ZitaEgészen friss tapasztalásom - is, mert ha visszatekintek, volt már ilyen bőven -, hogy ha valóban elég forró, akkor bizony ugrasz, ott és akkor már nincs hezitálás, hanem egyértelmű tett van, a következő pillanatban pedig felteszed magadnak a kérdést: "Te jó ég, mit kerestem én eddig itt?". A békaszindrómával viszont az a helyzet, hogy pont az a lényege, hogy az egy passzív folyamat, Te "elszenveded", hogy a víz fokozatosan melegszik és nem veszed észre, mikor kellene ugarni, ezért belehalsz. Előbb vagy utóbb ez is be fog következni, szóval aktív tett vagy passzív halál, de a vége meglátásom szerint ugyanaz. Az a nem mindegy, mennyi időt tölt az ember ebben az állapotban, van-e türelme várni a "halált" vagy inkább kezébe veszi az irányítást és "öngyilkos" lesz. Tapasztalatom szerint ez itt egy döntési helyzet: ha aktívan részt akarsz venni benne, akkor az működik, amit István is sokszor elmondott már: legyél még bátrabb, még őszintébb, adj oda mindent, amit tudsz, de tényleg mindent, az utolsó leheletedig. Itt már nincs félelem meg hezitálás...és akkor jönni fog a kegyelem, ezt garantálom :) El kell menni a falig, tényleg bele kell halni, azt meg nem lehet úgy csinálni, hogy kicsit engedem, aztán visszakozok, picit beledugom a lábam a tó jéghideg vízébe, aztán visszahúzom...itt már csak az működik, ha fejest ugrasz a tóba, lesz, ami lesz. A Jóisten Veled van, Veled lesz. Az jutott még eszembe a soraidról a "zárt ajtók" kapcsán, hogy szintén saját tapasztalatom, hogy addig nem nyílik új ajtó, amíg a régit be nem zártad egyértelműen és végérvényesen. Másképpen, oda nem tud új, friss energia áramolni, ahol a régi foglalja a helyet. Megint csak Istvánt kell emlegetnem, akinek ez volt egy nemrégiben elhangzó jól irányzott kérdése a beszélgetésünkben: "Mire használ Téged ez a férfi?" Na, ez itt a lényeg. Tedd szívedre a kezed és legyél radikálisan őszinte magaddal: Mire használ? Az "Ügyre", a részes hasznosulásra? Vagy halogatásra? Nekem ebben teljesen egyértelmű válaszom volt és innentől kis kérdőjel sem maradt bennem azzal kapcsolatban, hol nincs helyem, hol nem hasznosulok, hol vesztegetem el az értékes női erőmet, figyelmemet és energiáimat. Írj nyugodtan, ha szeretnél személyesen is kapcsolódni, most már kész vagyok rá én is! :)
2
Fodor MártiMa van egy hónapja, hogy haza jöttem Spanyolországból, miután befejeztem a Caminot és szeretném leírni a tapasztalataimat, hátha valakinek ez segítségül szolgál. Gimis koromban döntöttem el, hogy végig fogom gyalogolni ezt a csodálatos zarándokutat. Egy Nők lapja vagy egy Kiskegyed akadt akkor a kezembe, ahol egy nő arról írt, hogy egy szép reggelen feküdt az ágyában és úgy sütött be a Nap az ablakon, hogy pont a homlokára esett a fény. Ő úgy fogalmazott, hogy ekkor nyílt ki a harmadik szeme és tudta, hogy meg kell csinálnia a Caminot. Ahogy a pattanásos, fogszabályzós, túl hosszú végtagokkal megáldott Márti ezt olvasta, eldöntötte, hogy ő is pontosan ez a nő lesz majd a jövőben. Aztán telt múlt az idő és 17 évet váratott magára ez a projekt. Ahogy a húgom fogalmazott: azért örülök annak, hogy végre elhúzol megcsinálni a Caminot, mert nem lesz még egy olyan év, amikor azt hallgatom, hogy idén tutira megcsinálod. És hogy miért halogattam eddig? Mert egyszerűen nem fájt eléggé az életem ahhoz, hogy tényleges változtatásokat akarjak eszközölni. Továbbá szerencsétlen események szerencsés kombinációjának kellett bekövetkeznie. Az elmúlt fél évben elköltözött a férjem, én leléptem a szeretőmmel, akivel