Imre OrcsikKapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".
9
István ViroveczA sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.
Farkas SzilviaAkkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.
3
Giber AdriennGondolkodtam milyen tapasztalatom van amit megoszthatnék és hirtelen úgy éreztem nem tudok semmit. És igazából pont erről szólt az utóbbi két évem, elkezdtem rájönni mennyi mindent nem tudok. Akkor ez erős kisebbségi komplexust ébresztett bennem, nem tudtam megmaradni olyan emberek közelében akik valamit jobban tudtak, valamiben tájékozottabbak voltak mint én. Az utóbbi hónapokban kezdett el ez oldódni bennem, hogy nem szégyen kérdezni, nem vagyok kevesebb azért mert valamit MÉG nem tudok. Nagyon jó érzés máshogyan szemlélni a nem tudást. A "Mit nem tudok?" helyett a "Mit tanulhatok?" lett a kérdésem magam felé, és ettől máris nem "butának" hanem kíváncsinak látom magam ✨
Gergő MagyarTeljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.
Mariann NagyNagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.
Eszter FarkasAzt hiszem, hogy ez a téma napjainkban nagyon jelentős, sokakat foglalkoztató téma, hiszen arányaiban nagyon kevés azon személyeknek a száma, akik rendben vannak magukkal, és rendben van az önértékelésük. Már huszonévesen döbbentem rá, hogy nagyon alulértékelem magam, sokkal többre vagyok képes, mint amit elhiszek magamról, ezért elkezdtem foglalkozni az önértékelésemmel, magammal, az önbizalmammal, a magamba vetett hitemmel. Sok sok éve mindennapjaim része, többféle technikát megismertem illetve több segítőnél is jártam (pl. pszichológus, önismereti coach, access bars, reiki mester stb.), hogy megtaláljam azt, ami az adott pillanatban, az aktuális "állapotomban" a legnagyobb segítséget tudja nyújtani. Hiszem, hogy képesek vagyunk arra, amit megálmodtunk magunknak, képesek vagyunk megteremteni, megtalálni és pozitívan értékelni Önmagunkat, és hogy rettentően fontos a saját magunkra szánt idő és a folyamatos fejlődés. Masszőrként folyamatosan kapcsolatban vagyok emberekkel és szomorúan látom, hogy nagyon sok a mentális problémákkal küzdők száma valamint azt is, hogy az emberek jó része luxusnak gondolja az "énidőt". (nem szeretem ezt a szót, nagyon elcsépelté vált az elmúlt időben).
- AAndrea
Sokszor leülsz a földre életed során,de mindig az fontos hogy felállj.Ehhez ami a legnagyobb fegyvered sz önértékelésed. Ez a legnagyobb kapadzkodód au utad során. Te tudod mennyit érsz?
1 - Pályi Flóra
Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.
6