Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.
Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt a szervíz várótermében állva olvastam az üzenetet a telefonon, hogy apukám rosszul lett a munkahelyén, a kollégái vitték kórházba. Pár óra múlva kiderült, hogy stroke gyanúval ül több órája a sürgősségi várótermében... Nem találok szavakat annak leírására, mennyi és milyen érzés, gondolat, kérdés tombolt bennem akkor, és utána, és azóta, csak már kicsit halkabban... Napra pontosan két hét őrület után, reggel a munkahelyemen kaptam a hívást...a telefon megcsörrenésekor már tudtam...ekkor hasított belém, miért riadtam fel hajnalban 5:55-kor... Pár nappal előtte már teljesen magatehetetlen volt...napról napra rosszabb, és emberhez méltatlanabb állapotban. Már beszélni a kórházba kerülés óta nem tudott. És azon a szerdai napon a kezét szorítva belenéztem a szemébe, és csak annyit mondtam: Tudom... És csak annyit kértem, hogy úgy legyen, ahogy neki a legjobb. Ez a történés, és a család ezidő alatti viszonyulása, magatartása sok dologra rádöbbentett, még több lettem... A legfontosabb pedig az, hogy ezután döbbentem rá, mit is jelentett valójában ő nekem, és én neki. Helyre került, aminek helyre kellett kerülnie.
Apám alkoholista volt, 50 évesen halt meg.sosem mutatta ki az érzéseit, de a nézéséből egy egy mosolyából tudtam hogy szeret. Sokáig hittem azt, hogy a szülők és egy fiatal között nagy különbség van , elsősorban abban ahogy éreznek, és amire vágynak. De 40 éves korom körül értettem meg, hogy mit érezhetett,hogy nem tudta megoldani de biztos vágyott valami jobbra, és az idő telt, és szégyelhette is magát. Anyámat sokáig egy áldozatnak hittem, de már tudom nemtudott támasz, gyógyulás lenni Apám számára. Felismertem a haragomat is Anyám iránt, mert se nem vált el, se nem segített neki. Ráadásul azert is nehezteltem rá mert ő depressziós volt, és ezért szanatórium kezelést kapott pár hétig, és én úgy gondoltam egy Anyának szeretni kell annyira a gyerekeit, hogy mellette ne legyen depressziós, és ne menjen kezelésre.Talan ezért is kenyeztettem el a gyerekeimet, és adtam erőmön túl.( ez egy másik tapasztalás) Majd egy nap a lányommal vitatkoztam és fájt, hogy sérteget, és akkor rájöttem hogy egy Anyának nem kötelessége feláldoznia magát a gyerekeiért, es nekem sincs jogom ezt elvárni tőle. Anyám és Apám is a fejlődésének azon szakaszán volt, ahol így döntött. Nincs bennem harag, csak hála. Azt nem mondanám, hogy Anyám és én egyetértünk dolgokban, de számomra már nem okoz gondot ez, igy is tudom szeretni.