Tapasztalatok

István Virovecz

Az önismeret útja A kezdet: A felismerés pillanata Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal. A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz. “Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…” Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján. Összetört identitásból a saját lényegem felé: A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak. Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok. “Valami meghalt! Most nem tudom, hogy vélekedjem róla. Sirassam e, vagy eresszem útnak. A halál learatott. Álmainkat porok takarják szürke köntösben. Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre? Az élet magot vet. A Földnek én is csak egy magja vagyok. Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?” A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik. De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele. Összetörni az öröklött mintákat: Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége. "Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt. Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság. Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság. Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként. Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió. A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost. Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió. Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül? Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül? Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja? Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?" Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni. Mit adott az önismeret? 1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok. 2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás. 3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek. Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök. “A tépett esőben szél lengedez, S idebent holtan figyelem a változást. Elméláz az idő cserepes foga húsunkban, S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs. Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve… Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk. Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre. Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk. Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt Nagy álmos vászon virít itt legbelül. Gazdag a paletta csak mártanom kell… Az ecset már a kezemben merengve ül.” Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap. És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.

Barkóczy Barbara - Peace of Mind Yoga

A barátaim, amikor megtudták, hogy jógaoktató lettem, először el sem hitték, és nem szerettek volna járni az óráimra, mert nagyon távolinak érezték, túl spirituálisnak, jöttek a jógás viccek, … “Miért tekerem magam függönybe” … röviden inkább a megdöbbenés nyert náluk. Hiába sportoltam gyerekkorom óta, meg jógagyakorló voltam, a régi mintázatokat keresték bennem. Nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, mert a képzések után, elkezdtem oktatni, rájöttem, hogy a mélységekből olyan sok megélés lett, hogy tudok ebből adni, másoknak segíteni. Ezért is tanítok, mert tudom nem vagyok egyedi eset, és sokan magukra ismernek a történeteimből. Ebben találtam meg a helyem és szeretném másoknak is megmutatni a folyamatot és az utat, ehhez a teljesebb élethez, és hiszem, hogy a teljesebb élet nálad és nálam is mást jelent, viszont a vonalvezetésben tudok segíteni.

Krisztina dr. Teubel

Harmonikus gyerekkorom volt. Mondhatni idilli. Mégis, a saját családi örökségemmel nekem is akadt dolgom. Nem is kevés, nem is könnyű. Annak ideája tört bennem össze a legmeghatározóbban, hogy a tökéletes (vagy a "tökeletes?") nem minden, sőt, semmire nem jelent garanciát. Ahogy egyre beljebb jutottam, ástam, kutattam, magamban és a családi múltban, úgy jöttem ki belőle, vagyis a kiút befelé vezetett. Az erős alapok és a családi összetartás sokat segítenek mind a mai napig, és ehhez a saját erőmet maximálisan használom. Szívesen mesélek erről, támogatlak a továbblépésben, akár hasonló, akár nehezebb batyut cipelsz.

Andi

A szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna, hogy velem így ne beszéljen. Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy egyedül jobb, mint társas magányban élni. Így most válok, mert én is főszereplő szeretnék lenni a saját életemben.

Imre Horváth

Körülbelül egy éve, 33 évesen rájöttem, hogy vannak olyan területek a életembe, ahol nem jó az irány amerre tartok. Ilyen volt a párkapcsolati kérdés is. Ennél a pontnál elkezdtem foglalkozni az önismerettel és azt fedeztem fel, hogy nem jó mintákat követek, amiket a korábbi életemből, gyerekkoromból hozok. Ez idő alatt megtudtam magamról fontos dolgokat és azt érzem, hogy jó úton haladok, de egyben azt is, hogy még nagyon sokat kell tanulnom.

Kardos Szilvia

Önismereti úton járok. Párkapcsolati problémáim tereltek erre az útra. Férfi-női minőségek, hozott minták, hitrendszerek, veszteségélmények, kötődési sebek, apai-anyai traumák-voltak az elmúlt évek főbb vonalai-. Egy ilyen vonalú közösségnek vagyok a tagja.Nyitott vagyok kapcsolódni. 🙂