Tapasztalatok

Fekete Nikolett

Valahogy az utóbbi években fokozatosan rohantak meg érzések, emlékképek egy-egy jelenbéli impulzus kapcsán. Hálás vagyok a sok áldozatért és szeretetért amiben gyerekként részesültem édesanyám részéről, de ugyanakkor béklyóként is nehezedett rám a folyamatos megfelelni vágyás. A szembesülés, hogy mennyire egydimenzióban láttam a világot addig, édesanyám elvesztésekor ért több mint 6 éve. Furcsa, de mintha addig közös szemüvegen keresztül néztem volna vele mindenre. Az ő értékrendszere volt a szűrő, mégha olykor tudat alatt is. A korai és tragikus halálával aztán végtelenül magamra maradtam. Szép lassan tudatosult, hogy azt az idealizált képet amit alkottam róla, az ő életében is számtalan lelki blokk és életút elakadás árnyékolta be. A kapott mintáért és ezzel járó nehézségekért nem nehezteltem rá viszont a tudatosabbá válás után sem. Az ősszereteten túl az összefüggések megértése segített ebben és a tudat, hogy mindig a lehető legjobb szándék vezérelte. A jó akarás motiválta akkor is, amikor nem volt bátorsága kilépni az évtizede nem működő házasságából édesapámmal. Hiszem, hogy ez a mulasztás emésztette fel végül. Mai napig borzasztóan hiányzik a jelenléte és tudom, hogy milyen csodálatos nagymama lehetne. Talán szokatlan, de úgy érzem a halála után a lénye valahogy belém szervesült. Belegondolva még a halálával is engem szolgált azzal, hogy példát mutatott hogyan NE éljem az életem egy konzerválódott rossz helyzetben.

