Tapasztalatok

Fanni Koósz

Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.

Marina dr. Varga

Volt nekem egy ilyen szentimentális egyházképem. Amiről azt hittem, ez lehet a keresztény világkép. Elképzeltem magam, ahogy ájtatos képpel, apáca ruhában zárdába vonulok. Na persze. Ekkora világi pusztító/teremtő energiával. De mindegy is. Tök jó volt. Fejben már össze is raktam az életemet, hogy letolom a világi dolgokat, és imára emelt kézzel, namaste tartásban belibegek a kapun a kolostor falai közé, ahol csecse-becse kezecskéimmel majd kertészkedem és hallgatom az Úr szavát, aki persze, csak emiatt hozzám beszél majd. És én meg majd meg is hallom. Nem kaptam vallásos nevelést. De katolikus egyetemen végeztem, latin nyelvvizsgám is van. Pont annyira dugtam bele a keresztény vízbe a lábam, hogy az még ne legyen kötöttség, és meg tudjon maradni a szentimentalizmusom. Mert ugye, van a zord világ, és vannak a világtól védő, tökéletességet őrző falak. Hát, pont úgy nincsenek, ahogy a Magunkat körülzáró falak sem tökéletességet takargatnak. 44 évesen újra férjhez kellett mennem ahhoz, hogy - vallásgyakorló társamat évek óta rendszeresen elkísérve a misékre - rájöjjek, hogy hol (nincs) a helyem és a világképem. Az is baj, hogy az egyház hanyatlik, mert azért mégiscsak segíti a világ embereit abban, hogy ne zabálják fel egymást, még akkor is, ha a félelmet erősíti bennük. De a nagyobb baj az, hogy az egyház Krisztus nevében mond és tesz mindent, ami nemhogy használ, de árthat is. Mert eltávolítja az embert a szeretettől. Merem állítani. A szeretet ellentéte, tapasztalatom szerint, a félelem. És, ha kijövök egy miséről, rendszerint jobban félek, mint amikor beléptem a templomba. Miseturisták vagyunk. Szeretünk más-más templomokat felfedezni. Gondolkodó papokat és közösséget, friss fuvallatot keresek. A legnagyobb döbbenet számomra a miséken az, hogy az emberek nem kérdeznek. Jógaoktatóként pedig még a 21. században is bele-bele futok vidéken egy-egy imacsoportba, aki kiátkoz, és rossz kereszténynek bélyegez gyakorlókat, akik látogatják az óráimat. Ilyen is van. Pedig az ima, maga a szabadság. Az egyik jóga. Ha ezt az egyház nem érti meg, ha nem képes a változásra, akkor itt a vége. Szóval, nem kell zárdába vonulni a falainkhoz. A börtön itt van. De a szabadság is. A kérdés inkább az, hogyan szabaduljunk.

Paksi Anna

Amikor az ember lánya először találkozik egy olyan férfival aki igazán lelkesíti, az maradandó élmény. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi fogott meg benne, de soha ilyen rajongást nem éreztem senki iránt ezelőtt. Ő azonban nem akarta a kapcsolatot velem. Érte először tettem félre a büszkeségem, mert láttam/tudtam, hogy mik lehettünk volna együtt. Megpróbáltam annyira szeretni, hogy hátha ő is meglátja, amit én láttam benne. Végül ő nem így döntött, és életem egyik legnehezebb élménye volt ezt elfogadni. De ha menni akar, akkor hagyni kell menni.

