menetszélben édesanyám ezt nem hallotta meg. Sem aznap, sem soha .... Fordult a világ. Egy idő után már magamtól maradtam, mert beleszerettem egy városi, szöszi kislányba, akit a nagyapja hozott át minden balettórára. A gurulásokat önszorgalomból tovább gyakoroltam a művelődési házban és a balettal is haladtam. Én voltam a legtehetségesebb balettozó fiú a faluban. Ketten jártunk oda fiúk. Őt is a szülők kényszerítették, de ő ráadásul szokatlanul kövér is volt... A záróvizsga és egyben bemutató, a Művelődési Házban zajlott le, a fél falu jelenléte előtt. A balettoktató ígérte, hogy hoz nekem a városi színházból a szerephez illő - enyém volt a főszerep és a szöszié -, ruhát. Rendben, gondoltam. Eljött hát a nagy pillanat, a bemutató napja. A műsor kezdése előtt kb. 5 perccel, kiderült, hogy én még nem öltöztem át. Vártam, hogy megkapom a ruhát, de a "mester" el volt foglalva szervezéssel, nem adta a ruhát. A függöny libbentése előtt vette észre, hogy a dzsúdós ruhámban vagyok és egy picit bele van törve a fű a térdénél... Előrántották jóanyámat, hogy hol a ruhám? Hamar kiderült, hogy nem Ő ígérte meg a "fellépő gúnyát", hanem a mester, aki erről - mint kiderült-, jóhiszeműen megfelejtkezett... Szerencsére a szöszinek éppen ott volt a mindkét combban, tenyérnyi lukas, gyakorló harisnyája és az alulgombolós, kék tornadressze, amit közös erővel rámerőltettek. Két pofon terhe mellett, önként bevállaltam a mindent jelentő deszkákat és beléptem a színpadra. A zene megindult, szépen csengő zongora hangját kellett volna hallanom, de csak a mélyről feltörő röhögés ért el hozzám, ami a nézőtér felől lopakodott felém, mindent elárasztó hang-árvízként. Végig táncoltam, becsülettel. Soha többet nem mentem balettozni. A napköziből természetesen elkéretkeztem, de többé nem mentem a balett és a tánc közelébe sem. Tavaly nyáron, egy népzenei táborban a zenetanulás mellett, este beálltam a táncházba, hogy megtanuljak pár lépést. Azonnal begörcsölt a vádlim. Kérdezték, hogy mi a gond, mondom a tényeket: görcs van. Hamar egy kedves hölgy ugrott, hogy Ő egyébként civilben masszőr és gyorsan talpra állít. Hozzam a pokrócot, feküdjek hasra és a többi az Ő dolga... Később, egy másik hölgy is érdeklődött hogylétem felől. Megkérdezte, hogy szokott-e görcsölni a lában máskor is? Mondom, hogy nem. Kérdi Ő, hogy nincs-e egyéb oka a görcsnek, mert Ő pszichoterapeuta vagy mi és a masszázs után feltenne pár kérdést nekem. Hamar eljutottunk a balettig. Sosem gondoltam volna, hogy 56 évesen ekkorát bőgök és még mindig a balett miatt.... Innen szép a győzelem. Idén, beiratkoztam a feleségemmel egy társastánc tanfolyamra. Már bő fél éve járunk, talán ha egy alkalom maradt ki a tánc. Nem tudom, hogy sikerült-e már legyőznöm a múltnak ezt a kedves ajándékát, de egy éve belefér minden, sőt kívánatos minden, amire korábban nemet mondtam. A nemek ajtói mögött lapulnak az igenek, de benyitni egy ilyen ajtón, nagyon nehéz. A táncot azért kezdtem el, mert megértettem, hogy a férfivá válás útja tánccal (is) van kikövezve. Ezt a részt talán egy másik helyen fejtem ki...

