AnitaAz lenne a kérdésem, hogy van-e tapasztalatotok, mi törtenik egy férfiban, amikor a nő huzamosabb ideig, krónikusan beteg? Tapasztalat: egy évvel ezelőtt covidos, majd long covidos lettem amiből máig nem jöttem ki teljesen. Sok mindent értek már az állapotomról de nagyon hosszú út vezetett idáig rengeteg mélyponttal. A legfurcsább, hogy a betegség akkor omlott ràm, amikor éppen úgy tűnt, rendeződni làtszik az életem - 35 évesen végre jött egy férfi akinek úgy tűnt, ügye van, egy hàzasság már rászakadt, tapasztalt, bukdácsolt előre. Két hónapja voltunk együtt amikor beteg lettem. Azóta sem épültem ( még) fel teljesen. 10 hónapig követte az utamat, én pedig az övét segítettem ahol csak tudtam mígnem októberben olyan szinten rosszul lettem hogy hetekig nem tudtam felkelni. Decemberre, mire kezdtem jobban lenni, elment. Állítólag nem a betegségem volt az oka, és csak jó emlékei vannak velem- mondta akkor. De már hónapokkal előtte bezárt, nem ölelt, nem mutatta hogy szeret - persze ő is egyébként érezhetően válságba került, az ügyben is, velem is. Azóta sem értem ami történt. Mert bennem az lenne a természetes, hogy igen, nehéz, de majd együtt… talán túl romantikus elképzelés. Szóval, mi történik egy férfiban, amikor egy nő huzamosabb ideig beteg, ( az csak így önmagában hogy pöcsfej volt és elment, nem magyarázat, mert 10 hónapig jött és próbált velem lenni…) Hogy lehet feldolgozni, hogy meg sem tudtam mutatni, milyen vagyok, amikor nem ilyen?
0
- PVPolett Vándor
Miért reagálok mindenre úgy, mintha egy megriadt ló lennék? Annyi negatívum ért mostanában, hogy bármilyen ingerre úgy reagálok, mintha most készülnék megvívni a haláltusám. Bántottak. Sokan, sokféleképpen. Elvesztettem önmagam, elvesztettem a bizalmat. Próbáltam bezárkózni olyan helyre, ahol nem bántanak. Mégis utolérnek. Nincs menekvés. De akkor meg ott a magány. Tehetetlennek érzem magam.
0 
Györkei MátéVidéki élet, gazdálkodás témakörhöz. Bőven van ehhez "tapasztalat", de szándékosan dilemmaként teszem közzé. István csinált videót mostanság ebben a témában, és tudom, hogy sokakat érdekel. Számomra a megnyugvást az hozta el, hogy tudatosítottam magamban az ún. "Intim-élettér", és az ún. "Hivatás-élettér" területeit. Nekem az Intim-életterem egy tanya, egy ranch minőségében jelenik meg, de legalábbis egy zsákfalu utolsó portájának formájában, ahol a földem végében patak folyik. Itt lehet lovam, tehenem, disznóm, és túrhatom a földet a saját kezemmel, DE KIZÁRÓLAG életörömből, és nem munka/küldetés/hivatás címén. Még csak nem is tudatos önellátás vagy gazdálkodás címén. Hanem "csak azért", mert SZÁMOMRA ezek a dolgok hozzátartoznak az Intim-élettérhez, illetve maga az Intim-élettér értelmezhetetlen számomra a fenti dolgok nélkül. Ugyanakkor az én "Hivatás-életterem" a városhoz kötődik, egészen pontosan ahhoz a kulturális-szellemi térhez, ami ma a városokban fellelhető. Lásd: Tudományok, művészet, oktatás, stb. Nekem ez egyben a Kint és a Bent folyamatosan lüktető váltakozását is jelenti, magát a mozgást, a dinamikát, a fejlődést. Szóval szerintem azt volna jó minden embernek egyénileg átgondolnia, hogy az ő számára mit jelent az "Intim-élettér" és a "Hivatás-élettér", mert ezek nagyon változóak lehetnek. Mert sok embernél látok boldogtalanságot, illetve én is megtapasztaltam, hogy magára erőlteti "Intim-élettérnek" például a várost, miközben neki egy falu volna ideális, vagy hogy kényszeresen vág bele vidéki gazdálkodásba, miközben ez nem egy neki való "Hivatás-élettér". Ma én így látom.