utána szakítottam, összevesztem egy nagyon fontos barátommal és rájöttem, hogy gyűlölöm a munkát, amit jelenleg végzek. Maga az összepakolás része is embert próbáló volt. Mai napig nem értem, hogy tudtam egyedül összerakni a motyómat a táskámba. Azt mondják a Camino akkor kezdődik, amikor ténylegesen eldöntöd, hogy végig csinálod. Ez nálam is így volt. A felkészülésre szánt egy hétben fontos beszélgetések sora hangzott el. Nem akartam elmenni úgy, hogy nincsenek rendezve a soraim. Arról nem is beszélve, hogy jeleztem a családom és barátaim felé, hogy nem kontaktálhatnak míg oda vagyok, mert nem leszek elérhető semmilyen social media platformon. Ez kisebb-nagyobb ellenállást váltott ki belőlük, de végül sikeresen elfogadták. Aztán felültem a repülőre. És elmentem. Mi változott azóta? Valószínűleg könnyebb lenne listázni azokat a dolgokat, amik nem változtak. Korábban nagyjából 15 barátomnak volt bejárása az otthonomba. Ez a szám most lecsökkent háromra. Ismétlem. Háromra. Beszélgetek emberekkel és számomra érthetetlen, hogy miért barátkoztam velük. Vagy hogy miért nem álltam ki magamért korábban. A saját lakásomban azt érzem, hogy megfulladok. Nem értem, miért gondoltam, hogy valaha szükségem lehet 20 törülközőre és ugyanennyi ágyneműre. Nem is tudok ennyi embert egyszerre elszállásolni! Miért van 40 féle outfitem, ha ezek közül nagyjából 10 ha van, amit szívesen felveszek? A küldetésemet pedig keresem. Óriási a csábítás, hogy visszamenjek a korábbi munkahelyeimre, de elég erős vagyok ahhoz, hogy megértsem, hogy ismét ugyanerre a sorsra jutnék. Szokom ezt a régi-új embert aki vagyok és próbálom belakni ezt a szintet. Életemben először érzem azt, hogy jól elvagyok egyedül. Nincs az a szorító érzés, hogy be kell pasiznom. Nincsen erőm már ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljak, amibe nem tudom beletenni a szívemet és a lelkemet. Nem akarok már másokat kibeszélni a hátuk mögött és tanácsot is már csak akkor adok, ha ezt valaki kifejezetten kéri. És úgy döntöttem, hogy már nem akarok terápiába járni. Mindig azért mentem, mert azt éreztem, hogy baj van a Mártival és a Mártit meg kell szerelni. A Caminon jöttem rá, hogy semmi baj sincs velem. Jelenleg az foglalkoztat, hogy mit adhatok a Világnak. A képességeknek az a különleges kombinációja, amivel a sors/a Jó Isten/egy felsőbb hatalom megáldott, vajon hogyan lehet más emberek hasznára. Hogyan tudok adni? Hogyan tehetem jobbá mások életét? Biztos vagyok benne, hogy ki fogom találni. De ehhez 33 napon át kellett több, mint 800 km-t sétálnom egy idegen országban. Miért működött? Nem tudom. De már soha sem lesz semmi sem olyan, mint korábban volt. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok.
- Zita
Két kép van előttem azokból az időkből, amikor már nagyon nem volt jó. Nem csak a kapcsolatunk, de én magam sem voltam jól. Az első: nézem magam a tükörben és fogalmam sincs, ki az a nő, aki visszanéz rám… A második: napközben van, gyerekek az óvodában, édesapjuk a munkahelyén, éppen mosogatok. A mosogató egy nagy ablak előtt van, amin kinézve szemlélhetem az alattam elterölő nyüzsgő Budapestet. Úgy érzem magam, mint egy kalickába zárt madár. Egy arany kalickába. Boldognak kellene lennem, megvan mindenem, amire vágytam: két egészséges, okos, gyönyörű, csodás gyermek, egy “férj” jó egzisztenciával – nem házasodtunk össze –, saját ízlésem szerint felújított és berendezett budai kertkapcsolatos, örök panorámás lakás, autó, nagyszülői segítség, utazások. Drága