Izsa IstvánMikor mélyponton voltam nekem sokat segített az a mondat hogy "el fog múlni". Bár tudom elég klisésen hangzik és tudom milyen egy süppedő gödör, akkor épp úgy tűnik mintha feneketlen lenne lassabban telik az idő is,de semmi sem tart örökké ezt megtanultam. Az életünk hullámvölgyek sorozata, nem ragaszkodom már ahhoz hogy mindig minden tökéletes legyen. Nekem most 1 hónapja halt meg egy barátom. Zogoktam...sokat... kb 2hétig csak ezen volt a fókuszom nem tereltem a figyelmemet,addig míg egyszercsak elfogyott a gyász és végre tudtam újra nevetni,meg hagytam a teret hogy szarul legyek, ezt is meg kell élni és így hamarabb kiürül ez az érzelem. Ami fontos és mindig szem elött tartok, bármi hibát vétek,hogy nem hibáztatom már magam. Megtörtént ami megtörtént. Mit tanulhatok belőle?Mit fogok másképp csinálni ezek után??Ezeket figyelem és engedem aminek menni kell,fogadom aminek jönnie kell, így könnyebb az élet,könnyebbek a völgyek.
1
KatalinVeszteségfeldolgozás/pénzhez való viszony téma. Aktuális kihívásom, ami egy sorscsapás képében érkezett el, amikoris még fel sem ocsúdtam egy másik veszteségemből, egy nagyon szeretett személy elvesztéséből. (Csapásra csapás téma) A mai sorscsapás egy anyagi veszteség, ami lecsapott rám, felemészti az összes kuporgatott megtakarításomat, és még azon felül is mínuszba fogok kerülni illetve elmondhatom, hogy mától abban vagyok. Kezelhető az összeg, de nagyon nagy (milliós nagyságrend) és rettenetesen fájdalmas és marcangol az önvád és a szégyen, hogy ez történt velem (és a képzelődés, mennyit dolgoztam érte és mennyi helye lett volna annak az összegnek). Sokkos állapotban vagyok és egyetlen valaki van csak, akinek el tudtam mondani melegében, a mindenkinél jobban szeretett testvérem, aki mindig van nekem, de nagyon nem szeretném túlterhelni őt, annyi bánatot zúdítottam rá az elmúlt évben, miközben van neki is elég.. úgyhogy ez kevés most. Íme, ez egy segítségkérés lenne itt. Mire van szükségem most? Valakire aki segít megbékélnem, akinek ventillálhatok, aki segít kinavigálni magamat.. aki tartaná bennem a lelket. Van itt valaki aki járt már így? Aki megérintődött? Ha igen, örülnék. Nagy szükségem van az örömre. Vagy bármilyen támogató, jó szó, egy szalmaszál is nagyon jól esne. Köszönöm hogy írhattam! (Egy tanulság máris van: mindig van lejjebb az életben, és még annál is van lejjebb ahol most vagyok, hajajj.. ígyhát.. végülis gazdag vagyok. Jajj.)
Katie BushAz önfeladás egy másik ember céljai miatt (akkor is, ha csak átmeneti), olyan rombolást tud végezni a saját magadhoz való kapcsolódás egészséges folyamatában, hogy a végén nem lesz bátorságod elhinni azt sem, hogy a legalapvetőbb szükségleteidnek és érzéseidnek van létjogosultsága.
1
AdriAz idegrendszerem a békét nem tudja értelmezni. Megteremtettem magamnak egy olyan életet, ahol nem sürget senki, nincs nyomás az életemben. Cél is csak néha. És amikor nincs cél, csak a jelen, szétesik minden. Lehetnék jelen, élvezhetném a levelekre sütő napfényt a kertemben, a lágy szellőtől ringatózó faágakat. És nagyon nehéz. Mert ilyenkor, amikor nincs "semmi", a testem feszültségbe kerül. Vajon 'mikor jön szembe a kardfogú tigris' jeligére. Mert a gyerekkorom úgy telt, hogy az anyukám érzelmi ingadozásaihoz, és az apám kiszámíthatatlanságához kellett igazodnom. Én, mint különálló személy nem jelentem meg. Állandó alkalmazkodás volt az életem. Abban a korban, amikor az idegrendszer kifejlődik. Elképesztően nehéz leülnöm ezzel az idegrendszeri zizgéssel, ami sokszor szívtájéki fájás, máskor ködös gondolkodás vagy megmozdulási képtelenség formáját ölti. Automatikus reakciók felé sordódom ilyenkor, ami a legkisebb ellenállást váltja ki. Legtöbbször a sorozatnézés felé. Ha visszatekintek, ez a "nem tudok mit kezdeni magammal" érzet mindig jelen volt. Persze mióta létezik a lehetősége a semmittevésnek, a magammal levésnek. A legkorábbi ilyen emlékem 24 éves koromból van. Most már 2 éve dolgozom ezekkel az érzésekkel, traumaterápián veszek részt. A türelem része a legnehezebb. De nagyon pici lépésekben látom, hogy oldódik. Csak sokkal lassabban, mint vártam. És azért lassú, mert sokkal mélyebben traumatizált a gyerekkorom, mint azt szeretném magamnak bevallani. A jó érzés, hogy már felfele jövök a sötétből. Már megvolt a teljes szétesés, másfél éve. Elképesztő mennyi idő, hogy évek átírni a régi berögződéseket!
