Fanni NémethMélyponton vagy. Az élet éppen csámcsog rajtad, és már csak azt várod, mikor köp ki. Tehetetlenül sodródsz, nemsokára jobb lesz, mert hát ugye minden okkal történik… Ennek is megvan az oka persze, egyszer talán meg is látod. Addig meg kibírod valahogy… És ki is bírod. Nálam itt telt be a pohár: tényleg csak ennyi lenne?! Akarom én, hogy ennyi legyen?! Aztán átléptem a korláton, és visszakaptam a hatalmam. A körülményeink mindig változnak, és változni is fognak. Ez maga az élet, egy örök folyamat az unalomig ismert klisével, miszerint „egyszer fent, egyszer lent.” Az egyetlen, aki és ami felett hatalmunk van, az mi magunk vagyunk! Sodródunk, vagy a körülmények adta keretek között visszavesszük a hatalmunk.
1
Sándor AttilaLegyen! 95%-ra kitöltöttem, a keresést beállítottam, és két nap két éjjel: jobbra is és ballra is. Az első napon, 1 egyedi és 3 azonos szövegű, angol nyelvű üzenet érkezett. Mindegyik "match"-ka, csak monogrammal jött. Válaszom: én az alkalmazás AI security profilja vagyok. Az a feladatom, hogy kiszűrjem a fake oldalakat. Eltűntek! Az első viszont maradt. Borfelvásárlással foglalkozik, éppen Gyöngyösön van. Izzad a tenyerem, hevesebben ver a szívem. Bárgyú levelezés után megadja a teljes nevét. Megtalálom az FB-n. A nő valóban gyönyörű, de már messze van. Visszatért Angliába. Ígéri, hogy decemberben jön a barátnőjével Ungarisztánba és írja, hogy szeretne velem találkozni. Váratlanul felhív Wappon. Megrémülök. Egy anime-szerű AI valaki van a vonal másik végén. Az akcentusa ázsiai. Mondom, hogy ez így nem ok. Éltem Angliában, ott nem ilyen a tájszólás. Nehogy már egy magyar oktasson ki egy angolt… stb Tilt Zavart a dolog, mert legalább használtam az angoltudásomat, és mi van, ha csak szivat, mert vagány?! Keresem online és meg is találom az instán. Hurrá! Követem…😎 Insta: biztosan követni akarom? 5x változtatott nevet az elmúlt pár hónapban ez a mianmari tag. Na! Ennyit az online ismerkedésről…. 🙄🤔
Eva KantoNem egy tökéletes történetet keresek, csak egy igaz pillanatot – ami nem múlik el, miután a szavak elfogytak...
1
Mónika RapitsSajnos az a tapasztalatom, hog ya férfiak 80%-a a társkeresőn nem mond igazat. NSok esetben nem is tudják, hog yamit elképzeltek a fejükben nőt (top kategóriás, aranyos, sexi stb.) azért tenni is kell, nem fog jönni automatikusan és nem fog maradni egy 60%on elszüttyögő valaki mellett. Szeretnék ezen v ltoztatni, szeretném, hogyha társa tudnék lenni valakinek, akit tudnék segíteni és aki engem is motivál.
