Tapasztalatok

Teca Makó

Ebben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.

Gabriella Cseh

Érdekes tapasztalat volt számomra a társas magány – sose éreztem magam annyira egyedül, mint akkor, amikor valójában volt "társam". Azóta is úgy érzem, hogy a valódi egyedüllét nem akkor fáj, amikor tényleg egyedül vagyunk, hanem amikor nem találjuk a kapcsolódást másokkal.

Csontos Tamás Péter

Milyen helyzetben szükséges a múlt feldolgozása? Én nem tudtam szabadulni a szerelem érzésétől. Húsz hosszú évembe került mire minden kapcsolódó emlék kellemes nosztalgiává szelídült. Addig kapcsolatról kapcsolatra kísértett hol érzés, hol mérlegelések formájában. A bibi ebben csak az, hogy igazán teljesen szívvel lélekkel beleengedni magam nem tudtam egy párkapcsolatba, pedig vágytam rá, arra az érzésre arra a tudatra. Mintha kiűzettem volna a paradicsomból. Egy fontos mérföldkő ezen az úton az volt, hogy hálás tudtam lenni ezért az élményért, hogy van ilyen élményem. Elfogadni magam. Éppen ilyennek, amilyen vagyok. Ez a gyakorlat az önkép feladás. De mi lehet helyette? Hogyan csinálhatod meg? Milyen tudatformákkal, érzelmi állapotokkal jár? Tengernyi kérdést vethet egy ilyen helyzet. Amennyiben hinni és bízni tudunk egymásban elkísérhetlek a saját magad felszabadításának ezen útszakaszán. Mert ezt a munkát sem csinálhatja meg más helyetted.

Fekete Nikolett

Valahogy az utóbbi években fokozatosan rohantak meg érzések, emlékképek egy-egy jelenbéli impulzus kapcsán. Hálás vagyok a sok áldozatért és szeretetért amiben gyerekként részesültem édesanyám részéről, de ugyanakkor béklyóként is nehezedett rám a folyamatos megfelelni vágyás. A szembesülés, hogy mennyire egydimenzióban láttam a világot addig, édesanyám elvesztésekor ért több mint 6 éve. Furcsa, de mintha addig közös szemüvegen keresztül néztem volna vele mindenre. Az ő értékrendszere volt a szűrő, mégha olykor tudat alatt is. A korai és tragikus halálával aztán végtelenül magamra maradtam. Szép lassan tudatosult, hogy azt az idealizált képet amit alkottam róla, az ő életében is számtalan lelki blokk és életút elakadás árnyékolta be. A kapott mintáért és ezzel járó nehézségekért nem nehezteltem rá viszont a tudatosabbá válás után sem. Az ősszereteten túl az összefüggések megértése segített ebben és a tudat, hogy mindig a lehető legjobb szándék vezérelte. A jó akarás motiválta akkor is, amikor nem volt bátorsága kilépni az évtizede nem működő házasságából édesapámmal. Hiszem, hogy ez a mulasztás emésztette fel végül. Mai napig borzasztóan hiányzik a jelenléte és tudom, hogy milyen csodálatos nagymama lehetne. Talán szokatlan, de úgy érzem a halála után a lénye valahogy belém szervesült. Belegondolva még a halálával is engem szolgált azzal, hogy példát mutatott hogyan NE éljem az életem egy konzerválódott rossz helyzetben.

