Izsa István16évesen vettem a kezembe először súlyzót és vette kezdetét a testépítés.Először csak haverom padlásán majd konditerembe.Azóta egyetlen időszak volt amikor elhagytam a mozgást ami 2év volt és felhíztam 117kg-ra ami egy emelet megtételét is nehézkessé és fulladásos élménnyé tett. Ezen megrémülve eldöntöttem hogy a testmozgás továbbra is az életem része lesz úgyhogy rendszeresen futok,túrázok,jógázok és járok szabadtéri kondiparkokba saját testsúlyos vagy ha úgy tetszik fegyenc edzésekre. Ma 90kg vagyok és ezzel az edzés formával kímélem és mégis formában tartom magam a konditermes nagysúlyos sérülések után.
7
Battyányi CsabaNem mondok újat azzal, hogy a világunk – és ezzel együtt a világképünk – leginkább önmagunk tükre. Ahogyan a Mátrix című filmben is elhangzik: „Más ismerni az utat, és más járni rajta.” Megtapasztaltam, hogy a fejemben lévő „problémák” csak azért válnak valósággá, mert annak gondolom és annak hiszem őket. Furcsa felismerni, hogy sokszor magam ások egy gödröt, beleugrom, majd a környezetemet hibáztatom és sajnáltatom magam, mintha az élet igazságtalan lenne. Remélem, te nem is tudod, miről beszélek. Mégis szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy megtapasztaljam az élet egy másik oldalát is: azt a tiszta, létezésből fakadó örömöt és hálát, amely mindig ott van bennünk. Az élet egy CSODA. De miért nem ezt éljük nap mint nap? Mert nem figyelünk rá, mert észre sem vesszük, hogy képesek vagyunk erre az állapotra hangolódni. Én sem tudom ezt a nap 24 órájában megélni, de amikor rosszul érzem magam, valahogy mindig vissza tudok térni hozzá. És te is képes vagy rá! Mindenki képes rá, mert ez is része a létezésünknek – éppúgy, mint a düh, a harag, a keserűség vagy az önsajnálat. A kérdés csak az, hogy melyikhez kapcsolódunk inkább.
Joós DóraA női szerepek egyensúlya (nő, feleség és anya) A kisgyereknek és a férfinak is maximálisan szüksége van a nő szeretetére, a figyelmére. De hogy lehet ezt egyidőben adni mindkét irányba, hogy egyik kapcsolódás se sérüljön? Hogy tudok megmaradni a férjem mellet jó társként, mikor egy csecsemő érkezett hozzánk? Hogy tudom egy újszülöttnek a mindent is jelenteni? Hogyan lehet minden nap visszatöltekezni, hogy a következő nap újult erővel indulhasson? És még számtalan feladvány, amire a válaszokat keressük. Nagy művészet ez, az elmúlt 5 évben sikerült az egyensúlyt megtalálnom. Persze időnként még most is kibillenek… :)
István ViroveczVeszteség és újjászületés – A válás és gyász feldolgozása A veszteségnek sok arca van. Néha egy ember távozása, máskor egy egész élet darabokra hullása. A válás nem csupán egy kapcsolat megszűnése – egy otthon elvesztése, a család széthullása, a mindennapok átrendeződése. Egy olyan folyamat, amelyben egyszerre kell elgyászolni a múltat és új alapokat építeni a jövőhöz. Én nem csak a házasságomat veszítettem el. Elveszítettem a szüleimet, a családot, a házat, amit felépítettem, a fiaimat, akik többé nem ébrednek mellettem minden reggel. A legmélyebb pont az volt, amikor ráébredtem, hogy a világ, amit ismertem, végleg eltűnt. A mindennapok üressé váltak, a csend súlya elviselhetetlen lett. A fájdalom egyik legnehezebb formája, amikor a gyermekeid már nem a mindennapjaid részei. Nem láthatod őket minden este, nem ölelheted meg őket minden reggel, és egy részük lassan elkezd nélkülözni téged. És Te tehetetlen vagy. A veszteség feldolgozása nem egyenletes folyamat. Néha úgy érzem, haladok előre, máskor visszahúz az üresség. A válásban nem csak a másikat, hanem önmagamat is el kell engednem. Azt az embert, aki hitt egy közös jövőben, azt az apát, aki úgy gondolta, minden nap ott lesz a gyerekei mellett, azt a társat, aki mindent beleadott. De a fájdalom nemcsak elvenni képes – ha hagyom, átalakít. A legnagyobb mélységekben tanulom meg, ki vagyok igazán. Hogy az élet nem attól értékes, hogy mindig teljes, hanem attól, hogy képes vagyok újrateremteni önmagam. Most már tudom: a veszteség és az újjászületés kéz a kézben jár. A gyermekeim mindig az életem részei lesznek, még ha más formában is. A múlt nem tűnik el, de nem kell, hogy fogva tartson. A válás nem a vég – hanem egy lehetőség arra, hogy újra felépítsem önmagam, másképp, talán erősebben, mint valaha. És ha ezen az úton vagy, ha érzed ezt a fájdalmat – tudd, hogy nem vagy egyedül. A gyógyulás lassú, de lehetséges. A veszteség részed marad, de nem kell, hogy meghatározzon.