Cziráki Orsolya Boglárka

33 évig azt hittem, hogy számomra egyértelmű, hogy képes vagyok elköteleződni valaki mellett, hiszen házasságban éltem az első férjemmel, de valójában ez nem szerelem volt és nem is elköteleződés, csak egy görcsös kapaszkodás és birtoklás volt részemről a biztonság látszatába és nem értettem, hogy ő miért menekül előlem folyton , miért tart érzelmi távolságot , miért akar folyton mások társaságában is lenni , miért nem vagyok én elég neki, mikor mindent megadok neki erőmön felül. Csak akkor éreztem magam biztonságban érzelmileg , ha kettesben voltunk , egyébként meg tele voltam féltékenységgel és bizonytalansággal. Aztán elváltunk és az ezt követő 8 évben megélhettem a független és szabad nő létállapotát ,megtapasztalhattam annak minden előnyét és hátrányát, de rettenetesen élveztem, imádtam egyedül lenni, mert végre azt tehettem, amit csak akartam, nem voltam féltékeny senkire , kivirágoztam és legnagyobb döbbenetemre minden férfi el akart köteleződni mellettem :) de én már nem akartam. Ebben az időben szembesültem azzal, hogy valójában bennem is ott volt az a fajta elköteleződéstől való félelem és az elköteleződésre való képtelenség , amit én addig a volt férjemre vetítettem ki, és hogy valójában ő 10 éven át azt a fajta kötetlenséget, életszeretetet, a földi örömökben való tobzódást próbálta tanítani nekem, amit én akkor még tagadtam, hiszen akkor még csak fekete-fehérben láttam a világot és főleg az érzelmek terén nem tudtam értelmezni a "talán" választ. Számomra érzelmi dolgokban csak igen vagy nem van és egyébként ez így is maradt , de a 8 évnyi tapasztalás eredményeképp felismertem , hogy a világ sokkal színesebb, komplexebb, ellentmondásosabb, mint amit korábban be tudtam engedni. Ebben a 8 évben egyáltalán nem akartam elköteleződni senki mellett, nem akartam hagyományos értelemben vett kapcsolatot , egy szabály volt csak, hogy a szeretője sem leszek senkinek. Nagyon különleges és intenzív találkozásaim voltak ebben az időben és minden férfinak hálás vagyok, akikkel ebben az időszakban találkozhattam, mert a férfi-nő kapcsolódásnak nagyon sok mélységét, magasságát és fokozatát megismerhettem és ráláthattam arra, hogy számomra mit jelent a szerelem, hogyan védem magam a valódi érzésektől, hogyan játszmázunk egymással, de hogyha van hozzá megfelelően tudatos partner , akkor ez lehet gyógyító is, mennyi páncélt hordok , minek és kinek a hatására tudom letenni, ha csak egy pillanatra is, mit jelent az önátadás nekem, mennyire vágyom rá, mégis milyen nehéz, aztán meg milyen könnyű, amikor tényleg ott van az, akinek lehet, és hogy a szexuális energiát gyógyításra is lehet használni, ha az ember megéli az igazi mélységeit. Azzal is szembesített az élet, hogy olyan is van , hogy az ember lánya egyszerre két férfit is szerethet teljes szívéből és őt is szeretheti mind a kettő. Ez volt az életem legfájdalmasabb helyzete, mert akkor még csak a Vagy-Vagy-ban tudtam gondolkodni és mindenképp választani akartam. De nem tudtam választani, mert nem tudtam eldönteni, hogy a jobb vagy a bal karomat vágják e le, MIND A KETTŐ ÉN VOLTAM , a saját belső kettősségemnek a kivetülése , és az élet ezáltal rombolta le az addigi fekete-fehér világomat és tanította meg, hogy vannak helyzetek, amikor nincs jó megoldás, amikor mindenképp fájdalmat fogunk okozni bárhogy is döntünk. Elköszöntem mind a kettőtől, mert mind a ketten vágytak a családra, én viszont tudtam, hogy nem akarok már több gyereket. Most már tudom, hogy nem az volt a feladatom, hogy válasszak, hanem hogy önmagamban egyesítsem a kettősségemet, hogy felismerjem és elfogadjam az ambivalenciámat, mert csak így találhattam meg kívül is a világban azt a Férfit, akiben mind a két véglet megvan és ugyanolyan ambivalens, mint én, egyszerre tudatos és nagyon érzelmes, végtelenül racionális és irracionális. Ezzel gyakorlatilag az anyai és apai részemet egyesítettem és elfogadtam végre az örökségemet. Magyarul önmagam mellett kellett végre elköteleződnöm , a saját sorsom mellett , mert csak így tapasztalhattam meg, hogy milyen a valódi elköteleződés egy másik emberrel. Akkor ismertem fel, hogy korábban mindig valami vagy valaki mellett köteleződtem el , de közben mindig feladtam és háttérbe szorítottam magamat , de eljött az ideje, hogy elsősorban önmagamat válasszam és engedjem, hogy ehhez a teljesen felvállalt önmagamhoz érkezzen meg az, aki ehhez tud kapcsolódni. És meg is érkezett 8 évvel a válásom után a Társam jóban-rosszban, akivel már 7 éve vándorlunk a közös utunkon és akivel hasonlóan intenzív önismereti túrán veszünk részt együtt , mint korábban egyedül. Felismertem, hogy nem csak az a feladatom, hogy végre megéljem szabadon a kötetlenséget úgy, hogy lezárom magam érzelmileg, mert úgy könnyű, hanem hogy úgy maradjak kötetlen és felszabadult, hogy közben valóban elköteleződök, azaz újra bevállalom a sebezhetőséget, újra merek bízni egy férfiban és át merem adni magam sokkal jobban és mélyebben, mint eddig bármikor.

Anzelm

Olykor a helyzetet felismerve, könnyedén kezdeményezek, a megfelelő mindsettel, néha annyira be vagyok zárkózva, hogy egy feszítővassal sem lehetne egy szót sem kiszedni belőlem. Van valami bennem, ami olykor ellenszenvet válthat ki a másikból, vagy félelmet, vagy csak a Ghosting lett 2025-re túl nagy divat - a mai napig nem tudom, mi a teljes igazság, ezzel kapcsolatban...

