Katalin SkultėtyAz elmúlt 1,5 évben "mindenemet"=(ami nekem a mindent jelentette) elveszítettem. Álltam már fel padlóról korábban, na de így, hogy az asztal összes lába kidőlt, itt még nem jártam... Egy láb, egy életterület sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna... Annyira lesújtottak a másfél év történései, hogy volt, mikor csak itthon pihegtem egyedül, arra koncentrálva, hogy tudjak lélegezni. Az élet rákényszerített, hogy ne meneküljek tovább. Rákényszerített, hogy magammal legyek és megszüljem magam. Szakítás; gyerekek leválása; vállalkozói lét befejezése közel 10 év után, közösség, ügyfelek elveszítése; volt férj nem tud a megállapodásunk szerint fizetni, mindeközben a munkahelyemet is elveszítettem váratlanul, 1 óra leforgása alatt; anyagilag közel a nullára kerültem; legjobb barátnőm meghalt motorbalesetben, akinél dolgoztam és vele terveztem a további munkát; barátokról pattantam le, fordultak el és veszítettem négy, számomra fontos baráti kapcsolatot. A családomban én léptem hátra. Eljött az idő, hogy vállaljam, inkább vagyok magammal, mint olyan kapcsolatokban ahol teljesen egyedül, meg nem értve érzem magam. Bár fájdalmas és kínkeserves ezen végigmenni de volt egy pont, ahol nem tudtam tovább küzdeni. Megadtam magam. Feladtam magam. Hagytam, hogy összedőljön az illúzióváram, minden, amit magamról és másokról gondoltam. Nem volt más választásom, meg kellett engednem, hogy szembenézzek a valósággal. Mostanra tapasztalom és élem, hogy a folyamatos sokkok, veszteségek, csapások hozzásegítenek ahhoz, hogy újjászülethessek. Ezért vagyok itt is.
5
Morgós BenceVipassana, vizualizációk, saját módszerek → A tíz napos néma Vipassana alapkurzus volt életem egyik leginkább meghatározó spirituális élménye. Azóta a meditáció időszakosan újra és újra hosszabb-rövidebb ideig az életem része. Mostanában igyekszem napi szinten üléseket végezni, de már sok más komponenst is beleépítettem a gyakorlásba. Kialakult egy saját rendszerem, ami segít a lelki egyensúlyom megtartásában. Néha úgy érzem ezek nélkül szétesnék. Semmiképp nem vagyok nagymestere a meditációnak, de jó pár óra gyakorlatom van már benne és szívesen mesélek róla, mi működött benne és hogyan, nekem.
Márkus GáborVálaszd azt, amit akkor is csinálnál, ha nem fizetnének érte, mert akkor azt olyan szinten fogod művelni, hogy fizetni fognak érte! Matematika-informatika szakos tanárként (és majdnem programozóként) végeztem, de összesen 1 évet tanítottam, mert bár érdekelnek az emberek és szeretek velük foglalkozni, de nem éreztem magaménak a szakmát, és nehéznek éreztem olyanokat oktatni, akik nem akarnak tanulni. Csak azért választottam az egyetemen ezt a szakot, mert egyrészt csak ehhez (matek) értettem, másrészt a szüleimnek kellett a papír. Elvesztegetett 6 évnek éreztem, de akkoriban még a világomról sem tudtam. Egyetem után elkezdtem felnőtteket oktatni félállásban. Nem akartam még felnőtté válni. Az egyik egyetemi szakom még folyamatban volt, albérletben laktam, barátnővel közösen. Csak arra kellett a munka, hogy valamennyi pénzt keressek. Egyszer csak párom belekezdett egy értékesítési munkába, amit először hülyeségnek tartottam, majd utána úgy voltam vele, hogy én sokkal jobban tudnám csinálni, és majd megmutatom