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsAz egyik legmegdöbbentőbb észlelésem az, mennyire nem képesek az emberek tanulni, tanítványságot vállalni annak érdekében, hogy az életben előre haladjanak. Jómagam aki nálam kicsit is jobban működött egy területen kérés vagy felhívás nélkül tanítómmá, mentorommá tettem az illetőt. Ez a jelenség a vallási közösségekben különösen is nagyon szemet szúr és jellemző. Pedig valaki tapasztalatai éveket, évtizedeket sprórolhatnak a mi számunkra és a kívánt eredményhez vihetnek, ha követjük őket az általuk megtapasztalt szenvedések szükségszerű átélése nélkül. Nekem is volt mentorom, akitől keményen megkaptam az őszinte visszajelzést időnként, vagy simán csak tolerálnom kellett, hogy feleség és anya és én a sokadik vagyok a sorban. Döbbenten állok a jelenség előtt, hogy most, hogy én vagyok soron, hogy visszaadhassak abból, amit kaptam, emberek mennyire kevés konfliktus vagy nehézség után feladják és inkább a saját jelenlegi egójukat választják a fejlődés helyett. Nem értem, hogy hiányozhat az alázat ennyire olyan emberekből, akik állítólag ezt is a zászlóikra tűzik - legalábbis papíron. Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, mielőtt Isten a következő szintre visz, előbb szembesít minket vele és megsértődhetünk vagy jegyzetelhetünk, a választás rajtunk múlik.
Bajkó GáborKlasszikus párkapcsolatnak és házasságnak indult a miénk is. Bosszúhadjárat lett belőle. Talpraesett nő, élettel teli férfi. Pezsgő párkapcsolat, közös lakás, házasság, 3 gyerek. A gyerekek miatt is és egy családi haláleset miatt is egyre nőtt a távolság, a gyerekek anyuka általi altatása este 8-tól 11-ig tartott (menekülés a párkapcsolati szerepekből), mivel teljes mellőzöttséget éltem meg, a munkámba temetkeztem. Onnan jöttek a sikerek, pozitív megerősítések, a távolság csak tovább nőtt. Aztán ott élt egymás mellett két lakótárs, akik már beszélgetni sem tudtak, beállt az intimitást és kommunikációt teljes mértékben mellőző haldoklás. Eleinte nekem kényelmes volt a távolság, az #Önértékelés és #Szülőkapcsolat témáknál leírt elhagyatottság-sémám miatt. De aztán jött a kérdés, hogy mi lett velünk? Felmerült a nyitott házasság is, de úgy meg minek, ha mindent (testi és lelki részeket is) kihelyezünk a kapcsolatból? A párkapcsolati tanácsadónál pedig megkaptam, hogy az a megoldás, ha én elköltözök. De ezzel még nem lett vége, csúnya válás, nekem közben alakult egy új kapcsolatom a munkahelyemen, de végül nehogy már én boldog legyek, rágalomhadjárat indult ellenem / ellenünk a cég irányába. Névtelen levelekkel, hívásokkal, e-mailekkel. Hiába van igazságügyi szakértői papírom, hogy a „realitásérzékelése az optimálistól elmaradó szintű”, a cég egy idő után gondolom, megunta és az új párommal együtt mindkettőnket kirúgtak. Persze ez az új kapcsolat is ráment. Hosszú időbe és energiába telt feldolgozni, megtalálni a saját hibáimat, sémáimat és a gyerekek miatt nagyjából normalizálni a minimálisan szükséges kapcsolatot azzal az emberrel, akivel ennél szebb és jobb terveim voltak anno.