István Virovecz

Egy beszélgetés kapcsán merült fel bennem egy fontos téma, ami az alapvető működési mechanizmusaink megértéséhez rendkívül sokat segít. Az én megélésemben az önfejlesztésben nagyon sokat segített a családfakutatás, ahol számos történetet tártam fel az őseim kapcsán. Ezek az elbeszélések segítettek jobban rálátni a saját működésemre és megérteni azt, hogy bizonyos élethelyzetekben mi a válaszreakcióm és miért abban formában nyilvánulok meg, miért az a megküzdési stratégiám? Ebben a bizonyos beszélgetésben felmerült, hogy számos félelem adódik abból fakadóan, hogy milyen tények kerülnének a felszínre és az aggály, az ezekkel való szembesülés kapcsán. Hogyan kezdjünk neki? Vajon képesek vagyunk-e befogadni, feldolgozni, elfogadni a történteket és az milyen hatással lehet az életünkre, létezésünkre és megéléseinkre? “Ahogy a fehérre meszelt falakon pernyeként peregnek le a rétegek és felfeslik alatta a múlt.” Az én tapasztalatom az, hogy valóban félelmetes, de az intenzív változás nem következett volna be nálam, ha ezeket nem tárom fel. Számos platform ma már a segítségünkre van és megannyi levéltárat digitalizáltak. Kellő kitartással, kutatással és erőforrások megmozgatásával messzire lehet jutni. Mindamellett vannak erre szakosodott szakemberek is, így valóban sok választási lehetőség adódik, hogy milyen eszközhöz nyúlunk. Én úgy gondoltam, hogy a saját kezembe veszem és magam kutatom fel ezeket, mert én szeretnék lenni az első, aki ezekkel találkozik. Az első lépésnek, ha javaslatot kellene tennem, az az, hogy forduljunk a szüleinkhez első sorban. Kérdezzünk és ösztönözzük arra őket, hogy őszintén és nyíltan meséljenek a gyerekkorukról. Milyen emlékeik vannak, milyen megéléseik, mit éreztek az adott helyzetben? Ha tudnak, meséljenek a nagyszülőkről, akár dédszülőkről. Ez egy hosszú folyamat és komfortzónán kívüli, hiszen a saját megélésem az, hogy ezekkel máig nehezen mernek szembenézni, vagy egyáltalán elbeszélni a történteket, mert mélyen elnyomták magukban. Itt lehet düh, harag, bűntudat, szégyen érzet és megannyi trauma, amivel nem szívesen néz szembe az ember. Ezért nagyon sok türelemre van szükség. Persze nehezítő tényező lehet, ha már nem élnek a szüleink. Az elvarratlan szálak miatt ez jóval nagyobb kihívássá válik. Az esetemben édesapám már nem élt, mikor ebbe belekezdtem. Így a még élőkhöz fordultam első sorban és az ő perspektívájukból igyekeztem összerakni a mozaik darabokat. Mindamellett számos megírt levél is a rendelkezésemre állt szerencsére és az interneten való kutatás is sok történettel egészítette ki. Amennyiben már nincs lehetőség a szülőkkel való kapcsolódásra, mert már nincsenek köztünk vagy egyéb akadályozó tényezők vannak, akkor erre is több lehetőség adódik, amik a segítségünkre lehetnek. Ez persze hit és akarat kérdése, mindamellett kellő bátorság. Azt azonban nem csak a saját megélésemben, de az elbeszélések is megerősítettek abban, hogy nagyban hozzájárult a magammal és másokkal szembeni megbocsátásra, együttérzésre és empátiára. Mert már nem haraggal tudtam gondolni a felmenőimre, hanem együttérzéssel és átláttam az ő megéléseiket és tapasztalásaikat. Megértettem a hozott mintákat, megküzdési stratégiákat. Meglehet, hogy ezeknek az elszenvedője voltam, de most már értem, hogy a képességeikhez mérten a lehető legjobbat igyekeztek kihozni, és hozzáállni az élethez, nevelni a gyermekeiket. A minták börtönében ragadtak és nem engedték tálentumaikat kibontakoztatni, vagy belső hangjukra hallgatni, mert erősebb volt a félelem. Sok volt a “családi csomagban” és nem érzeték az erőt, hogy szembe nézzenek vele. Ezért senkit sem lehet hibáztatni. Az utazás egy spirál és könnyen lelehet lefelé csúszni, de ki is lehet jutni belőle. Nálam a HIT kérdésében merült ez ki. Hiszek-e magamban annyira, hogy képesnek érzem magamat erre? Meg van-e a hatalmam saját magam és az érzéseim felett? Meg van-e a meggyőződésem, hogy a helyes utat járom és azt cselekszem, amit kell? Meg van a méltóságom, az erőm és a férfiasságom vagy lásd, a nőiességem Önazonosnak lenni és a saját identitásomat élni, kialakítani? Hiszek a dualitásban, mint olyanban és abban, hogy a dolgoknak van maszkulin és feminim oldala. Gondolok itt a teremtő energiákra ezek alatt. A “VAN” és a “LEGYEN” közti különbségekre. A teremtés egy hosszú folyamat és a “jó dolgokhoz idő kell”, amit a saját bőrömön is tapasztalok, de a megélésem az, hogy megéri a befektetett energiát.