Judit Torják

Hajnali kettő fele járhat talàn az idő az időtlennek tűnő èjszakàban. Az óra ritmusos ketyegèse emlékeztet csupán az idő múlàsàra. Dolgozom èppen. Ügyeletes vagyok. A szülőszobàn csend van, pedig van egy vajúdó. Az ajtó rèsnyire nyitva. Csendben figyelem őket. Bármikor elérhető vagyok, amikor szükségük van ràm. Megtisztelő egy párt kísérni a csalàddá vàlàs kiteljesedèsèben. Nő ès férfi. Leendő édesanya és édesapa. Leendő család. A vajúdás nem csupán egy testi folyamat. Egy különleges, megfoghatatlan àllapot ez, ahol a test és a lélek együttesen dolgozik. Olyan testi és lelki tapasztalás, amely magába sűrít sok-sok korábbi tapasztalatot az èletünkből, lètezèsünkből. A bizalmat, az elfogadást, a szeretetet. Mennyire szeretem, fogadom el magamat, mennyire bízok magamban, a testem működèsèben? Mennyire szerettek és fogadtak el engem a kapcsolataimban? Mennyire fogadom el a változást és bízok abban, hogy minden szépségével és nehèzsègèvel együtt valami új ès izgalmas èletszakasz következik? A vajúdás módosult tudatàllapotàbban ezek a tudatalatti érzések, tapasztalàsok aktívan jelen lehetnek. A szülés èlmènyből mindhárom fèl magával visz egy kis csomagot útravalóul a további èletèbe. Az összehúzódàsok egyre rendszeresebben és erősebben jönnek a kismamának. Nem kiabál, egyenletesen lélegzik, pedig remeg a teste a fájdalomtól ès a fáradtsàgtól. Beszívja, majd lassan kifújja a levegőt. Csak a bordàsfal fàjànak a recsegèsèből hallom az elemi erőt, amivel szorítja azt. A férje olyan gyengèdsèggel öleli őt àt, tartja, amikor elgyengül a làba és halkan súgja a fülébe, hogy "itt vagyok, együtt vagyunk, együtt csináljuk. " Nem ismerem a közös törtènetüket, de èrzèkelhető rajtuk a harmónia. A bizalom önmaguk és egymás felè és a vàgy arra, hogy egy csalàddà vàljanak. Azon kapom magamat, hogy egészen messze járok. Eszembe jutott a saját szülèsem, a saját megèlt érzèseim. Az, hogy a kislányom születése mennyi mindent tanított nekem önmagamról. Kövér könnycsepp gördül végig az arcomon, amelyet annyi érzés tölt meg. Az öröm, hogy de jó őket látni, tapasztalni ilyet. A szeretetet a saját gyermekem iránt. A fájdalom a saját vágyott jövő képem vesztesége miatt. A remény mindezek által a fejlődésre.

Balogh Mariann

A hozott mintáim, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer mind-mind abba az irányba tereltek, hogy „be kell állni a sorba", ez a feladat, mindenkinek így kell csinálni. Az utam egyértelműen ki volt jelölve, és ezt egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, tettem, amit tennem kellett, amit elvártak tőlem, és ez annyira természetesnek tűnt akkor! Saját utamként éltem meg, és élveztem is. Egészen addig, míg mindent elérve, valahogyan mégsem volt rendben az életem. Úgy éreztem, az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, ami valójában nem rossz, de valahogyan mégsem igazán jó. Ekkor a válaszok keresése során bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon tényleg ennyi az élet? Dolgozni, háztatást vezetni, gyereket nevelni? Egyre jobban szenvedtem. Majd egy előadás felvételét nézve azt hallottam, hogy mindenki szabadon dönt a sorsáról és életéről és mindenki a saját sorsát alakítja, az akár rossz, akár jó számára. Döbbenetes élmény volt. És ekkor döntöttem. Egy olyan átváltozáson mentem keresztül, aminek hatására a mintákat kinőttem , és helyükre saját életet építettem, amiben már nincs több megfelelés. Önmagam ura lettem.