ruhák, táskák, cipők, ékszerek nincsenek, ezekre sosem vágytam. Mai viszonylatban elég korán szültem, éppen 26 lettem, mikor megszületett az első fiam, 22 hónap múlva a második. A születési családomban turbulens volt ez az időszak, a húszas éveim. Édesanyám nagyon beteg lett, majd a nagyobbik fiam fél éves korában meghalt. Apukámmal a kapcsolatom nagyon terhelt volt, mióta csak vissza tudok emlékezni. Erről most nem írnék hosszabban, kicsi koromban különváltak, ő egy nagyon erős személyiség, akinek nagyon sokáig annyira borzasztóan meg akartam felelni, kiérdemelni a szeretetét, a figyelmét, az elismerését. Érzelmileg sosem volt elérhető, ma már tudom. A gyermekeim apjában őt választottam újra, a vele való kapcsolatot ismételtem. Mire eljutottom oda, hogy határozottan kimondtam, ezt nem tudom tovább csinálni, ahhoz nem is az volt a kulcs, hogy én borzasztóan éreztem magam a bőrömben, hanem a gyerekeim: úgy éreztem, ha az apjukkal egy pár maradunk, nem tudok jó anyjuk lenni. Ott szakadt el minden, mikor ezt felismertem, hogy akármennyire is igyekeztem bebizonyítani, hogy én a mintáim ellen menve ha törik, ha szakad, egy “egész” családban fogom felnevelni a gyerekeimet – amit az én szüleim nekem nem tudtak megadni –, ez egész egyszerűen tarthatatlan volt, mert ebbe én így belehalok. Sokára jöttem rá, hogy a minták ellentéte szerinti élet is a minták által diktált élet valójában. A felismerés és a döntés kimondása után eszeveszetten menekültem volna a közös életből, a közös otthonból, az exem közeléből, de ezt még ¾ évig nem tudtam megtenni. Ennyi idő kellett, míg lett lakásom, ahova a gyerekekkel külön tudtam költözni. Őket nem lettem volna képes ott hagyni. Kétségbeesett, őrült és fájdalmas hónapok voltak azok, nekem hetente egyszer egy terapeuta segített végig küzdeni, túlélni. Az exem nem akart elengedni, és természetesen ezt az anyagiak kontrollálásával igyekezett végigvinni. Ebben az időszakban magába szippantott az egész “nárcizmus” téma, az apám, a gyerekeim apja, a gyerekkorom, a fiatal felnőtt életem, az én megélt szenvedéseim. Kerestem a felelősöket, magamon kívül is, mert ami rám addig nagyon jellemző volt, hogy általában mindenért magamat okoltam. Annyi düh, harag, feszültség, szomorúság, szeretetlenség-érzés gyülemlett fel bennem, amelyeknek egy ponton valahogy ki kellett törnie, át kellett szakadnia. A különköltözés után még kb. két év telt el, mire ez ténylegesen meg tudott történni, mire a gát át tudott szakadni, mire én ezt megengedtem magamnak. Eljutottam onnan, hogy féltem én és féltettem tőle a gyerekeket, hibáztattam, haragudtam rá, megvetettem, elítéltem, soha többé hallani sem akartam róla, felelőssé tettem a traumáimért és a többi, odáig, hogy ma az egyik legstabilabb pont, legmegbízhatóbb ember, legjobb barát és nagy betűs szülőTÁRS számomra. Mi változott, min változtattam, min volt hatalmamban változtatni? Én, saját magam. Ezáltal változott ő is. És változott a kapcsolatunk is. Párkapcsolati, klasszikus férfi-női minőségben nem működünk, én őt nem tudom már úgy látni, de megtanultam, hogy annyira színes ez az élet, annyi végtelen lehetőség van arra, ahogyan a különböző életszakaszokban kapcsolódni tudunk, és hogy ez ott és akkor nagyon is valid és értékes lehet. Büszke vagyok magunkra és végtelenül hálás, hogy itt tartunk azok után, amennyi nehézségen átmentünk. Úgy érzem, hogy a legnagyobb ajándék, amit a fiainknak adhatunk, az ez a szeretetteljes, harmonikus együttműködés, ahogyan őket neveljük, terelgetjük.
