Tapasztalatok

Bene Ildikó

Az egyik legnagyobb bátorság és egyben a legfelszabadítóbb érzés vállalni önmagamat. Persze ehhez először elég bátorságra, tudatosságra és elszántságra van szükség ahhoz a félelmetes folyamathoz, hogy egyáltalán merjem felfedezni önmagamat. Hogy ki is vagyok én valójában. Ki is az az önmagam? Merjek szembesülni sebeimmel és el tudjak indulni a gyógyulás útján. Akkor kezdtem el megismerkedni magammal, amikor egyre inkább megengedtem, hogy eleresszem az évek során felvett viselkedési mintákat és megfelelési kényszert. Ami, ha jobban belegondolunk, félelmetes dolog és áldozatot kíván. Addigi életem egy része erre a hamis énképre volt fölépítve, amiben még nagyrészt mások által felállított keretekbe, normákba szocializálódtam bele, amikor még mások – általam addig meg nem kérdőjelezett - elvárásai szerint működve definiáltam magamat. Ehhez az úthoz nélkülözhetetlen elviselni az árnyoldalaimmal való szembesülés fájdalmát és az átmeneti veszteségek megélését kapcsolataimban. (Melyeket később már inkább nyereségnek éreztem.) De csak így kezdtem el rálelni valódi önmagamra, ami még most is folyamatban van 😊 Ezen az úton kitartóan haladva gyönyörű jutalom várt és hiszem, hogy még vár is: szabad élet és olyan kapcsolódások, ahol valódi önmagam lehetek. Mert ekkor már nem a szerepeimhez kapcsolódtak/ kapcsolódnak mások, hanem egyre valódibb önmagamhoz. Hihetetlenül felszabadító érzés kapcsolataimban is valódi önmagamként megnyilvánulni. Az út nehéz, tele van fájdalommal, de gyönyörű helyre vezet.

Szivi Balázs

48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.

Balogh Mariann

A hozott mintáim, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer mind-mind abba az irányba tereltek, hogy „be kell állni a sorba", ez a feladat, mindenkinek így kell csinálni. Az utam egyértelműen ki volt jelölve, és ezt egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, tettem, amit tennem kellett, amit elvártak tőlem, és ez annyira természetesnek tűnt akkor! Saját utamként éltem meg, és élveztem is. Egészen addig, míg mindent elérve, valahogyan mégsem volt rendben az életem. Úgy éreztem, az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, ami valójában nem rossz, de valahogyan mégsem igazán jó. Ekkor a válaszok keresése során bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon tényleg ennyi az élet? Dolgozni, háztatást vezetni, gyereket nevelni? Egyre jobban szenvedtem. Majd egy előadás felvételét nézve azt hallottam, hogy mindenki szabadon dönt a sorsáról és életéről és mindenki a saját sorsát alakítja, az akár rossz, akár jó számára. Döbbenetes élmény volt. És ekkor döntöttem. Egy olyan átváltozáson mentem keresztül, aminek hatására a mintákat kinőttem , és helyükre saját életet építettem, amiben már nincs több megfelelés. Önmagam ura lettem.

Bábel Andrea

Amikor kislány voltam, akkor azt gondoltam, hogy én másként fogom a gyermekeimet nevelni, mert nem voltam elégedett azzal, ahogy a szüleim bántak velem. Nem fogadtak el olyannak, amilyen vagyok. Ma már - mivel már 30 éve elkezdtem ébredezni -, tudom, hogy ez a szüleimnek nagyon nagy feladat volt. De ennek ellenére, nagyon sok mintát vittem és viszek a mai napig. Bár egyre nehezebb felismernem. Van egy igazán erős minta, amit családban is viszünk tovább, de kollektívan is. Az úgy szokták. Ettől már fiatal koromban is égnek állt a hajam, amikor valaki ezt mondta, pedig nagyon sokszor estem bele ebbe én is, hiszen a megszokott a biztonságos. Egy jó példa erre: A családomban a nők úgy tanítottak rántotthúst panírozni, hogy csak jobb kézzel szabadott a húshoz hozzáérni. Ez annyira fontos szokás volt, hogy ha én bal kézzel is hozzáértem (számomra sokkal kézenfekvőbb volt, hogy két kézzel panírozok), akkor bizony kaptam egy nyaklevest. Hogy miért kellett így csinálni, azt nem tudták megmondani, amikor megkérdeztem, a válasz az volt, hogy így szokták. Annyira megtanultam a nyaklevesek után az egykezes panírozást, hogy 37 éves voltam, amikor felocsúdtam egy ebédkészítés alkalmával, hogy már panírozhatok két kézzel, felnőtt vagyok és senki nem fog nyakonvágni azért, ha úgy csinálom, ahogy én szeretném. Ezekből a berögzült mintákból rengeteget felismertem és elengedtem, tudatosan másként csinálom és megfigyelem, hogy az milyen érzés nekem, és addig változtatok, amíg megtalálom, hogy nekem hogyan jó. Időnként még a saját magamnak tetszetős szokást is megváltoztatom, mert rájöttem, hogy a legnagyobb mintám a berögzültség biztonsága.