Kinga MátéVolt egy álmom, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ez más volt. Meghaltam. Nem tudom, mi okozta ezt, nem tudtam, hogy meghaltam, csak lepergett előttem az életem, ahogy sokszor hallottam ezt másoktól. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hogy ez történhet. Rég elfeledett helyzetek jöttek és érzések, más nézőpontok, mint amit akkor láttam és éreztem, amikor történt. Mintha visszamehettem volna, hogy megértsem mélyebben az életem bizonyos pontjain az eseményeket és betekintsek abba, hogy mit érzett a másik szereplő, akivel történt. Majd jött a pillanat, amikor rájöttem, hogy vége... nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyi mindent nem fejeztem be, hogy mi lesz így a különböző félbehagyott dolgaimmal? De már nem volt lehetőségem visszamenni, vége volt - az álmomban. Aztán felébredtem! Kaptam esélyt, hogy változtassak és ha egyszer eljön valóban ez a pillanat, akkor ne legyen bennem ekkora rémület, mint amit az álmomban megéltem. Sokat mutatott nekem arról, hogy hol tartok az életemben, hogy ott - akkor - az álmomban mik voltak a prioritások, mit akartam volna még elrendezni, befejezni.
Pallér ZsuzsannaAz én megélésem szerint: valahányszor a párommal mind a ketten teljesen elköteleződtünk amellett, hogy a kapcsolatunkat rendbe hozzuk, akkor valóban helyreállt az egyensúly. Amikor bármelyikünk vonakodott ettől és inkább a sértettséget őrizgettük, ez még segítséggel sem volt lehetséges. Nagyon sokat jelentett az is, ha csak az egyikünk figyelt jobban. A kapcsolat olyan számomra, mint a társastánc. Ha nincs egy ritmus, ha mindkét fél vezetni akar, abból ütközés lesz. Én sokat ütköztem, sokat tanultam és ebből kifolyólag sokat is javítgattam a kapcsolataimat, míg rá nem jöttem, hogy a probléma abból indul ki, hogy nem igazán van rendben a nőként való működésem. A kapott, ellesett minták, a társadalmi zavaros nézetek érezhetően nem segítettek. A kapcsolataim javulásához a nőiességemmel való kapcsolaton és az önkifejezés különböző formáin keresztül vezetett az út.