- Fodor Márti
Nagyon nehéz megemésztenem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam a küldetésemet, egyszerűen csak ki kell menni a Világba és kipróbálni dolgokat. Itthon ülök és akarok venni még egy önsegítő könyvet, keresem mi legyen a következő terápia - pedig már egyikben sem hiszek. Találok még egy motivációs YouTube podcastet és a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy órákon át hallgatom tőlem sokkal önazonosabb emberek életét. Aztán amikor megcsap a motiváció a csinálásra, akkor olyan szintű rettegés fog el, hogy muszáj vagyok rágyújtani egy cigire. Nem csak ahhoz kell energia, hogy lebontsam a régit, hanem hogy ugyanebben az időpontban képes legyek felépíteni az újat. S hiába, a régi már romokban áll, de ez nem fáj annyira, hogy elkezdjek valami mást előkészíteni a helyére. Amikor az életemen akarok változtatni, ugyanolyan félelem fog el, mintha azt kérné tőlem valaki, hogy ugorjak ki a tizedik emeletről, de csak úgy bemondásra higgyem el neki, hogy puhára fogok érkezni, bár maga a zuhanás félelmetes lesz. Végre el tudom képzelni, hogy igenis okkal vagyok ezen a Földön és ki fogom találni, hogy hogyan szolgáljam jól a körülöttem lévő embereket. Ezt egy évvel ezelőtt még leírni sem mertem volna. De megtalálni a saját hangomat? Megtalálni a saját utamat? Egy trial and fail rendszert üzemeltetek magam körül. Mintha a sötét háborgó tengeren lennék éjszaka. A nyitott csónakomat dobálják a hullámok. És nekem a legjobb megoldásom a helyzetre, hogy milyen jó lenne most festeni egy tájképet. De eszembe jut, hogy nincs is karom. Szóval a számba veszem az ecsetet és így próbálok egyenes vonalat húzni. Hogy miért nem kérek segítséget? Mert már elegem van abból, hogy a környezetemben senki sem ért semmihez. Úgyhogy maradok a sötétben hadonászva. Abban bízhatok, hogy az idő múlásával felkel a Nap, de a szívem mélyén tudom, hogy ez még nagyon messze van. Kimenni és csinálni. Mindegy mit. Érezni. A jelenben érezni. Ha olyan dolgot csinálsz, ami feledteti veled az exedet, akkor a legjobb úton jársz.
- Fodor Márti
Nekem az a tapasztalatom, hogy ugyanannyi időt tudok megígérni embereknek, mint amennyit már eltöltöttem velük. Van olyan barátom, akivel lassan már 18 éve ismerjük egymást, vele szívesen bevállalok még 18-at. De hogyan ígérhetném őszintén valakinek a következő 40 évemet, ha belőle én még csak 5 évet láttam? És mennyire hiszem el neki a holtomiglan holtodiglant, ha ő sem látott belőlem többet 5 évnél?
0 
Eszter FintaA (meleg férfi) pornós függőségem sokáig el sem mondtam senkinek, úgymond titkos szenvedélyem volt. Kezdtem a Fiúk a klubból sorozattal, majd egyre jobban bele akartam látni a srácok világába és egyre egyedibb változatú videókat találtam róluk. Egy idő után már nem volt egyik videó sem olyan élvezetes és már nem adták meg nekem azt az érzést, amit egy ideig adtak. Úgymond egy telítettséget éreztem. Az volt számomra kellemetlen, hogy csak egy megfigyelő lehetek, de én nem lehetek ott, annak a részese, csak fantáziálgatás lehetséges. Ez még jobban a magány érzésébe sodort, mivelhogy nem találtam olyan társat sem, aki nem csak test(em) miatt, hanem lélek szerint is engem keresne. Utólag nézve azért is voltak hátrányosak számomra, mert addig sem tartottam a kapcsolatokat másokkal, inkább csak elhúzódtam magamnak, főleg esténként és hajnali órákig volt fentlét. Mióta közösségbe járok, azóta nyitottabb lettem.
- Eszter Finta
Voltam játék függőségben, amely órákat vitt el a napjaimból. Ezek voltak a diablo, sims, autóversenyzős, városépítős (tycoon), növenytermesztős és egyéb facebookos játékok, amivel játszottam egymást követően. Az elhagyásuk során elhatározásom volt, hogy nem hasznàlom őket tovább. Rájöttem, hogy azok nem az előnyömre válnak és inkább csak az energiám, időm pocsékolom rájuk.
0 - Zita
Ma én is hasonlóan békés derűvel sétáltam Budapest utcáin és csodálkoztam rá a körülöttem lévő világ egyszerű szépségeire. Számomra a boldogság receptjének legfőbb összetevői: tiszta jelenlétben megélni a pillanatokat, hálát gyakorolni és az ikigai-omat felfedezni, ennek megfelelően élni a mindennapokat. Lenyűgözőnek találom, hogy a japánok egyetlen fogalomba/kifejezésbe milyen komplex jelentést képesek sűríteni. Az ikigai jelentése: "az élet értelme", "az, amiért megéri élni", "amiért minden reggel örömmel kelünk fel". Az ikigai négy fontos alkotóelemre bontható: 1. amit szeretünk (szenvedély), 2. amire a világnak szüksége van (küldetés), 3. amiért fizetnek nekünk (megélhetés), 4. amiben jók vagyunk (képesség). Héctor García és Francesc Miralles "A boldogság japán titka" című könyvét szívből ajánlom elolvasásra, számomra nagyon sokat ad(ott).