Battyányi Csaba

Nem mondok újat azzal, hogy a világunk – és ezzel együtt a világképünk – leginkább önmagunk tükre. Ahogyan a Mátrix című filmben is elhangzik: „Más ismerni az utat, és más járni rajta.” Megtapasztaltam, hogy a fejemben lévő „problémák” csak azért válnak valósággá, mert annak gondolom és annak hiszem őket. Furcsa felismerni, hogy sokszor magam ások egy gödröt, beleugrom, majd a környezetemet hibáztatom és sajnáltatom magam, mintha az élet igazságtalan lenne. Remélem, te nem is tudod, miről beszélek. Mégis szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy megtapasztaljam az élet egy másik oldalát is: azt a tiszta, létezésből fakadó örömöt és hálát, amely mindig ott van bennünk. Az élet egy CSODA. De miért nem ezt éljük nap mint nap? Mert nem figyelünk rá, mert észre sem vesszük, hogy képesek vagyunk erre az állapotra hangolódni. Én sem tudom ezt a nap 24 órájában megélni, de amikor rosszul érzem magam, valahogy mindig vissza tudok térni hozzá. És te is képes vagy rá! Mindenki képes rá, mert ez is része a létezésünknek – éppúgy, mint a düh, a harag, a keserűség vagy az önsajnálat. A kérdés csak az, hogy melyikhez kapcsolódunk inkább.

Napsugár

Egészen fiatalon még vakon hittem, hogy apám maga az Isten. Úgy irányított ezáltal mint egy szeme elé répát lógatott paripát, biztos vagyok benne, hogy még a tapasztaltabb útonjáróknak is rendkívül nehéz kiszúrnia az ő mesteri képességét a manipulációra. Ezt az időszakot -az első felvonást- az életemben, ösztönösen a "sötét középkornak" kezdtem el néhány éve emlegetni, mert visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy full sötétségben voltam. Egyszerűen levolt húzva a roló! Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz.. Szóval akkoriban még rendre masíroztam arra a tempóra amit apám diktált: mit tanuljak, mi hogyan jó, hogyan lesz belőlem valaki (mert máshogyan senki), szálljak le a földre, és kötelező jelleggel irány a felsőoktatás, stb. Itt kezdett el szorulni a hurok. Elmondtam sokszor, hogy mennyire nem érzem -egyelőre- az én utamnak a továbbtanulást (hisz az első 12 évet is pokolnak éltem meg -túlzás nélkül-, rendre produkáltam fizikai tüneteket is a lelki fájdalmaim hatására) még azt sem tudom mi érdekel, és különben sincs erre motivációm, úgy taszít az iskola mint pozitív pólust a negatív..... Előbb tapasztalni szeretnék! Nem hagyta. Gyomorgörcsöt, sokkot, börtönt, lefagyottságot okozott a manipuláció: "kell a papír mert nem lesz belőled senki", "csak akkor adok pénzt ha tanulsz, különben mész ahova akarsz", "nézd meg drogos lett a Ferike is, ahelyett hogy tanult volna!", "mit akarsz?! hogy egy senki legyél?! egy koszos gyári dolgozó?! A klímás irodában, szép ruhában ülnek A VALAKIK, akiknek aztán nem kell ám megszakadnia, és nem is lesznek anyagi gondjaik!" - és sorolhatnám.. Rájöttem: Féltem. Féltem tőle. Féltem a járatlan úttól, az ismeretlentől. Féltem a saját intuícióimra hallgatni (pedig már egészen fiatalon nagyon nagyon hangosak voltak egyébként). Féltem hogy utcára kerülök ha nemet mondok neki, és nem ad pénzt, nem támogat. Hogy a támogatása nélkül egy senki vagyok, nem tudok érvényesülni, teremteni, dönteni. Féltem hogy minden beigazolódik amiket mondott, pedig a zsigereimben éreztem hogy ez mind lehetetlen és hazugság. Persze ma már tudom, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csak jót akart, a maga módján. :-) Szóval így történt, hogy 3 év alapképzés végéhez érve (addigra már elhervadva), az istenért nem sikerült sokadjára sem egy szigorlati vizsga. Halasztottam, újra és újra próbáltam. Mindenkit átengedtek! Csak engem nem. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Már olyan gyomorgörcsöm volt, hogy az ájulás kerülgetett nap mint nap ... Rágtam a cigarettát, és már enyhe alkoholfüggőséget véltem felfedezni, mentem, buliztam, minden szabad időmet a tompulásra fordítottam, csak hogy ne kelljen szembenéznem csendes óráimban a valósággal, és a brutálisan rámnehezedő, robbanáshoz közelálló katasztrófával. És akkor egyszer csak... Pihenésre, átgondolásra, térdre kényszerített az élet. Bokaficam, 1 hét fekvő gipsz, hosszú regeneráció, bicegés, mankó. =Haldoklás, tehetetlenség, düh, mérhetetlen fájdalom a lelkemben, kicsúszott a lábam alól a talaj. ... Amikor már igazán szenvedtem a félelemtől, a stressztől, a nyomástól, a börtöntől... és attól hogy nem vagyok SZABAD.... Erőre kaptam egy átbőgött, "Uram segíts" könyörgéssel teli éjszaka után, amikoris megvilágosodtam: Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. "ÉBRESZTŐ! Ideje elindulnod a sajátodon! " S lőn világosság.... Másnap -még egy kis izgalommal, hogy mi lesz, de annál nagyobb örömmel, izgatottsággal és magabiztossággal- bejelentettem hogy otthagyom az egyetemet. Mostantól az lesz, amit ÉN akarok! "Normális vagy??? És akkor mit fogsz csinálni??" -Nem tudom! Hamarosan kiderül. "Akkor menjél dolgozni, mert nem adok egy fityinget sem!" -A legnagyobb örömmel! ...és mint egy gazella, futni kezdtem.. mint egy főnix madár, feltámadtam.. Fellélegeztem. Lerobbant a lelkemről a béklyó. Szabad lettem. Vagyis elkezdtem azzá válni..