Mariann Nagy

Ma volt szerencsém beszélgetni egy elképesztően erős, kedves, hálás és egyre tudatosabb lánnyal. Sok szörnyűséget élt át, lent volt a pokol fenekén, és saját erőből kapaszkodik felfelé eszméletlen sebességgel a szakadékból. Eljutott odáig is, hogy nem fél megosztani az érzéseit, nehézségeit, és mer segítséget kérni. Elmesélte, hogy az ismerősei, akik a maguk módján, abszolút jószándékkal a háttérben, azzal próbálják bíztatni, hogy fogadja el, ami történt, és engedje el... Azt gondolom, hogy nagyon trendivé vált ezen szavak használata, viszont ez nem ennyire egyszerű, és nem így működik. Az elfogadás és elengedés is egy nagyon hosszú folyamat, amit türelemmel, megértéssel, támogatással (úgy, ahogy a másiknak ténylegesen jó, használ, figyelembe véve az érzéseit, a folyamat stádiumát) lehet segíteni. Hogy meddig tart? Azt nem lehet előre megjósolni, ez mindenkinél egyéni. Olyan automatizmusok lépnek ilyenkor működésbe, amiket átírni rengeteg önmunka, befektetett energia segítségével lehet, és ez elképesztően fárasztó tud lenni. Kimerítő... Számtalan felismerés, mechanizmus feltérképezés, összefüggés alkotás, traumával való szembenézés, meggyászolás, gyakorlás és próbálkozás után, amikor már nem bosszant fel, nem tesz ingerültté, ugyan vált ki belőled érzéseket, de azokat kordában tudod tartani, és nyugodtan, higgadtan tudsz róla beszélni, akkor elfogadtad...és talán el tudtad engedni... A trauma feldolgozásához pedig szükség van arra, hogy engedd oldódni, felszínre törni, átfolyni rajtad a nehéz érzéseket...hagyd, hogy fájjon, hogy dühös légy, hogy szakadjon fel a sírás...ahányszor jól esik..., hogy beszélj, mondd el ugyanazt akár ezerszer valakinek...vagy ahányszor csak kell. Így mindig egy kővel könnyebb lesz a csomag, amit cipelsz. Ha nincs kivel megosztani, szívesen meghallgatlak. Tudom, milyen nehéz, mikor azt érzed, nem tudsz eleget beszélni róla, és a barátaid ugyan nem mondják, de már érzed, hogy kicsit terhes a számukra. Ami még nagyon fontos, légy magaddal is türelmes, lásd még, honnan hová jutottál. A kicsinek tűnő eredmény is lehet számodra hatalmas.

Mariann Nagy

Ma rájöttem arra, hogy nagyobb kihívást jelent számomra a bizalom kérdésköre, mint gondoltam. Társaságban a férfi-női viszonyulások nehéz érzéseket keltenek bennem. Sokáig körülöttem ezt féltékenységnek bélyegezték, de én tudtam, hogy nem az. A mostani eset ezt megerősítette bennem. Nem érzek ilyenkor féltékenységet. Árulást, veszélyt, bizonytalanságot, elhagyatottságot viszont igen. És bezárkózok, falakat emelek, nem engedek közel...bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus. Kezdetben nem voltak ilyen érzéseim, bíztam. Àm az első megtapasztalásom a gyerekkori sérülések után az árulás, kihasználás volt. Bizalmatlan lettem. Mindenkivel. Pillanatnyilag nem tudom pontosan a kiutat, de azt hiszem, tudom merre keressem. Dolgozom azon, hogy elfogadjam, ez is én vagyok. Az árnyoldalammal is szembe nézek. Úgy érzem, kudarcot vallottam saját magammal szemben, most sem sikerült felülkerekedni. Viszont sikerült jobban kezelni, kimondani nyugodtan, nem mást hibáztatva. Ez is siker, amit észre tudok venni, tehát még egy siker. És mint tudjuk, sok kicsi siker sokra megy. Addig gyakorlom, próbálom, míg egyszer a többi is sikerül...