Barbara Folly

Nézem az esőt... Kellemes hűvös van. Mindig is szerettem a vihart. Régebben nem foglalkoztam azzal, miért. Imádtam a fényképezőgéppel várni a pillanat előtti pillanatra, amikor egy-egy villámot meg tudok örökíteni. Ritkán sikerült jól. Néhány éve igen. Akkor jöttem rá, hogy a viharban előtte a biztonság volt jó érzés. Talán ez még a balatoni nyarakkal kezdődött. Biztonságos, ölelő környezetből néztem az elemek tombolását, azt a hatalmas erőt, ami ki tudja honnan és miért koncentrálódott pont ott, pont akkor. Érinthetetlen voltam. Gyönyörködtem benne, de úgy gondoltam ahol vagyok, ott nem hat. És azt hittem, ez mindig így lesz. Már tudom, hogy a vihar, ha közvetlenül ér, nem csak szép. A környezetem változásainak irányítása felett pedig sosem volt hatalmam. Ahogy a környezetem villámcsapás szerűen megváltozott, úgy múlt el a biztonság érzetem. Több életvihart' éltem át. A legutolsó nagy esemény után úgy éreztem nincs tovább. Nincs erőm, nincs miért. Néztem a semmibe, nem láttam sem irányt, sem célt, sem értelmet. Akkor az egyik őrangyalom', aki történetesen pszichiáter és a szomszédom, azt mondta: menj! Menj el valahova, jó messzire. Ne nyalogasd a sebeidet, ne sajnáld magad, ne keress választ a miértekre. Most menj. A válaszokat máshol fogod megtalálni és nem most. Pfff.. gondoltam ez hülye. Persze, illedelmesen megköszöntem a gondolatait, de nem értettem, egy szakember miért nem látja, hogy képtelenség amit mond. Nincs erőm. (Azóta is hálás vagyok, hogy ennyire szakmaiatlan volt! ;) ) Aztán -talán másnap- szembe jött velem egy idegen lány bejegyzése a fb-on. Munkatársat keresünk... Németországban. Délután már a kis opelemet nézte át egy másik őrangyal, mert legalább az oda utat ki kellett bírnia. Nem voltam benne biztos... Abban sem, hogy én kibírom az öreg kisautómban. Nem tudtam, hova megyek. Hajnalban indultam, az előző esti hatalmas vihar értette meg velem, hogy vissza kell építeni az elvesztett biztonság érzését. Azt az állapotot, amikor a létezés nem a félelem és a fásult, bénult "mindegymilesz". Talán soha olyan jó fotókat nem sikerült készíteni a villámokról, mint akkor este. Bátorság. Bátornak kell lennem. Muszáj változtatnom. Muszáj változnom. Nem is igazán emlékszem arra az útra az ismeretlen felé. Csak a rettegésre és a fásult fájdalomra. Azóta itt élek Bajorországban. Sok év telt el. Fogalmam sincs, hogyan voltam akkor rá képes. Nagyon nehéz volt az első időszak, de a miértekre lassan megtalálom a válaszaimat. Már ismerem a fogalmat: alázat. Szívből képes vagyok újra azt érezni, szeretek élni! Újra szenvedélyesen fotózok és itt van mit! Az idősek, akik a gondjaimra vannak bízva, sok bölcsességet tanítanak, amin régebben csak nevettem volna. Minden nap van valami kis gyönyörű, valami, ami örömet okoz. Valami kis apró csoda... Szeretek egyedül élni. Nem feltétlenül így akartam ezt meg tanulni, de így is jó. Most már jó. A kis opel már nincs velem. Ő nem bírta ki. Én igen. És nagyon jó most. Néhány ember töredékét nem éli át a történéseimnek, de ennek így kellett lennie. Azt nem állíthatom, hogy soha nem szomorodok el, hogy soha nem érzem, lehetne ez másképp is, hogy ez így nagyon nehéz, de ez is a tananyag része.

Elindultam egy úton, mely többször vitt út-elágazáshoz. Egy belekényelmesedett kapcsolatból léptem ki, mely most igazán ismeretlen terepre vitt. A gyász időszakát megéltem, átértékeltem az eddigi tapasztalataimat, felismertem sok hibámat. Egy darabig azzal álltattam magam, hogy jó egyedül, nincsenek problémák körülöttem, és mindent is meg tudok oldani önállóan. Ez így is van. Később arra is rájöttem, ha nincs kivel megosztani az élményeimet, sikereimet, az ágyamat, akkor fabatkát sem ér az egész. Haladok az önismeret útján, ami fantasztikus felismeréseket hoz az életembe. Haladok, de még közel sem vagyok ahhoz, amit szeretnék az életben megélni. Ehhez az úthoz szeretnék egy társat, akivel közösen döntünk a következő út-elágazàsnál, hogy merre haladjunk.

