Tapasztalatok

Poczik Hajnalka

Szerelem és méltóság Varsó, 1905. tél Varsó utcái fagyos csöndbe burkolóznak, a macskakövek felett vastag hóréteg csillog a kora esti félhomályban. A forradalom feszültsége tapintható: titkos találkozók és elfojtott suttogások árulkodnak a közelgő változásokról. Ebben a feszült légkörben Sophie Moreau, a fiatal francia-lengyel nő, az ablak előtt áll, kezében egy gondosan hajtogatott levéllel. Arcán fáradtság és eltökéltség tükröződik – a döntés, hogy kimondja az igazságot, fájdalmasan nehéznek bizonyult. A levél címzettje Alekszej Grigorijev, az orosz birodalom katonatisztje. Sophie gyűlölte Alekszej szerepét az elnyomó gépezetben, de a férfi tekintetében néha olyan sebezhetőséget látott, amely minden ellenállását elsöpörte. Sophie számára Alekszej egyaránt volt a vonzalom tárgya és egy érzelmi csapda. A férfi érinthetetlensége kihívásként vonzotta, ugyanakkor a folyamatos távolságtartása fokozta a nő fájdalmát. Sophie mélyen belül tudta, hogy ez a helyzet méltatlan hozzá, mégis képtelen volt hátat fordítani Alekszejnek – és talán önmagának. Az este hidege szinte elviselhetetlen. Sophie az íróasztalához ül, és remegő kézzel írni kezd. A szavak lassan törnek elő, mint egy jeges folyó, amelyet végre áttör a felszín. „Alekszej, Nem tudom, miért írok Önnek. Talán azért, mert nem tehetek mást. A szavak kiszakadnak belőlem, mintha nem tartozhatnának többé hozzám. Megengedtem magamnak, hogy bízzak Önben, hogy belépjen a lelkem legmélyére. Most mégis úgy érzem, Ön számomra olyan, mint egy távoli vihar: megérkezik, felforgat, majd eltűnik, mielőtt igazán közel kerülhetne. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Tudom, hogy a helyzetünk reménytelen. Mégis minden reggel az első gondolatom Ön, és minden este, amikor a csend körülölel, az Ön neve zárja le a napomat. Miért történik ez? Miért nem tudom elengedni? Szeretném tudni, mit jelentek Önnek, ha egyáltalán jelentek valamit. Mert számomra Ön nem csak egy gondolat vagy érzés – Ön egy részemmé vált, amitől nem tudok szabadulni. És talán nem is akarok.” A levelet gondosan szatén szalaggal köti át, majd másnap hajnalban az inast kéri meg, hogy vigye el Alekszej laktanyájába. Nem tudja, mit remél ettől, de a szívében ott lobog a remény – és az a csendes felismerés, hogy talán végre meg kell szabadítania magát ettől a köteléktől. A laktanyában Alekszej hosszasan bámulja a borítékot, mielőtt kibontaná. Sophie kézírása azonnal megérinti – a nő szavai fájdalmasan őszinték és gyönyörűek. Alekszej számára Sophie mindig is rejtély volt. Vonzza a nő szenvedélye és tisztasága, de ugyanez a szenvedély rémíti is. Tudja, hogy Sophie sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint amit ő valaha vissza tudna adni. Alekszej, aki egész életét parancsok és kötelességek rideg világában töltötte, sosem tanulta meg, hogyan nyisson meg magát valaki előtt. A szerelem számára nem biztonságot jelentett, hanem fenyegető mélységet, zuhanást, ami bekebelezi. A levelet többször is elolvassa, majd zsebre teszi. Aznap este Alekszej elmegy Sophie házához. A hó csendes pelyhekben hullik körülötte, miközben a kapuban áll. A nő ablakából halvány fény szűrődik ki, és Alekszej szinte látni véli Sophie sziluettjét a függöny mögött. Keze megmozdul, hogy kopogjon, de végül visszahúzza. Hogyan mondhatna bármit egy olyan nőnek, aki többet látott benne, mint amit ő saját magáról tud? Alekszej érzi, hogy minden alkalommal, amikor Sophie közelébe engedi magát, egyre mélyebb kötést alakít ki – egy kötést, amitől retteg, mert tudja, hogy képtelen lenne megtartani azt, amit a nő elvárna. Így hát a félelem győz. Az érzelmek vihara közepette visszafordul. A jeges utcákon sétálva érzi, hogy valami értékeset hagyott maga mögött, de képtelen szembenézni vele. Másnap reggel Sophie válasz nélkül találja magát. Alekszej hiánya üres űrként tátong benne, de lassan felismeri: ez a huzavona méltatlan hozzá. Évekig próbált hinni abban, hogy Alekszej képes lesz szeretni őt, hogy képes lesz közel engedni magához. Most azonban megérti, hogy a férfi saját félelmei rabja, és amíg nem hajlandó szembenézni velük, sosem tud majd igazán szeretni. Sophie úgy dönt, elengedi Alekszejt. Már nem ír több levelet, nem vár több válaszra. A nő szívében csendesen megszületik az a felismerés, hogy saját méltósága és szabadsága fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, amely csak fájdalmat és bizonytalanságot hoz számára. Ahogy kilép a hóval borított utcákra, szinte érzi, hogy minden lépéssel visszanyeri önmagát. 1) Téged hogyan érint Sophie és Alekszej története? Szívesen meghallgatnám a gondolataidat! 2) Neked volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezted, nem tudsz határokat húzni? Meséld el, hogy érintett ez téged. 3) Ha írnál egy levelet valakinek, aki fontos számodra, de bonyolult a kapcsolatotok, mit írnál bele? Írd meg nekem, ha szeretnéd átgondolni. 4) Mi a legnehezebb dolog számodra egy kapcsolatban? Hogyan próbáltad ezt megoldani? Megosztod velem? 5) Ha írhatnál 3 mondatot a történethez, mit irnál?