LászlóLegutóbbi kapcsolatomban nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdés pillanatában megalkudtunk. Csak reméltük, "tudat alatt", eltitkolva, hogy ebből jó is kisülhet. Végülis, új volt, jó volt, más volt. De már az alapok helytelenek voltak. ( tinder, önértékelés gondok, majd ebből végül kapcsolat )
Katica TothSokáig azt hittem, hogy szeretni annyit jelent, mint gondoskodni. Mint ha a szeretet mértéke azon múlna, mennyit bírok el. Hányszor takartam be másokat a saját melegemmel, miközben én már rég fáztam. Nem rossz szándékból tettem, csak mert ezt tanultam. Azt hittem, a szeretet akkor igazi, ha dolgozni kell érte, ha adni kell addig, amíg már nem marad belőlem semmi. Évekig így éltem: a családomért, a gyerekeimért, a kapcsolataimért. Megoldottam, támogattam, szerveztem, tartottam. De közben valahogy egyre kevésbé voltam ott én. A nő, aki nemcsak ad, hanem kap is. Aki néha fáradt, vagy csendben van, és ez is rendben van. Aztán eljött a pont, amikor a testem és a lelkem is jelezni kezdett: elég volt a túlélésből. Ideje élni. Nem mindent irányítani, nem mindenre megoldást találni - csak jelen lenni. Ma már tudom, hogy a szeretet nem a túlélésről szól, hanem a jelenlétről. Nem attól nő, hogy helyettük érzem, hanem attól, hogy velük vagyok. Nem attól lesz igaz, hogy megmentem, hanem attól, hogy meglátom bennük a képességet. Mostanában gyakran figyelem, mikor kapcsolok automatikusan gondoskodó üzemmódba. Amikor azonnal segítenék, ahelyett hogy megvárnám, ők hogyan oldják meg. Vagy amikor a másik nehéz napjain inkább csöndben maradok, nem azért, mert közönyös vagyok, hanem mert megtanultam, hogy a szeretet néha a tér, amit adok, nem a tanács, amit mondok. Már nem akarok anyásítani. Nem akarom gyógyítani, tanítani, formálni a másikat - csak szeretni anélkül, hogy elveszíteném magam. Nem zártam be a szívem, csak most már én is benne vagyok a szeretetben. És amikor így maradok, a kapcsolódás is más lesz. Ott már nincs játszma, nincs függés - csak két ember, akik önmagukban is teljesek, és mégis választják egymást. Ma már nem a hiányból adok, hanem a teljességből. Nem akarok mindent adni, csak azt, ami igaz. És pont ettől lesz minden, amit adok - valódi.
- Katica Toth
Szeretem a lassú, ráérős reggeleket. Azokat, amikor nincs rohanás. Csak a csend, a meleg, szelíd fény, és az, hogy van idő tejszínhabot fújni a kávéra. Amikor együtt vagyunk a konyhában, nem kerülgetjük egymást, hanem egymás keze alá dolgozunk, mintha egy lassú táncot járnánk. Egy mozdulat, egy pillantás, egy halk nevetés. Aztán amikor kész a kávé, a tejszínhabra szórsz még egy csipetnyi fahéjat, és belekortyolsz. Közben ránézel. Valóban nézed. Az álla ívét, a szeme színét, végigsimítod a haja vonalát, és gyengéden megérinted az arcát. Végigfuttatod az ujjbegyeid az álla ívén. És akár kimondod, akár nem - ott van az a félmosoly a szád sarkában. Ott van az érzés, de jó, hogy itt vagy. De jó veled És ahogy ott állsz, egy pillanatra rájössz, milyen jó most minden. Ahogy a fény megcsillan a csészén, a levegőben ott a fahéj illata, és a tested végre nem siet sehova. Csak ez a reggel van, a kávé, a csend, és valaki, aki mellett könnyű levegőt venni.
- Katica Toth
Mindig mozgásban voltam. Gyerekként egész nap kint voltam, bicikliztem, fára másztam, futottam, fociztam a fiúkkal, röplabdáztam, kézilabdáztam – amit csak lehetett. Nem nagyon volt olyan nap, hogy ne lettem volna poros, sáros vagy horzsolt. Falusi gyerek voltam, vékony, szabad, folyton levegőn. A mozgás nekem nem sport volt, hanem életforma. Létállapot. Aztán ez valahol útközben elveszett. A város, a tanulás, a munka, a gyerekek – mind elvitték egy kicsit. Maradt a babakocsis séták, a lépcsőzés, a rohanás, a „mozgás, mert kell”, nem a „mozgás, mert jólesik”. Ha volt szabadidőm, inkább tanultam, olvastam, dolgoztam. A testemre akkoriban keveset figyeltem. Mintha elnémult volna bennem az a gyerek, aki egykor futott az esőben. Aztán valahogy visszatalált. Egy új kapcsolatban, új emberek között, új lendülettel. Először csak kívülről néztem, milyen ez a bringázós világ — aztán egyszer csak én is ott voltam, a hegy lábánál, egy e-bike nyergében, nulla rákészüléssel. Feltekertem ezer métert felfelé, kétezerig, és nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Csak tekertem. És éltem. Ott, a hegy tetején jöttem rá, hogy ez nekem nem sport. Ez kapcsolat. A testemmel, a levegővel, a földdel, önmagammal. Azóta újra bringázom. Először 15 kilométer, aztán 30, 50, 70… Nem motiváció kérdése — szeretem. Csak elindulni nehéz néha. Ha valaki jön velem, könnyebb. De amikor már megyek, ott van az a régi szabadság. Az a gyerek. Aki sosem állt meg igazán, csak várt rám, hogy újra mozduljunk együtt.