Sándor Attila

25+ év. Ebből vajon mennyi a szerelem? Mennyi a szeretet és mennyi a szobatársi viszony? Érdekes ez. Teli vagyok kérdésekkel, ami jó. Van még bennem élet, ami élni, tapasztalni akar. Egy adott életszakasznak, egy adott kapcsolatnak mik a releváns halmazai? Mindkét félben elérhetőek ezek a halmazok? Lefedik egymást? Ki kinek a halmazába fér bele? Kinek melyik halmaz a fontos? Ezek a kapcsolódások az időben előrehaladva milyen dinamikát mutatnak? Mindig azok a halmazok a fontosak? Egyáltalán, mi fontos az életben? Az egyén lelki fejlődése? A társas kapcsolat szeretet alapú fejlődése? A mindenhez történő kapcsolódás megélése? Mit kell az egyénnek meghaladnia? Kell-e valamit is meghaladnia, vagy csak felismernie, tapasztalnia? Nálam, a mérleg nyelve jelenleg - egy aranycsöppet-, a saját megélésem felé billen, azzal a feszüléssel, hogy szeretném ismét az életet szolgálni, szeretettel a nagy egész átölelésében. Úton vagyok, célt nem látok, támogatásom nincsen csak segítő ráhagyatottságom. Ez így nem visz előre. Ezt élem meg kapcsolati válságként.

Zsuzsanna Á.

Életem nagy részében együtt élem valakivel. Számomra rémisztő volt az egyedüllét. Emberfüggő voltam. Kizárólag másokon keresztül tudtam definiálni magam. Először gyerek, aztán feleség, majd anya és végül szerető voltam. Aztán jött egy időszak amikor teljesen egyedül maradtam, bárhogy kapálóztam. És ott akkor elindult valami...

Fanni Koósz

Én olyan családban nőttem, ahol a felek együtt maradtak. Olykor úgy éreztem, nem ez volt a jó döntés, hiszen olyan súrlódások voltaka szüleim között, hogy sosem éreztem, ez egy valódi, összetartó, egymást támogató kapcsolat, inkább szükség és társulás a gyerekek miatt. Tehetetlenség és beletörődés. Megígértem magamnak, hogy én ha úgy adódik, bátrabb leszek. Persze mondani könnyű. A férjem jól bánt velem, a gyereket szerette, így aztán mikor már nem bírtam tovább tagadni magam előtt, beadtuk a válókeresetet. S én megkönnyebbülve, különállón továbbra is szerettem az embert a férjemben, s a gyereket, mint közös vállalást, megosztottuk. Egyik nap ott, másik nap velem. Az óvoda éveiben ez könnyen ment, aztán az iskolaidő a tancuccok miatt ez hetente változott, vagy épp a gyerek aktuális igénye szerint. Az volt az elképzelésem, hogy kér boldog szülő, akik egymást támogatják, jobb, mint két egymás mellett elköteleződött ember. És a kettünk együttműködése jó volt. A mai napig az. Hisz lezárt kapcsolat volt közöttünk, egyikünk sem sóvárgott a másik után, nem kritizált, nem bünetett, megmaradt közöttün egymás tisztelete és egyfajta testvéri szeretet. A második gyermekem apjával viszon nagyon is viszontagságos volt az elválás. Korán ment el tőlünk, 3 hónapos volt a kicsi, és olyan nehéz volt a kapcsolat, s viharos az elválás, benne egy másik nővel, hogy teljesen ki akartam zárni az életünkből. Eleinte nem is kellett nagyon erőlködnöm, nem gyakran járt erre, építette az új életet. Büntetni akartam azzal, hogy nem érdemli meg a gyereket és túlsággal fájt látnom őt, s gondoltam, úgysem kell neki a kicsi sem, így reméltem, ki tudom az életünkből taszítani, miközben egészen őszintén mindig azt vártam, mint egy filmben, hogy majd észbe kap, hogy mégis kellünk neki. Így teltek évek, hadakozásban, próbálkozásban, érzelmi huzavonában és fájdalomban. Aztán a kicsi akkora lett, hogy megláttam rajta, mindig érzékeli, hogy állok épp az apjával érzelmileg, s Ő is úgy rezonál Rá. Ennek volt egy részem, mi még kárörvendett is, ám eléggé tudatos voltam már akkor, hogy lássam, ezzel a gyereknek ártok a legtöbbet. Ha eltiltom, eltaszítom az apjától, idővel úgyis megtalálja, s nehezebb lesz számára feldolgozni a kihagyott éveket. Nem lehetek oly önző, oly fájó és olyannyira áldozat, hogy a gyermekem igya meg a levét. Ekkor kezdődött az, hogy magamon felülkerekedve, nem elnyomva, sokkal inkább elmondva, megmutatva az érzelmeimet, adtam lehetősget a gyermekemnek az apjával és annak új kapcsolatával együtt lenni. Megéltem, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt, igaznak lenni ahhoz, amit érzek, s mindezt nem rátenni az apa-gyerek kapcsolatra. Nem kivetíteni a véleményem és elvárni a gyerektől, hogy válasszon közöttünk. Nagyon sokat tanultam ezáltal az érzelmeim megengedéséről, a kommunikációról egy gyerekkel, és azt is megtapasztaltam, hogy mindig az én hozzáállásomtól függő reakciót váltottam ki az apából is. Azaz felelősségem volt tudatos lenni magamra, ami őszintén sokszor nagyon bosszantott. Hogy még ez a felelősség is az enyém :-) Nagyon nehéz elengedni a múlt család felfogását, hogy hogyan kellene anyának lenni meg apának, hogy a válás feladás. Nincs mintánk arra, hogyan kellene és ez bizony frusztráló volt egészen addig, míg ré nem ébredtem, hogy nem kell jól csinálnom. Nem baj, ha nem vagyok tökéletes anya. S nem baj, ha a másik nem tökéletes apa. Amit tehetek, hogy a saját igazságom mentén s figyelembe véve, hogy a másiké lehet más, mi igazodunk közösen a gyerek igényéhez, személyiségének szükségleteihez. S egyáltalán nem számít, hogy külön háztartásban élünk vagy együtt. Egy mozaikcsalád is lehet működőképes, ha odafigyelünk magunkra és egymásra.