hogy kell. Belekezdtem, de nem tettem oda magam rendesen. Fél kézzel még kapaszkodtam a félállásomba, de az Élet segített lépnem: a főnököm azt mondta, hogy jól végzem a munkámat, de szükségük van egy olyan emberre, akire teljes állásban számíthatnak. Mivel ismét nem éreztem a helyemen magam, így néhány hónapnyi "kettősügynöki" lét után az értékesítést választottam. Nem tudtam, hogy sikeres leszek e, de több perspektívát láttam benne, és nem volt se család, se egzisztencia, semmi veszítenivalóm. 26 éves voltam ekkor. Több, mint 8 évet dolgoztam ott. Jól csináltam, sikeres voltam, szakmailag elismertek, sokan fordultak hozzám tanácsért a munkatársaim közül is, de idővel elfogyott a lelkesedésem, egyre többen "lehagytak", mert ők tudtak csapatot működtetni, én nem. Illetve a baráti társaságom, ismerőseim is csak ebből a körből voltak. "Rendes munka" után kellett néznem. A megszerzett értékesítői tapasztalattal és informatikai végzettséggel elkezdtem 8 órában dolgozni. 35 évesen megint válaszút előtt álltam: megtalált egy olyan dolog, ami addig teljesen új volt. Budapesten megnyílt az első szabadulószoba. Éreztem, hogy ez kell nekem, és épp abban az időszakomban voltam az önismeret útján, amikor azt éreztem, hogy bármit is kössenek mögém, azt elhúzom. Amint lehetőségem adódott, felkerestem a tulajdonosát, hogy hogyan lehetne ezt a városomba elhozni. Lejátszottam, beleszerelmesedtem. Pénzem nem volt rá, ezért szüleimhez fordultam. Életemben először történt meg velem, hogy egy ötletemre nem az volt a reakciójuk, hogy "Hülye vagy!", hanem, hogy "Oké, üljünk le és beszéljük át!". Teltek a hetek és minden ebbe az irányba terelt. A kis kirakós darabkák egymás után illeszkedtek a helyükre. Már a csak a 8 órás munkám volt a fék. Túl sok időmet vette el, viszont most én voltam a gyorsabb. Ugrottam egyet az ismeretlenbe: felmondtam a munkahelyemen, mert éreztem, hogy az időmet és az energiámat oda kell fordítanom. A következő 4 hónapban csak az új projekt foglalkoztatott. Még mindig egyedül voltam, család és egzisztencia nélkül, de már én döntöttem a (karrier)váltás mellett. Egy olyan "munkahelyet" teremtettem magamnak, amit sosem éreztem munkának. Ahol bármikor szívesen bent maradok akár éjfélig is, ha egy feladat épp azt kívánja. Ahol várom a hétfőt, hogy csinálhassak valamit. Ahol nem érzek fáradtságot. Ő volt az első gyerekem. Ma már 13 éves. Mindkét nagyobb váltásom időszerű volt abban a korszakomban. Először a pénz motivált, másodszor valami újnak a megteremtése (ja, és a pénz). De mindkétszer igaz volt, hogy csak akkor tudtam kibontakozni, ha félelem nélkül, magamat teljesen beletéve választottam. És onnantól nem foglalkoztam azzal, hogy jól döntöttem e, csak tettem a dolgomat.
Viktor GyollaiElszállt amit írtam, mert mobilon írtam és vissza akartam térni oda, ahol egyben látom a szöveget és nem takarja el a képernyő alsó felét a billentyűzet, hogy így könnyebben átolvashassam publikálás előtt, de ehelyett teljesen visszalépett és eltűnt, amit addig írtam. Jócskán hozott fel bennem dühöt a "veszteség", de aztán arra gondoltam, hogy talán nem véletlen, és most újra kezdtem, ezúttal jegyzetként, hogy nehogy úgy járjak, mint az előbb. Szóval ez most nagyon más lesz. Jobb is így. A válás az egyik legnagyobb