Mariann NagyNagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.
5.jpg-medium)
Bene IldikóKilépés a komfortzónából...? Milyen mértékben lehetséges önszántunkból? Személy szerint a legnagyobb fejlődéseken az élettől kapott legnagyobb pofonok bezsebelése után mentem át. Ebből eddig kettőben volt részem: egy betegség és egy válás alatt/után. Minkét folyamatban a legnagyobb támogatóm többek között az a nézőpontom volt, hogy vajon mit akar az élet tanítani nekem ezzel. Mire akar ez rávilágítani? Mit kell ebből tanulnom? Mire ad ez lehetőséget? A válásom után pedig további konkrét kérdésem volt magamhoz, hogy miben kell nekem magamnak fejlődnöm ahhoz, hogy először is én magam önállóan is boldog legyek, másrészt a jövőben boldog párkapcsolatom lehessen. Én azt tapasztaltam, hogy a komfortzónámból ki tudtam ugyan lépegetni, de igazán csak az élet tudott kitaszítani belőle. (Mint ahogy -20 fokban sem álldogálunk sokáig pólóban odakint szabad akaratunkból, csak pl ha kizáródtunk a lakásból...) Ezért amikor az élet egy hatalmas krízist küld rám, akkor ezután erre már úgy fogok tekinteni, mint egy kivételes továbbfejlődési lehetőségre.
Márkus GáborOlyanok vesznek körül, akiknek adni is tudok. A helyszín egy férfikör. 9 olyan személy, aki valamit már megteremtett, elért az életében: anyagi biztonság, család, szakmai elismerés, spirituális célok, és látszólag rajtam kívül senkinek semmi baja az életben. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit tudok én hozzátenni ehhez a csoporthoz? Ahogy egyre többet mondtak magukról, egyre inkább kezdett mindenki megnyílni, és megmutatták sebezhetőségüket. És ahogy beszéltek magukról, én pedig hallgattam őket, egy ponton túl már nem frusztráltak a történeteik, hanem egyre többjükhöz tudtam kapcsolódni múltbeli tapasztalataimmal. Aztán egyszer csak összeállt, hogy az amit meg tudok osztani magamból, abból épp mindegyikük tud meríteni és hazavinni. Ugyanez volt a problémám a Humania-hoz való csatlakozással: ha épp nyakig ülök a szarban, vajon azzal kinek fogok tudni segíteni, milyen alapon mondom azt, hogy képes vagyok rá, ha még a magamat sem tudom összerakni. De ha valaki megkeres, az bizonyosan olyan dolog lesz, amiben már van tapasztalatom, úgyhogy itt vagyok, látható vagyok még ha arccal és névvel még kicsit szokatlan számomra. És elég ha csak figyelek rá, a többi meg érkezik.
- Márkus Gábor
Ne hazudj a gyermekednek (se)! Fiam imádja a túró rudit, és 3 éves volt, amikor ez történt. Kinyitottam a hűtőt, a polcon a rudikkal, és bár csak egy pillanatra látta, hiszen utána visszacsuktam az ajtót, de arra elég volt, hogy neki feltűnjön hogy van, és kérjen belőle. És ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy "Nincs" vagy, hogy "Elfogyott" - amivel leegyszerűsítettem volna a dolgot, hogy miért "nem tudok" neki adni, megelőzve ezzel egy szembenállást és/vagy hisztit - őszintén elmondtam neki a valódi okot, hogy miért "nem szeretnék" neki adni: mert már este van, fogmosás után vagyunk, de holnap majd kaphat, vagy épp reggeli előtt vagyunk, és inkább szeretném ha rendesen reggelizne, és ha még mindig kívánja, akkor utána kaphat, stb. A gyerekek nagyon jó megérzésekkel, kiváló érzékszervekkel születnek. Sokkal jobb a szaglásuk, ízlelésük, látásuk, hallásuk mint nekünk felnőtteknek, és a megérzéseik is jobban működnek. Ebben a helyzetben is egy pillanat elég volt neki, hogy levegye, hogy ott van a rudi a hűtőben. Én szinte fel sem fogtam, hogy ő észrevehette, benne már ott volt a kép róla. És hogy miért NE hazudjak neki a könnyebb út érdekében? Mert