Orosz Sándor

Gyarlóság-e önzőnek lenni ? Vajon mit jelent az önzőség ? Sokszor érzem , hogy önző vagyok pedig belül egy hang azt mondja , hallkan hogy megérdemled . Férfiként megélni a világot ,kissé kesze kuszának érzem . Férfi szót talán elcsépelve használjuk ,mert cselekedeteket társítunk hozzá . Én nem tartom magam férfinak,még ha annak is születtem . Nem érzem még érettnek , felnőttnek magam , sok felelőtlen döntést hozok meg , persze igyekszem jól cselekedni . Mit is jelnet jót cselekedni ? Az ha jót teszek magammal ? vagy másokkal ? Akkor most önző dolog jól érezni magam ? Önző dolog férfiként érezni magam ? Mi a helyes ? Mi a jó ? Talán nem is ez az igazi kérdés , talán nem is erre kellene a válaszokat keresnem . Lehet ez nem is számít , mert nem fekete vagy fehér hanem minden úgy van jól ahogy van . Minden rendben van velem , minden rendben is volt velem . Követem azt amit belső hangnak lehetne nevezni , akkor EMBERKÉNT élek . Lehetne úgy mondani , rám vetítve ,férfiként ? Apa nélkül nőttem fel , apa kép hiányában , de mindig kerestem azt akire felnézhetek akit követhetek . Aztán rájöttem , nem jó , nem kell ! Magamra tekinthetek hitelesként , ha őszintén cselekszem és beismerem ezt én tettem , ezt én csináltam . Legyen szó bármiről , büszke lehetek magamra, még ha az egy ballépés. Nem mutogatok , csak az számít én hogy érzem magam ha cselekszem és ebből mennyit tudok adni a világnak ha úgy gondolom ezzel segítek.

Gergő Magyar

Glutén- és tejérzékenység – amikor az étel választ helyetted Képzeld el, hogy egyik napról a másikra elveszíted a kedvenc ételeid nagy részét. Nincs többé spontán pizzázás a barátokkal, nincs egy gyors pékáru a reggeli rohanásban, és a nagymamád süteményei is tiltólistára kerülnek. Azt mondják, a gluténérzékenység az „apaseb”, a tejérzékenység az „anyaseb” – el nem engedett múltbéli minták és kötődések lenyomatai. Lehet benne igazság. Talán te is érzed ezt magadban? Én még úton vagyok a teljes gyógyulás felé, de ma már nem a lemondásra fókuszálok, hanem arra, hogy mit nyerek ezzel az életmóddal. 2015 óta kutatom, hogyan tudjuk az étkezésünkkel támogatni a testünket, hogy több energiánk, jobb közérzetünk és teljesebb életünk legyen. Ha most küzdesz az átállással, ha elveszettnek érzed magad, tudd, hogy nem vagy egyedül. Ha szeretnéd, segítek neked ebben az úton.