szívás, ami történhet bárkivel - és ne felejtsük el, hogy a válás a házassággal kezdődik! Hogy értem? Hát úgy, hogy jól kell tudni választani, és akkor odaállni, amikor tudjuk biztosan, hogy "ő az igazi". Az én esetemben a kapcsolatunk rövid előzménye, a túl fiatal korom, és az egyházi ráhatás miatt ez sérült. Mármint a megfontolt döntés. Nagyon kellett volna vagy 15 év plusz élettapasztalat... A válás tényleg olyan, mintha meghalnál, különösen, ha nagyon az "együtt"-ként értelmezted magadat, vagy legalábbis főleg férjként (vagy nőknél feleségként). Gyakorlatilag nulláról kell felépíteni magadat, különösen ha még szinte gyerek voltál, amikor a kapcsolatotok elkezdődött. Nálam ez volt. Nekünk két gyerekünk született, és miattuk különösen nehéz volt a válás után az élet. Nekem legalábbis. Valahogy nem találtam az egyensúlyt, hogy hogy tud ez úgy működni, hogy ne fájjon. Erre csak rájön az, hogy a gyerekek miatt a volt feleségemmel nagyon sok konfliktusunk volt. Pedig amúgy nem volt sok, de az a nem sok, az amúgy nagyon sok volt valójában. Nevelésbeli és világnézeti különbségek miatt, pénzügyek miatt, csak hogy azokat említsem, ami legelőször eszembe jut. Bennem a válás olyan szempontból is mély nyomot hagyott, hogy nagyon-nagyon sokáig nem voltam képes igazán beleengedni magamat az újabb párkapcsolataimba. Ez nekem nagyon sok időbe telt. Talán amiatt is, hogy igazából nekem a házasság volt az első párkapcsolatom. Mondjuk ez azért ritka... De nálam így volt. És mi a jó a válásban? Hát az, hogy nem kell színlelni, vagy ha őszinték vagyunk, akkor nem kell azt látni a gyerekeknek, hogy a párkapcsolat egy szörnyűség, ahol nehéz az együttműködés és csak konfliktusok vannak szinte mindenen. És a fő érzelem a düh. Igazából nálunk az is jól alakult, hogy lett hamar új kapcsolata a volt feleségemnek, és a gyerekek jó (jobb) példát láttak a párkapcsolatról. Szívesen beszélgetek erről a témáról, ha neked segít, mert éppen ebben vagy. Írj bátran!
Toók EszterMár gyerekkoromban furcsa kapcsolatom volt a "más világgal". Mindig mélyen érintett, ha a lélekkel történt valami. Akkor azt mondták, hogy ez Isten. Elkezdtem hittan órákra járni, imádtam őket. Végre egy hely volt számomra, ahol izgalmas témák voltak érintve és válaszokat is kaptam. Aztán úgy volt, hogy meg is leszek keresztelve, de sosem jött össze a gyakorlatban, mindig volt valami. (Pedig még rokonok is vannak a családban, akik lelkészek. :) ) Mára már tudom, hogy ez azért történt így, mert akkor egy egyházhoz kellett volna tartozzak. Bezárult volna a szabad választás. Isten számomra nem az egyházban van, hanem bennünk lakik és mindenhol ott van. És Isten számomra egyenlő egy nagyobb hatalommal, amit jobban szeretek Sorsnak vagy Univerzumnak hívni.
- Morgós Bence
10+ év házasságtól a kapcsolati anarchiáig → Sok fajta elköteleződésben volt már részem. Különböző mértékben, mélységben. Van gyermekem, ami örökre összeköt az édesanyjával. Volt nagy szerelmem. Éltem együtt hosszú éveken át, külön de párkapcsolatban. Volt több kapcsolatom egyszerre, nem-monogám kapcsolati hálózatban is vettem részt. Számomra mindig érdekes, hogy mennyi szintje és módja lehet az elköteleződésnek. Illetve hogy mit jelenthet ez a fogalom a szexuális hűségen innen és túl.