Sheila BoatengShe Wolf (2. Rész) Ők már utcákkal előttem voltak, de én még mindig a lassú ragadozólépteimmel haladtam utánuk. Valahogy mégis elkaptam a messziségben egy képet, ahogy bementek egy étterembe és rövid idő után ki is jöttek, majd tovább mentek sietve. Én ekkor felmentem a barátnőmhöz, akinél aznap éjszakáztam és elmeséltem neki, hogy micsoda prédát találtam és hogy tudom 1000%-ra, hogy le fogom vadászni. Mondta, hogy ez szép és jó, de hogyan, amikor semmit nem tudok róla, még azt sem, hogy hol van. Teljes nyugalommal mondtam neki, hogy nem tudom, hogy milyen körülmények fognak a karjaiba vinni, de azt tudom, hogy ott fogok kikötni hamarosan. Például azt fogom egyszer csak érezni, hogy le kell mennem egy cigire és ő pont ott lesz. Nem akarom húzni már az idegeket, úgyhogy ugorjunk egyet: szerintetek hogy lett? Már teljesen másról beszélgettünk a barátnőmmel és pezsgőztünk, mikor egyszer csak megszólaltam: ne haragudj, ne felejtsd el, hogy mit akartál mondani, most le kell mennem. És mit gondoltok, ki volt ott? Kb 50 méterről láttuk meg egymást. (Még egyszer mondom, tök sötét volt) De nem volt kérdés, hogy felismertük-e egymást. Tényleg így tudom leírni, hogy valami más érzékszervek működtek ott. Én a járda jobb oldalán voltam, ő a bal oldalán. Amikor meglátott, átjött az én oldalamra és megállt előttem: Hello. Úgy láttam, neki sem volt meglepetés, hogy ott voltam. Kiderült, hogy nem tudunk beszélni egymással, mert olasz. A haverja fordított addig, hogy karate versenyre jöttek, holnap mennek haza (yesss!). Innentől átvettem és a szemébe néztem és olyat kérdeztem, mint még senkitől, aki igazán tetszik: "Are you single?" Miután igennel válaszolt, és viszonozta a kérdést, már közelebb is lépett és átfogta a derekam. (El sem tudom képzelni, mi lehetett az arcomra írva, de az biztos, hogy nem beszéltem le vele erről) Előre küldte a szállodába a társaságát és onnantól a fő kommunikációs eszközünk a vad csók volt. Meg a taperolás. Meg a sötét lépcsőházban való vetkőztetés. Itt megállítottam egy pillanatra, hogy Google translate-et kérjek a telefonjáról. (A háttérkép egy fotó volt róla és egy nőről, akit a karjában tart a tengerben. Mondom "single, huh?" Erre azt mondta, "no problem, no problem" Mondom te fasz. Dehát nekem most pont az kell, not my problem, ezt majd ők lemeccselik) A fordító segítségével leírtam neki, hogy két dolog szükséges a közös jövőnkhöz: a hotel szobája és néhány óvszer. Innentől sajnos nem érdekes a sztori, mert azt mondta, van szoba, nincs óvszer, de az nem baj. Bennem itt az volt, hogy akármilyen jóképű is lehet egy férfi, de ha egy ilyen helyzetben nem tud keríteni egy óvszert, akkor annak több nyomós oka is lehet, és nekem egyik se tetszik. Úgyhogy megköszöntem neki az élményt csalódottan, még néhány szenvedélyes csók, aztán elbúcsúztam. Mikor felmentem a barátnőmhöz, annyira nevettem, hogy nem bírtam elmondani neki, hogy mi történt. Csak mutogattam az öltözékemre. Kitűrt felső, megtépázott frizura, cipzár lent, katasztrófa túlélő look. Ha nagyon frappáns lettem volna, csak annyit mondtam volna, hogy "Tudtam". A történet több szempontból hatalmas win nekem. Bátor voltam. Először megélni a dühömet. Aztán álmodni. Aztán figyelni a testem hívását. Aztán vele menni. Aztán bízni. Aztán tudni. Aztán beengedni. Aztán nemet mondani és tartani a határaim. Nem bánom, hogy nem lett belőle szex. Lett sokkal, sokkal nagyobb kielégülés a kifejlődés által. Imádtam megélni az erőm. Imádtam nem löködni és követelni, hanem vonzani és hívni. Imádtam bízni Istenben, hogy ezt elintézni nekem. És talán valakiben ez most megbotránkoztató, hogy őt meg hogy merem ebbe belekeverni. De úgy érzem, hogy ő keverte bele magát. És azóta érzem minden másnál is, hogy belekeveri magát. És ez tök jó. Én olyan neveltetést kaptam, hogy isten minden második dologért megbüntet, és a szexnek még az emlegetése is bűn. (De erről majd talán egyszer később írok) Szóval nekem egy ilyen élmény vált Isten-élménnyé és ez valahol annyira gyönyörű. Más módon is tapasztaltam már az univerzum (nekem igazából mindegy, hogy hívom) figyelmét és szeretetét, de ez az élmény teljesen új volt. És ahogy tömögetem a lyukakat és pótlom az elmaradásaimat, azt tippelem, egyre több ilyen új élmény lesz. Amit várok szeretettel. Engedem, hogy fújjon a szél.