Katica TothVannak emberek, akiket nem azért sodor mellém az élet, hogy megmentsenek engem, és nem is azért, hogy én mentsem meg őket, sőt nem is azért, hogy örökre maradjanak, hanem sokkal inkább azért, hogy egy darabig mellettem haladva tükröt tartsanak elém, miközben én is tükröt tartok nekik, akarva-akaratlanul, pusztán azzal, ahogyan jelen vagyok, ahogyan reagálok, ahogyan szeretek vagy éppen ahogyan bezárok. Az élő, lélegző találkozásokban nem csupán a másik szemébe nézek bele, hanem a saját belső tájaimba is, mert a másik tekintetében felsejlik valami ismerős, egy rég eltemetett vágy, egy ki nem mondott félelem, egy gyermeki hiány, amelyet már olyan ügyesen megtanultam mosollyal elfedni, hogy szinte én magam is elhittem, nincs is ott, és ebben a finom, mégis elementáris tükröződésben egyszer csak ráébredek arra, hogy tanulok, nem könyvekből, nem tanításból, hanem a másik által önmagamról, a működésemről, a mintáimról, a választásaimról. Önkéntelenül válok a másik tanítómesterévé, mert egyetlen mozdulatom, egy hangsúlyom, egy elfordulásom, vagy éppen az, ahogyan szeretni próbálok és ahogyan nem tudok szeretni, többet árul el rólam, mint bármilyen tudatos magyarázat, és ezekben a pillanatokban a másik ember olyan tükröt tart elém, amelyben nemcsak az arcom, hanem a meneküléseim, a hárításaim és az önmagamról gyártott történeteim is láthatóvá válnak. Van, amikor bátor vagyok annyira, hogy belenézek ebbe a tükörbe, és nem kapom el azonnal a tekintetemet, hanem elidőzöm a látvány előtt akkor is, ha az fáj, és lassan, rétegről rétegre lehántok magamról egy-egy illúziót, elengedem azt a történetet, amelyet éveken át meséltem önmagamnak arról, hogy ki is vagyok, mit érdemlek és mire vagyok képes, majd ahogy peregnek le a hamis rétegek, alatta kirajzolódik egy tisztább, sebezhetőbb, mégis élőbb arcom, amely közelebb áll a valósághoz és közelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék. És van, amikor megriadok attól, amit látok, ezért inkább kifordulok a lehetőségből, megtagadom a tükörképemet, és azt mondom, hogy „nem én vagyok”, vagy azt, hogy „te látsz rosszul”, majd visszalépek a megszokott önbecsapás langyos biztonságába, ahol kényelmesebb tapicskolni a hamis tükrök torz felszínén, mert ott minden magyarázhatóbb, minden logikusabb, minden felelősség áthelyezhető, és mindig akad valaki, akire rá lehet mutatni, akit lehet hibáztatni ahelyett, hogy befelé néznék. Nem mindenki tanul egyformán, nem ugyanabban az ütemben és nem ugyanabban a mélységben, mert van, aki előrébb jut önmaga megismerésében, míg a másik még görcsösen ragaszkodik a régi mintákhoz, mégis számomra minden ilyen találkozás ajándék, akkor is, ha látszólag nem történik nagy dráma, ha nem mindkét fél ébred egyszerre, mert nyomot hagy bennem, visszhangot ver bennem, és felkavarja az addig mozdulatlan állóvizemet. Mert ha csupán egyetlen vakfoltomra rácsodálkozom, ha akár csak egy hamis illúziót el tudok engedni, és ha meglátom valódi önmagam egy apró szeletét, amely addig rejtve maradt, akkor már történt egy lényegi elmozdulás bennem, amely után nem tudok teljesen ugyanúgy élni, mint korábban, hiszen ettől a felismeréstől valami pontosabbá válik bennem, tisztább lesz a belső hangom, és ha elviselem ennek a folyamatnak a fájdalmát, ha nem menekülök vissza a megszokott önáltatásba, hanem hagyom, hogy kiforrja magát az élmény, akkor lassan egy minőségibb élet és érettebb, tudatosabb kapcsolódás felé mozdulok. A valódi változás bennem nem hangos és nem látványos, hanem csendesen indul el ott, ahol már nem másokat hibáztatok, hanem felelősséget vállalok azért, amit a tükörben látok, és talán a boldogság esélye is ebben a bátorságomban rejlik, abban, hogy képes vagyok belenézni, maradni és tanulni abból, amit a másik által önmagamról megtudok, még akkor is, ha a felismerés időnként fájdalmas.