István ViroveczKapcsolódás és önreflexió – A férfi és női dinamikák tükre Az emberi kapcsolatok olyan tükrök, amelyekben önmagunkat látjuk – torzítva, felnagyítva, néha elhomályosítva. Minden találkozás, minden szerelem, minden konfliktus egy lehetőség arra, hogy jobban megértsük, kik vagyunk. De vajon mennyire merünk valóban látni? Ha valami kibillent az egyensúlyomból, azzal feladatom van és a saját tapasztalatom az, hogy a legjobb tükröt a társ és a gyermek tartja. A férfi és női dinamika egy folyamatosan pulzáló, változó áramlat. A férfi vágyik arra, hogy erős legyen, hogy tartást adjon, hogy védjen, legyen ügye, amivel a közjóért tehet és a nő képében gyökeret verhessen, ahol van egy stabil háttérországa. A nő vágyik arra, hogy biztonságban legyen, hogy áramolhasson, hogy kapcsolódhasson az ügyhöz a férfi által és legyen lenyűgözve. De amikor a félelem, az elvárások és a múlt sebei beleszólnak, a kapcsolatok nem harmóniát, hanem harcokat teremtenek. A férfi, aki nem érzi magát elég erősnek, visszahúzódik. Nem mer sebezhető lenni, mert azt gyengeségnek éli meg. A nő, aki nem érzi magát biztonságban, követelőzővé válik, mert a szeretet hiányát küzdelemmel próbálja betölteni. Így kezdődik az örvény, amiben egyik fél sem azt kapja, amire valójában szüksége lenne. De a kapcsolatok igazi terepe nem az elvárások betöltése, hanem az önreflexió. Az, amikor meg mered kérdezni magadtól: Miért húzódom vissza, amikor közel kellene lennem? Miért támasztok elérhetetlen elvárásokat a másikkal szemben? Miért fáj az, amit a másik mond vagy tesz – és mit árul el ez rólam? A kapcsolódás nem az egyensúly fenntartása, hanem annak felismerése, hogy az egyensúly folyamatos mozgás. Egy férfi lehet erős és sebezhető egyszerre. Egy nő lehet szabad és elkötelezett egyszerre. A kapcsolatok ott válnak valódivá, ahol mindkét fél önmaga lehet – elvárások, manipuláció és játszmák nélkül. De ez az út belül kezdődik. Először önmagunkkal kell megtanulnunk kapcsolódni, mielőtt igazán tudnánk kapcsolódni másokhoz. A férfi nem attól lesz férfi, hogy mindig erős. A nő nem attól lesz nő, hogy mindig gyengéd. Hanem attól, hogy mindketten vállalják azt, akik valójában – és teret adnak egymásnak, hogy ugyanígy tegyenek.
PéterSok mindent kipróbáltam a szintetikus, pszichedelikus és termeszetes szereket is. Nem voltam soha kemény függő és sokáig egyáltalám nem is gondoltam annak magam. Valahogy mégis tetőzött a dolog amikor egyértelművé vált, hogy ismételgetem azt ami nem működik. Hosszú hónapok teltek el úgy hogy tudtam hogy nem leszek se jobban, se boldogabb ha tovább csinálom, de csináltam. Ha nem lett volna önismereti tapasztalatom, egy párom és egy jó adag kegyelem, akkor még lehet ma is így lennék, funkcionális depresszióban, elfogadva hogy az élet közepes, szürke hétköznapok, de legalább a nap végén vagy hétvégén majd jó lesz, de ha nem akkor is.
.jpg-medium)
Bene IldikóKét értelmes, jófej gyerkőc büszke anyukája vagyok. A büszkeségemet elsősorban azok a visszajelzések táplálják, amelyek olyan emberektől érkeznek, akik sok korukbeli gyerkőccel foglalkoznak, illetve kiváltképp olyanoktól, akik először a fiamat, vagy a lànyomat ismerték meg és majd csak utána engem. Így minden előzetes befolyásoltság nélkül kaptam visszajelzést. Gyakran kérdezték, hogy mit csinálok, mitől ilyenek a gyerekek.. Sokszor gondolkodtam, hogy mi lehetett esetünkben a siker kulcsa, mert szerintem semmi különöset nem tettem. Fizikai síkon a testi igények (környezeti feltételek, táplálkozás, ölelés) kielégítése alapvető. Lelkiek terén arra jutottam, hogy a rendszeres közös játék és az esti mesélés volt a meghatározó. És hogy milyen játék? Az amit én is szívesen játszom/játszottam. Mert abban tudok lelkes lenni, ettől lesz a gyerkőc is lelkes és ekkor elképesztő energiák áramlása indul meg. Igazán bevonódunk és fókuszáltak leszünk. Meggyőződésem, hogy esetünkben a gyerekkori együtt játszás nagyon sok minden alapja lett. Pl kapcsolatunk jelenlegi minősége, konfliktusok megoldása, kamaszkori nehézségek mértéke, másokhoz való kapcsolódás képességének kialakulása… A gyerekkori közös játék “olyan üzemagyag” sok készség kialakulásához, amely csak kicsi gyerekkorban tankolható. Utána viszont kitart az egész életben.