neki (még most) mi szülők vagyunk az isteneik: mi teremtettük őt, tőlünk függ az életben maradása, mi tanítjuk, és mindent feltétel nélkül elfogad tőlünk. Ha valamiben hazudunk neki, vagy megkérdőjelezzük, hogy jól látta, hallotta, emlékszik, stb. akkor egy feszültség keletkezik benne: "Láttam a Rudit, de az istenem mégis azt mondja, hogy nincs. Amit ő mond, az biztosan úgy van, tehát akkor valószínűleg én láttam rosszul...". Minél többször történik ilyen, annál többször fogja úgy érezni, hogy az ösztöneire, a saját érzékszerveire ne hagyatkozzon, hiszen azok tévedhetnek, és szépen lassan az évek alatt "megtanulja" lejjebb csavarni az érzékeinek a finomságát, nem bízni magában, és idővel eltűnnek ezek a "természetfeletti képességei". Pedig sok esetben sokkal jobban érzi, látja, hallja, tudja, hogy mi történik, mire van szüksége. Hagyom, hogy használja ezeket a képességeit. Ha bármit másképp lát mint én, egyszerűen csak beengedem és megfigyelem, hogy ő vajon mire gondolt, és elfogadom, hogy lehet mégis ő látja jól velem ellentétben. És lehet, hogy ezek csak apró dolgok, amik számomra nem tűnnek nagy jelentőséggel bírónak, de neki azok, és ez a sok apróság idővel összeadódik. Ha már most megtapasztalja, hogy az isteneik sem tévedhetetlenek, viszont bíznak bennük és elfogadják az ő meglátásait is, bízom benne, hogy sokkal könnyebb lesz később is befogadnia az őszinteséget, a hibázást tőlünk, magától és másoktól is.
- Márkus Gábor
"Az út az ami boldoggá tesz, nem a végcél'" Jó pár évvel ezelőtt belemásztam az önismeret mélyebb bugyraiba. Nagyon szenvedtem az elején: a mintáimtól, a (be nem teljesülő) vágyaimtól, és dühös voltam mindenkire, aki azt mondta, hogy ezt az időszakot élvezte a legjobban, és ha tehetné visszamenne ide. Hogy lehet élvezni azt, amikor minden nap összeomlik körülötted valami amiben addig hittél; hogy taknyod-nyálad egybefolyva fekszel a padlón, zokogsz és úgy érzed, ebből nincs kiút - kérdeztem? Bármi jött, szembeszálltam vele: hisztiztem, toporzékoltam, hogy én azt nem akarom, de sajnos nem volt választásom, mert az Élet megoldotta helyettem, és összeomlasztotta azt, amire nem volt szükségem. Aztán ahogy egyre több dolog omlott össze, annál könnyebben engedtem el a következő dolgot. És igazuk lett. A környezetemben sokan láttak rendrakás közben, és volt aki megkérdezte tőlem, hogy ha én ennyire tudom, hogy mit kell csinálni, akkor most boldog vagyok? Mert ők ahogy rám néznek, azt látják, hogy szarul festek. A válaszom az volt erre, hogy tulajdonképpen igen. És el is magyaráztam nekik: amit csinálok, az az, hogy bemegyek egy sötét, koszos, büdös üregbe, ahova eddig féltem bemenni, és elkezdem onnan kihordani a szemetet. Kint annyit láttok belőlem, hogy a ruhám mocskos, izzadt vagyok és büdös, itt ott pedig horzsolások, vágások rajtam és fáradnak is tűnök. De közben én tudom és érzem, hogy odabent egyre nagyobb a rend és a tisztaság. Egyre inkább szeretek bemenni, mert jó odabent. Megszabadultam minden olyantól, ami nem én vagyok. És igazuk lett azoknak, akik azt mondták, hogy imádták ezt az időszakot. Mert visszanézve én is imádom! Nap mint nap egy újabb mázsás tehertől szabadultam meg, egyre jobban élveztem a napjaimat, de ehhez be kellett mennem a sűrű sötét erdő közepébe, mert azzal hogy csak a szélén topogtam, nem jutottam sehova. Szóval ha belekezdesz, csináld teljes odaadással! Egy nagy levegővétel és hajrá! És bízz! Bízz abban, hogy azt kapod amire épp szükséged van. Amikor nyakig benne leszel, rohadtul szenvedni fogsz, de utána ígérem, hogy visszatekintve imádni fogod!