DóriAz elmúlt 4 évem tele volt olyan kihívásokkal, amire akkor, sem korábban nem számítottam, változások sokasága, válás nem a szeretet elmúlása miatt, költözés, alig volt férjem temetés szervezése, gyásza, kamasz gyermek támogatása a gyászában, érzelmi hullámvasút...ect., de az adott helyzetekben éreztem, hogy ezen az úton kell menjek, Isten nem tett akadályokat az én döntéseimben, irányt mutatott. Ezek közül nem is gondoltam volna, de legnehezebb kihívás számomra mégis a megbocsátás volt több szinten és ahogy elértem ezekre a pontokra, melyek nyomták vállamat, mert nem engedték, hogy tovább lépjek. A megbocsátások pillanatában felszabadultam😇, boldogan, de egy-két heggel a szívemen haladok tovább. Szeretem ezeket a "hegeket", mert már csak a múltban átélt életem szépségeit, örömeit hozzák elő, és reményt arra, hogy lehet sérülések után hittel felállni, boldogan haladni tovább.........
Fanni NémethA gyermeki lét átélése immár a szülő szemével, nekem is sok újra-felismerést adott. Az egyik ilyen hasonló a tiédhez: Lépkedünk a tudatunk, a belső világunk lépcsőin. Változunk, alakulunk, kinőjük a régi énünket. És ahogyan egy 2 éves gyereknek más a játék, a kreativitás, a kortársakkal/felnőttekkel való kapcsolódás, úgy más egy 5 vagy egy 10 évesnek. Mégis mind helyénvaló, és időszerű. Valahogyan mi is így nőjük ki saját magunkat. Ugyanazok maradunk, és mégis másak. Már nem elég az, ami addig volt. Sokszor mennénk, de félünk is. És ahogyan a gyereknek is, azt látom, felnőttként is nagy szükségünk van ilyenkor a megtartó, biztonságos térre. Mások erejére, az intimitás megélésére, a közösség vagy éppen a barátság melegségére, egy mentor kézenfogására, az önmagunkkal való újrakapcsolódásra. És ha ezt megkapjuk, ugyanúgy szintet léphetünk, akárcsak a gyermekeink. És lassan, egész lassan, de számunkra is mást kezd jelenteni a kapcsolódás, a világhoz való viszonyulás, a belső énünk is formálódik, és új körvonalakat kap. És a félelem is lassan átalakul valami mássá.
Katica TothÉn azt tapasztalom, hogy a múlt akkor kezd igazán múlni, amikor már tudok róla olyan objektíven beszélni, mintha egy kicsit fentről nézném, olyan helikopternézetből. Amikor már látom, mi is történt valójában, mi volt benne az én részem, mit csesztem el, és közben már nincs bennem sem görcsös védekezés, sem szégyen. Csak egy tisztább, nyugodtabb rálátás. És ebben a rálátásban egyszer csak megérkezik a hála is. Mert rájövök, hogy az a történet — bármilyen fájdalmas is volt — hozzátett ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy tudjam, ki vagyok, mit akarok, mire vágyom, merre indulok. Hogy lassan-lassan kirajzolódjon bennem a saját belső középpontom. A válásom után én is azt hittem sokszor, hogy már túl vagyok rajta. Aztán hirtelen visszacsúsztam, és úgy éreztem, mintha megint teljesen a legalján lennék. Most már tudom, hogy nem az volt. Nem a mélypont ismétlése, hanem a spirál. Ugyanarra a pontra érkeztem vissza, de már egy szinttel feljebb. Tágult a nézőpontom, alakult a megértésem, és bár fájt, valójában haladtam előre. Csak akkor még nem így láttam. Most már tudom, a visszacsúszás is része a folyamatnak. A spirál mindig visz felfelé, még akkor is, ha éppen lefelé érzed a mozdulatot. És amíg le nem tisztult teljesen, újra meg újra visszavitt bizonyos pontokra, hogy meglássam, mennyi összefüggés volt az életem más területeivel is, olyanokkal, amikről akkor még sejtésem sem volt. Nekem ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a saját gyerekemre nézek. Látom, hogy néha ügyetlen volt, elbukott, hibázott… mégis halad előre, akármilyen apró lépésekkel is. És én ezt látom benne, a haladást, a fejlődést, a megértés lassú kibomlását, és közben szeretettel nézem. Mert nem a hibát látom, hanem az igyekezetet, azt az energiát, amivel előre mozdult. Valahogy így kezdek én is egyszer csak a régi önmagamra is ránézni. Akkor tud elindulni a gyógyulás, amikor már így tudok visszatekinteni. Nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem egy puhább, megbocsátóbb tekintettel. Amikor már azt érzem: „igen, ott és akkor ezt tudtam, így csináltam… és köszönöm, hogy megtanított valamire.” Számomra ez az a pont, amikor valóban elkezd múlni. Amikor a múlt már nem húz vissza, csak finoman megmutatja, merre van tovább.
Christoph Dózsa12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.
Gabriella CsehÉrdekes tapasztalat volt számomra a társas magány – sose éreztem magam annyira egyedül, mint akkor, amikor valójában volt "társam". Azóta is úgy érzem, hogy a valódi egyedüllét nem akkor fáj, amikor tényleg egyedül vagyunk, hanem amikor nem találjuk a kapcsolódást másokkal.
3