Battyányi Csaba

Sokáig azt hittem, hogy az önértékelésem kulcsa az önismeret. Hogy ha majd eléggé megismerem magam, akkor automatikusan jobban fogom értékelni is magam. De minél mélyebbre mentem ebben a keresésben, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Mert mi alapján ismerem meg magam? Legtöbbször abból, amit a világ visszatükröz rólam. A reakciókból. A véleményekből. A szerepekből, amiket rám osztanak – vagy amiket én magam vettem magamra, hogy megfeleljek valakinek vagy valaminek. De vajon ez valóban én vagyok? Azt vettem észre, hogy amit önmagamnak hittem, az sokszor csak egy illúzió. Egy kép, amit kialakítottam magamról – vagy inkább kialakítottak bennem. Egy elvárás-rendszer, amit gyerekként szívtam magamba, és felnőttként már észre sem vettem, hogy az alapján működöm. Sokáig nem éreztem magam elég jónak. Elég ügyesnek. Elég szerethetőnek. Ez a belső hiányérzet pedig nemcsak engem tévesztett meg, de néha másokat is megbántottam vele. Mert aki nem érzi magát elégnek, az gyakran próbál kompenzálni. Még tartozom néhány bocsánatkéréssel azok felé, akiket ezzel – akár akaratlanul is – megbántottam. De rá kellett jönnöm: ez a megfelelni vágyó én nem én vagyok. A valódi énem... nos, az nem egy „kép”, nem egy szerep, és nem is egy definíció. Sokkal inkább egy jelenlét. Egy állapot. Egy csendes tudás belül, amikor nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok – de kevesebbnek sem. Nem a világ visszajelzéseiből fakad. Nem abból, amit gondolnak rólam. Még csak nem is abból, amit én gondolok magamról. Hanem abból, amit érzek, amikor nem akarok semmit elérni, megmagyarázni vagy bizonyítani. Csak létezem. És talán itt kezdődik az önértékelés is. Nem az önismeret végén, hanem ott, ahol elkezdem elengedni a tévképzeteket önmagamról.

Anzelm

Gyerekkorom óta tanultam, hogy nem vagyok elég fontos... Elvált szülők gyermekeként megtanultam láthatatlannak lenni. Anyám tanult, apám a saját sérüléseit hordozta, én pedig sodródtam testvéremmel együtt, folyton új helyeken, új iskolákban. Idővel már nem is akartam beilleszkedni - a számítógép lett a menedékem, ahol filmekben, játékokban, tudásban kerestem azt, amit a való életben nem kaptam meg: kapcsolódást, elismerést, figyelmet. A vendéglátásban találtam meg végül azt a tükröt, amiben értékesnek láthattam magam - minden vendég mosolya, minden köszönöm egy-egy kis darabot pótolt az önbecsülésemből. De ez csalóka tükör volt: csak akkor éreztem magam értékesnek, ha másoknak örömet szereztem. Ma már látom ezt a mintát és tisztában vagyok a kodependens fogalmával. A dicséretet még mindig nehezen fogadom be, vagy hallom meg, hasonló ez, mintha egy hatalmas kanapét próbálnék átpréselni egy szűk ajtón. De haladok: egy-egy szék, egy-egy asztal már átfér: Idővel én is megtanulom elfogadni, hogy önmagamért is lehetek értékes; nem csak azért, amit másoknak adok.