Esztergomi KatalinAzt hiszem, teljes meghasonlottságban vagyok.... Folyamatosan tanulok, képzem magam, mindenféle szinten. Gordon kommunikáció, pszichológia szak, ICD terapeuta képzés. Közben szomatikus önismereti terápiába járok magam is, egyrészt mert ez is "kell" a tanulmányaimhoz, másrészt mert fontosnak tartom, hogy a szupervíziós alkalmak mellett a saját fejlődésem is támogatva legyen. Maximálisan hiszek abban, amit tanulok, amit képviselek. Az elmúlt hetekben mégis olyan nehézségekkel találkozom, amik próbára teszik minden eddigi tudásom, türelmem és önelfogadásom. Vezetőként folyamatosan olyan "támadásokat" kell hárítani, amiben vélt vagy valós igazságtalanságokat jeleznek felém. Rég nem célom elfogadtatni a saját nézőpontomat, el tudom fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, másképp gondolkodunk ugyanarról a helyzetről. De a fekete-fehér világlátást egyre nehezebben tudom tolerálni, és folyamatosan figyelem magam, miért irritál ez a hozzáállás egyre jobban. Ráébredek, hogy bekapcsol bennem a gyerekkorom, amikor akaratos kisgyerekként szinte állandóan meg kell(ett volna) védenem az álláspontom, ami az esetek 90%-ában más, mint az édesanyámé. A gondolkodó agyam tudja, hogy ez rendben van így, és ez a munkakör megkívánja, hogy ebben kitartó legyek. A gyermeki részem viszont küzd, és azonnali jogorvoslatot kívánna valakitől, aki persze nincs ott. Keresem azokat a helyzeteket, ahol a bennem felgyűlt feszültséget le tudom vezetni úgy, hogy az magamra és másra nézve is biztonságos. Keresem azokat a helyzeteket, ahol úgy tudok határt tartani, hogy abban a másik fél is meghallgatásra lelhet, és én sem mondok le a saját szükségleteimről. Olyan szépen hangzik, amikor Eric Berne tranzakcióanalízisével kapcsolatban tanultuk a felnőtt én-állapotot. De ezt az állapotot huzamosabb ideig megtartani, piszok nehéz nekem. Figyelem magamban, hogy vagyok ezzel az érzéssel éppen most, és törekszem maximális empátiát adni ennek az énrészemnek is. Mert a szorongás, a meghasonlás is az enyém, az is én vagyok. Érzések, melyeket sokáig nem engedtem meg magamnak, hiszen egy jó kislány, egy jó vezető mindig kiegyensúlyozott.... Aztán, ha elcsitulnak bennem ezek az érzések, újra összeszedem magam, és futom a következő kört, mert feladat az folyamatosan van, én pedig hiszek magamban. Hiszek abban, hogy ez a sok tanulás, önismereti munka arra is felkészített, hogy több nehéz helyzetben is önazonos tudok maradni.
Attila PatóAmikor 5 évvel ez előtt egy nyári este megkocogtatta a vállamat és azt mondta beszélni szeretne velem már tudtam mit fog mondani és azt is, hogy nincs visszaút. Nehéz volt sokáig, nehezen tudtam elfogadni, pedig én se voltam jól... De az én szótáramban nem szerepelt a válás. A legbüszkébb ma már arra vagyok, hogy meg tudom neki köszönni az akkori döntését :-)
- Attila Pató
Sose volt kérdés, hogy egyszer apuka szeretnék lenni és az se, hogy másképp akarok az lenni, mint az én apukám volt. És amikor megtörtént, akkor minden ösztönösen jött és sose féltem. Azt továbbra is nehéz elfogadnom, hogy már nem művelhetem az apaságot minden nap, de talán épp ezért annál jobban élvezem minden percét. Az apaság az, amiben most a legboldogabb, önazonos és a legőszintébb tudok lenni (akár önmagamhoz is), mert a gyermekemnek nem érdemes hazudni és sokat tanulhatok Tőle :-)