Battyányi CsabaSzerencsés vagyok. A birtokolni, tenni, lenni minőségeket megtapasztalhattam. Birtokoltam és tettem apaként, férjként, vállalkozóként. Tettem és teljesítettem, amit a világ elvárt tőlem. Talán még mások sikeresnek is mondhattak. Majd összetört a világom, összetörtem az életemet. Egy kicsit bele is haltam. Elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem, ami alapján meghatároztam magam. Egyedüllétet választottam és ekkor csoda történt. Egy nap, amikor a bevásárlásból hazafelé igyekeztem, összerogytam. Végtelen hálát és örömet éreztem, olyan erővel és minőséggel, amire nincsenek szavak. Ez számomra a valódi kegyelem állapota. Az élet, a test, a világ egy csoda, a létezés maga a végtelen öröm és hála. Az a megélésem, hogy ez az állapot mindig is itt van velünk, csak nem erre figyelünk. Nem kell érte semmit sem tenni. Nem kell gyakorlás, hit, elvonulás, nem kell semmi. Csak észre kell (érdemes) venni, hogy ez is lehet a tudatállapotunk. Idővel az én fókuszom is visszatért a „hétköznapi” üzemmódba, de amikor újra a csodára figyelek, akkor újra átélem.
Sándor AttilaPl; KisEmber sikere, a megvalósult ötlet. Amikor, már vagy négy hónapja dolgoztam az új munkahelyemen, az otthonteremtés falcsiszolása közben megjött a NAGY gondolat, egy komplex üzleti terv, ami anno, felforgatta a magyarisztáni reklámgrafikai piacot (is). Sok munkával, a jelentős részét meg is valósítottam már, amikor a programomat kiválasztották a cég amerikai központjában és a teljes EU régióból összesen 2 projektet kiemelve, két hétre kivittek az oda, majd onnan tovább az elnöki nyaraló-faluba, a Nagytavakhoz. Különgép; bőrülés lábtámasszal, Jet, behűtött italokkal; limuzin, sapkás sofőrrel; durva VIP hét; speciális nemzetközi kapcsolatépítési oktatással… Azóta (1999-2002) láthatóak a hatalmas kirakati “matricák”, a telibe grafikázott villamosok, buszok, taxik, mozdonyok, liftek, falak, padló, asztalok, vitorlások teste… stb. Szerettem ezt az időszakot. Roppant elfoglalt voltam, de hihetetlenül élveztem is. Sikeres voltam… Meg akartam teremteni a kényelmes családi fészket, kb nulláról. Sikerült! Most, 23 évvel később is sikeresnek tartom magam. Minden munkahelyemen villantottam maradandó szakmai nyomot és az adott cég piaci részesedését durván megemeltem. A titok most is csak annyi, hogy megtalálom a motiválható partnereket és minden erőmmel az ő sikerükön dolgozom. Valójában flowban. Ez hozza meg számomra az üzleti sikert. Akit érdekel, szívesen mesélek róla, segítek (talán új) utat mutatni a B2B kereskedelemben.
SzabiHmm. van ügy... csak olyan messze vagyok tőle mint Makó Jeruzsálemtől... mondják... A vállalkozásomat muszáj lesz rendbetegyem addig is, fogynak a tartalékok rendesen. Pedig elengedném ,szarok mindenre tényleg, dehát pénz meg kell az élethez, az ügyhöz is nem? Jókat tudok magamon nevetni néha, meg az ügyfeleimen is :D tudom nem kéne.. ez van sorry :D. Mindenki olyan komolyan vesz mindent, mintha számítana ez az egész... ez csak anyag ,matéria... meghalunk és vége... Annó azt hittem én is ,ha belerakok anyait-apait, jó fiú leszek, becsülettel végzem a dolgom, feláldozva magam a családért, az emberekért, majd meg jön a jutalom... aha megjött... kibasztak mint macskát szarni :D lehet amúgy meg is kattantam kicsit...
Szivi Balázs48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.