Szitás Anita

Sohasem felejtem el a kislányom kétségbeesett sírását és a bénító tehetetlenséget. Nem szeretek főzni. És sietni sem. De ekkor főztem is, és siettem is. Kapkodtam, hogy utána mehessek dolgozni. Dolgozni, hogy megmutassam „majd én eltartom a családot”. Egy pillanatra láttam, ahogy a gáztűzhely lenyitott ajtaja felé nyúl, de főztem tovább. Mert siettem. Hogy megmutassam. Bebizonyítsam. A következő pillanatban már dőlt a tűzhely, és vele a forró leves. Nem volt több pillanat, hogy főzzek tovább. És hogy siessek. A testi sérülés gyógyul, a lelki csak beforr. Velem maradt a szégyen és a bűntudat. Hogy nem azzal foglalkoztam, amivel igazán kellett volna. Csak főztem. Dolgoztam. És siettem.

Az Átalakuló

12 év közszolgálat után volt az első, majd arra rá 6 évre a második. A harmadik meg 3 évre a második után? Nem, annak már nem adok esélyt! Ha kíváncsi vagy rá, elmondom, hogy mit éreztem; mikre és kikre számíthattam, és kikre nem. És persze, kérlek, te is mondj el mindent, ami csak jól esik.

Cziráki Orsolya Boglárka

Cziráki Orsolya Boglárka vagyok, 47 éves és kb. 20 éve járom az önismeret útját. Ennek az időnek az első felében (kb 5-6 év) nagyon sokféle könyvet olvastam el, módszertant ismertem meg (táncterápia, művészetterápia, bodywork, pszichodráma, családállítás, szomatodráma, jóga, ayurveda, alkímia stb), és képzettséget (mediátor, családterapeuta, élményterapeuta, fitoterápiás képzettség folyamatban van) szereztem meg, mert egyrészt imádtam információt gyűjteni, elemezni, analizálni, a Tudatosságom volt a legnagyobb erősségem, másrészt ekkor még nem mertem ÉLNI, és azt gondoltam, ha minden infót megszerzek az elég lesz. Nem lett elég, viszont arra elég volt, hogy rádöbbentsen dolgokra, szembesítsen az önhazugságaimmal, a illúzióimmal és megmozdítson bennem valamit, aminek a hatására 33 évesen elváltam saját döntésem alapján. (csak a fiamat vittem és hátrahagytam mindent ,amit addig felépítettünk együtt anyagilag, mert meg akartam tapasztalni a saját teremtő erőmet és mert nem akartam évekig pereskedni a pénz miatt). Nem vártam meg míg megcsalnak és én sem egy másik kapcsolatba menekültem, hanem egyszerűen felismertem, hogy ez csak a biztonság illúziója volt és hogy valójában elrejtőztem egy férfi mögé, mert gyáva voltam felelősséget vállalni a vágyaimért. Innentől kezdve viszont felvállaltam a sorsomat és engedtem magam hibázni, zsákutcába tévedni, veszteni és nyerni szóval tapasztalni és igazából ebben az utóbbi 14 évben mondhatom azt, hogy élek és a rengeteg információt elkezdtem alkalmazni is, és valós tapasztalatokkal kiegészíteni. Az alkímia által találtam rá a 4 őselemmel való munkára és az elmúlt 14 évemet igazából az ebben való elmélyedés töltötte ki, először önmagamon gyúrtam át az ezzel kapcsolatban megjelenő konkrét témákat, utána pedig egyszer csak összeállt bennem egy rendszer és kidolgoztam a saját módszertanomat. (www.shaktibeauty.hu) Aztán pedig elkezdtek megjelenni körülöttem a nők, akik érdekes módon minden