Szabi

Azt hiszem a kapcsolatunk megalkuvással indult, már rögtön az elején. Én nem akartam ezzel a lánnyal hosszú kapcsolatot, valahogy mégis maradt. Talán ráuntam ,hogy keresem az "igazit" így beértem azzal amit a gép dobott. Megalkuvásnak nyögés a vége. Egyszerűen jött velem, összecsiszolódtunk, lettek közös célok és működött, tudtunk eggyütt haladni az úton. Sokszor megkaptam " - jobban szeress engem" nem tudtam ezzel mit kezdeni valójában, hisz én szerettem őt - a magam elcseszett mintái szerint.... Hol kezdődött ,hogy már nem bírt rám felnézni mint férfira? -Nálam hol kezdődött ,hogy nem tudtam rá felnézni mint nőre? -Miért nem tudtunk erről soha beszélni? Költői kérdés, nincs válasz, kár is feszegetni, ez elment... Most már tudom, hogy a szenvedés váltotta ki végül a tudatosodást, a fejlődést. -Fel lehet nézni egy férfira nőként aki nem találja a helyét? -Fel lehet nézni egy nőre akitől nem kapsz támogatás, hitet? Komoly paradoxon ez amit ha nem sikerül feloldani, végül a kapcsolat oldódik fel benne. Végül eljutottam a megértésig. Nem hibáztatom már őt. Évekik gyűrtem, gyűröm magamban azt a karrier, életcél dolgot ,hogy nem tudom. Hát megoldotta az amazon maga... és nem volt kegyelem...

Metta

Ismertem egy nőt, akinek katasztrófálisan sikerültek a párkapcsolatai. A hosszú évek alatt többször is szerelmes lett. Sokszor átélte, hogy csak állt a férfi mellett a kasszánál, vagy csak ült mellette az autóban, csak fogta a kezét, és a szíve határtalanra nyílt. Szinte fizikai fájdalmat okozott az a különös rezgés, ami a szívcsakrájából áradt szét, a könnyeit is kicsordította. Nem értette, hogy a férfiak miért bántják, akaratlanul is, mindenféle módon. Miért érdemli ezt? Nagyra nyílt szívecskéjébe annyiszor beletiportak. Olyan sokszor kellett összerogyni a fájdalomtól. Sokáig nem értette, ezért mikor fájt a bántás, ugyanabból a szívcsakrából ugyanolyan intenzitású gyűlölet áradt szét... Hibáztatta magát, hibáztatta a férfiakat, a sorsot... Nem lehetett tovább halogatni, valamit tenni kellett. Az élet mindig kínál ajándékokat, csak észre kell venni. Vagy rájönni, hogy amúgy minden az, a "rossz" dolgok is. Szóval a nő, talált egy nagyon jó segítőt, és pár hónap alatt, sok mélységet bejártak együtt. Volt sok sírás, düh, felismerések, megélések tömkelege. Nem volt könnyű ez az út, és ki tudja vége van-e... Azt a tanulságot vonta le ebből az egész párkapcsolati históriából, hogy ha a volt párjait hibáztatja, magát hibáztja. Ugyanis mindig önmagát húzta be az életébe a párja személyében, csak pepitában. Ők is csak annyiban hibásak, mint önmaga, csak a feldolgozatlan traumák futnak bennük, mint egy program. A legmeglepőbb tapasztalása az egészben az volt, hogy az összetört szív gyógyulás után még határtalanabbra tud nyílni, minden egyes alkalommal... Végül az összes "rossz" párkapcsolatára hálával és szeretettel tud gondolni. Hiszen lehetőséget adtak arra, hogy az önismeretben lemenjen a pince mélyére, és ragyogóra takarítsa, majd felmásszon egy hegycsúcsra... Szeretettel várok minden gyógyulni vágyó Nőt! ❤️ ♡ Mettaverzum ♡

Kardos Tímea

Több mint 10 éve járom a saját önismereti utamat. Ez alatt egyes technikákat is elsajátítottam. Szeretettel várlak egy nyugodt, biztonságos térben, ahol találkozhatsz az AuraSoma-val, Bach virág esszenciákkal, vagy elmerülhetsz egy lágy metamorf érintésben.