Molnar Anna

A haragom és megvetésem anyám iránt sokáig bebörtönzött. Olyan példás mintát adott cselédségből, felelősségáthárításból, bántalmazó kapcsolati függőségből, és nem sorolom, hogy saját magát élve temette el a szememben. Hogy miért maradtam mégis rab? Kötött az, hogy bebizonyítom, szabad vagyok mindettől, hogy megmutatom, én másként élem meg a nőiséget, a szerelmet, a szülést, a nevelést, a hivatást, a szellemi fejlődést, a határtalanság felfedezését..nyilván kétségeim voltak abban, hogy erre képes vagyok. Még mindig szégyellek hálás lenni azért, hogy az ő sírjáról dobbantottam. Csak mikor megérint a sejtelem, hogy ezt a szabadságharcot ugyan magamért kezdtem, de vívom minden ősömért és gyermekemért is, akkor érzem, hogy egyikünk sincs a másik fölött, hanem egyenrangúak vagyunk. Tulajdonképpen bajtársak.

Szőcs Balassa Teodóra

kb. 20 éves lehettem, amikor biológia egyetemre jártam Szegedre, hisz nem vettek fel Budapestre a MOME-ra fényképészetre, amit már 2 éve nagy szenvedéllyel műveltem. Gyomor problémáim már nagyra nőttek, és rosszul voltam nagyon fizikailag. Kihasználtam az ingyenes 5 alkalmas pszihológussal beszélgetést, és autotréning csoportba kezdtem járni. Az egyik beszélgetésünkbe amikor vázoltam, hogy azon gondolokozom, hogy ott hagyjam az egyetemet és íratkozzak be fényképezés levelező szakra Szegedre, akkor azt mondta a nem döntés is döntés. Ezzel beíratkoztam, és egyszerre csináltam a két sulit, és egy évben is diplomáltam, és örültem, hogy ezt választottam. Ami pedig a párkapcsolataimat illeti ebben az időszakban szerelmes voltam és nálam jóval idősebb férfiba, de nem mertem otthon felvállalni, mert nagyon konzervatív családom van. Majd egyik este azt mondtam anyukámnak, hogy én egy férfiba vagyok szerelmes aki 18 évvel idősebb tőlem, és ebbe betegszek bele, ő pedig erre azt mondta, hát lányom nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Hát én majd hanyatt estem erre a mondatára, mégaznap felhívtam a férfit, és nyilványosan elkezdtünk járni. Hatalmas boldogság, és szabadság érzést hozott ez nekem.

Apró Andi

A szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna... Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy csinálhatom másképp. Jobban. És egyedül még mindig jobb, mint társas magányban élni.

Faragó Tímea

Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És eljött egy pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de léptem. Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és mások számára is kalandos élet kezdődött ott el.

Imre Horváth

Körülbelül egy éve, 33 évesen rájöttem, hogy vannak olyan területek a életembe, ahol nem jó az irány amerre tartok. Ilyen volt a párkapcsolati kérdés is. Ennél a pontnál elkezdtem foglalkozni az önismerettel és azt fedeztem fel, hogy nem jó mintákat követek, amiket a korábbi életemből, gyerekkoromból hozok. Ez idő alatt megtudtam magamról fontos dolgokat és azt érzem, hogy jó úton haladok, de egyben azt is, hogy még nagyon sokat kell tanulnom.

Kollár Erika

Sokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.