évben a négy különböző elemet képviselték és végigkísértem őket 1-1 éves folyamatban, aminek a lényege a Természet ritmusához való visszatérés által visszatalálni a saját természetes ritmusunkhoz, és az őselemekhez kapcsolt konkrét pszichológiai témák (anyával és apával való kapcsolat, múlt lezárása, árnyékmunka, intimitás, kommunikáció, változásmenedzsment, intuitív élet kontra túlkontrollált élet, konfliktuskezelés, érzelmi munka, valós szükségletek feltárása stb) feldolgozása által pedig, a bennünk lévő 4 elem egyensúlyba hozása. A indoor tréningekből eljutottam a outdoor élménytréningekig , a konzultációimat mindig kint a Természetben tartom (Bakony, Normafa, Pilis) annak érdekében, hogy a klienseimnek segítsek lelassulni, megnyugodni , kapcsolódni és jelen lenni. Sokáig csak ösztönösen csináltam , magamat is így gyógyítottam , de egy idő után ez vezetett el a mindfullness technikák megismerésének a vágyáig és tudatos használatáig, mint pl az éberség fejlesztése, a meditáció, a vizualizációs technikák és a relaxációs technikák. (mindfullness coach) A célom az volt, hogy minél felszabadultabbá, feszültségmentesebbé tudjak válni és hogy minél inkább a Jelenben tudjak lenni, átadni az irányítást egy nagyobb Tudatosságnak és Akaratnak ,amit hívhatunk isteninek is bár klassikus értelemben nem vagyok vallásos, mégis többsör is megtapasztaltam az életemben ennek a valami nagyobbnak a jelenlétét bionyos helyzetekben és ez segített felismernek, hogy minden értem történik , mindig pontosan ott vagyok, ahol lennem kell és mindig az történik , aminek történnie kell (még akkor is amikor én et nem értem , vagy nem értek vele egyet) Rájöttem, hogy nekem is és később a klienseim legnagyobb problémája is az volt, hogy folyton vagy a múltban vagy a jövőben tévelyegtek, vagy a múlton keseregtek vagy a jövőtől szorongtak és ez fizikai , érzelmi és szellemi szinten is létrehozott egy olyan állandó feszültséget a lényemben és a klienseim lényében is, hogy igazából legfőképp ez állt a boldogságuk útjába és annak a minőségű életnek az útjába, amit élni szerettek volna. A tudásom nem könyvekből származik és nem is mások által elmondott tudásanyag, hanem a saját magamon átgyúrt tapasztalások összessége, amit elsősorban a saját életemben elért eredményekkel tudok alátámasztani. Nyilván, ami nekem működött nem feltétlenül fog működni másnál is, de az a tapasztalatom, hogy a konkrét témák viszont, amiken én az elmúlt évek során átverekedtem magam, a legtöbb ember életében ugyanúgy téma és a saját válaszát keresi benne. Arról tudok mesélni hitelesen, hogy nekem mi működött, és abból mindenki annyit hasznosít, amennyit szeretne, de az én erősségem az, hogy a hitem és a szeretetem által egy olyan TERET tudok létrehozni és fenntartani a klienseim számára a közös folyamat idejére, amiben önmagukat és a lehetőségeiket is más szemmel tudják látni és egyfajta "dúlaként" abban tudok segíteni a szeretetteli és minősítésmentes figyelmem által, hogy újjá tudják szülni önmagukat.