Csontos Tamás Péter

Vannak olyan pillanatok az életben amikor mindenki menedéket szeretne. Az én egyik titkos mentsváram a kendó eredményeim voltak. A kendo mesteri szerep. Teremtettem is serényen elfoglaltam magam a kendo klubbom fejlesztésével. A világban velem történt csalódások elől a kendó mesteri címemhez, a volt magyar vállogatottságomhoz, és a valós elért eredményeimhez menekültem. Ez egy gyönyörű önbecsapás. Miért? Annyira sikerült elkendőznöm magam elől az alázat hiányát, hogy le kellett sérüljön a térdem, hogy szembenézésre kényszerítsen. Véletlenül? Nem hiszek a véletlenekben. Egy következetes ok-okozati univerzumban élünk. Alázat szükséges ahhoz, hogy beismerjem magam előtt, hogy valaminek nem látom az okát. Mondanám, hogy ne várd meg az ilyesféle történéseket, de nem így működik az élet. A jó hír, mindez meghaladható. Rossz hír nincs, csak munka van. Amennyiben dolgoznál ezen és megtisztelnél azzal, hogy kísérőnek szeretnél tudod hol találsz.

Gergő Magyar

Teljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.

Beatrix Strinovich

Valahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)

Eszter Farkas

Azt hiszem, hogy ez a téma napjainkban nagyon jelentős, sokakat foglalkoztató téma, hiszen arányaiban nagyon kevés azon személyeknek a száma, akik rendben vannak magukkal, és rendben van az önértékelésük. Már huszonévesen döbbentem rá, hogy nagyon alulértékelem magam, sokkal többre vagyok képes, mint amit elhiszek magamról, ezért elkezdtem foglalkozni az önértékelésemmel, magammal, az önbizalmammal, a magamba vetett hitemmel. Sok sok éve mindennapjaim része, többféle technikát megismertem illetve több segítőnél is jártam (pl. pszichológus, önismereti coach, access bars, reiki mester stb.), hogy megtaláljam azt, ami az adott pillanatban, az aktuális "állapotomban" a legnagyobb segítséget tudja nyújtani. Hiszem, hogy képesek vagyunk arra, amit megálmodtunk magunknak, képesek vagyunk megteremteni, megtalálni és pozitívan értékelni Önmagunkat, és hogy rettentően fontos a saját magunkra szánt idő és a folyamatos fejlődés. Masszőrként folyamatosan kapcsolatban vagyok emberekkel és szomorúan látom, hogy nagyon sok a mentális problémákkal küzdők száma valamint azt is, hogy az emberek jó része luxusnak gondolja az "énidőt". (nem szeretem ezt a szót, nagyon elcsépelté vált az elmúlt időben).

Erika Balogh

A koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.

Barbara Szanyi

Mindig szerettem,ha szerettek ès ezèrt mindent megtettem.Kritikus ès elvàràsokkal teli szülők között szomjazod,hogy jò legyèl,fôleg első gyerekkènt,pèldát mutatni,milyen jò kislànyuk is van.Soha nem voltam elèg jó ès nem is leszek soha. Ezek a mintàk,sèmák elváràsok sokàig elkísèrtek,mígnem olyan èletem volt,amit korábban boldognak gondoltam….ha így fogok êlni,akkor boldog leszek…. De nem.Szèp csalàdom volt ès mègis olyan magànyos voltam,mint gyerekkoromban sokszor,hiszen olyat választunk,ami ismerôs… Amikor az èrzèseidet megkèrdőjelezik ès aztán te is megkèrdőjelezed magadat. Lemèsz a mèlyère,kutatsz,keresel ki is vagy,mit is szeretnèl,mi a hiba benned,hogy vàltoztass magadon…aztán lassan ràjösz az a kevès soha nem lesz meg,mert màs sebekkel,más èrtèkrenddel nem egy nyelvet beszèltek. Nehezen,de elfogadod tovább kell lèpned lesz ami lesz,a bizonytalanba,szinte minden támogatás nèlkül,hiszen egy èleted van,a lelked ès te magad egyszeri ès megismètelhetetlen vagy,azzal akarsz lenni,aki ezt èrtèkeli ès megbecsüli,ha nem lesz ilyen,akkor egyedül is jobb…ès elôször magamat kellett megtanulni becsülni,hogy lèpni tudjak. Ugrottam,biztosító kötèl nêlkül. Repülök mèg mindig,de èlvezem minden veszèly,bizonytalanság ellenère. Most is ugyanígy döntenèk. Nincs opció,magadat kell választanod,akkor tudsz majd növekedni ès adni.Ès ez lehet az egyetlen hosszú távú cèl,minden más csak körítès. Ma màr szeretem magam ès ami nekem nem jò nem maradok benne senki ès semmi miatt. Ez ha valakit megszòlít vagy ismerôs helyzet szívesen beszèlgetek. De bàrmi màsròl is.🙂

Farkas Szilvia

Akkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.