Attila Takács

Sokáig azt hittem, ennél rosszabb nincs. Aztán kiderült, hogy van. Meg az is kiderült, hogy ez egy erö és tudás. Oké a Pistike anyja/apja lehet, hogy iszik/veri, stb. de legalább van. Gondoltam. Majd kiderül, hogy oké van, de így sokkal nagyobb kárt is tud okozni. Nem jó a "gyászfeldolgozás" kifejezés. Nem dolgozol fel sok mindent. Türsz, ameddig bírsz. Minél inkább érzéketlenné válsz annál egyszerübb. Mindegy, hogy 2 vagy 7 éves vagy. Ösztönszerü. Túlélési mechanizmus. Aztán elfogadod. Ha szerencséd van késöbb lesz rá esélyed, hogy ráláss az elhunyt nézöpontjából arra, amin ö keresztül ment. Söt az is lehet, hogy végül áldásnak tartod ezt a tapsztalatot.

Attila Takács

Mindenki azokat a mintákat tudja "legyőzni", amelyeket kapott. Így én sem állíthatom, hogy az összeset "legyőztem". Egy jó időre a család feketebáránya címet elnyertem és ezt már nem is tudom magamról lemosni. Röviden: "Ha kell a szeretetem/figyelmem, akkor márpedig úgy teszel ahogy én mondom..." Először kétségbe estem, majd amikor azt mondtam, hogy így nem kérem köszönöm, akkor nemes egyszerűséggel kitessékeltek a körből, mint egy bűnözőt. Azóta persze árnyalódott minden, de a lényeg kikerült az asztalra. Megtanultam, hogy bár az élet első szakászában sokat számít a közvetlen "család" támogatása, de később mindenki a saját útját járja. Harmónia akkor van, ha a tudatosság mellett kölcsönös tisztelet és a függetlenség megengedése is van.

Gesztelyi Nagy Csilla

Roppant szerencsés vagyok, s közben a szerencsémet azért kíséri a kitartásom és még sok minden más. Táncművész vagyok, ez a hivatásom, erre születtem és 6 éves korom óta ezzel telnek napjaim. Azt csinálom, amiért ebben az életben a Földre jöttem. Ehhez sok bátorságra, intuíció és ahogy fent is említettem, kitartásra is szükség volt, s van. Ha megvan az ügyed, csak az úton szeretnél egy külső megerősítőt, akkor szívesen beszállok. Ha még keresed az ügyed és konzultálnál olyannal, ki több évtizede csinálja, akkor szívesen kapcsolódom veled.

Varga Anna

8 év együttélés, ebből 4 év házasság. 2 gyermek. Bántalmazó Apa. Sérült és gyenge Anya. A vége totális káosz. Lelki, majd fizikai bántalmazás. Rendőrség, bíróság, távoltartás, válás, gyámügy, családsegítő, pszichológus, különböző terápiák. Olyan maradandó törések és traumák, amelyek már mindig benne maradnak a hátizsákba. Egy alkoholista Anya és Apa szivárvány gyermekeként, örök bizonytalanságban felnőve, követtem a mintáimat. Olyan embert sikerült választanom akinek nagyon komoly pszichés gondjai voltak. Szintén alkoholista. Utólag látom, hogy az ismerős programot futtattam. Megakartam menteni. Gondoltam ha a szüleimet nem sikerült, majd a férjemet. De kudarc lett a vége. Sok sok bántás, csalódás, könnyek, traumák és kilátástalanság. Én a Nő, nem voltam képes egyben tartani a családomat. Mindig is arra vágytam, hogy olyan családom legyen amilyenben én nem részesültem. Ennek ellenére kaptak a gyerekeim egy látszat Apát, aki nem törődve a következményekkel bántotta az Anyjukat. És kaptak egy olyan Anyát, aki nem mérte fel időben, hogy mekkora felelőssége van abban, amit átélnek, látnak ők. Nem bírtam lépni. Úgy éreztem az utolsó utáni esélyt is meg kell adjam neki, mert nem bírtam elfogadni, hogy kudarcot vallok. Nem tudom megteremteni azt, ami járna ezeknek a gyerekeknek. Bele kellett halnom. Meg kellett semmisülnöm. Amikor részegen megakart ölni egy kalapáccsal, ahogy nézett rám, ahogy maga az ördög kacsintott, rájöttem, hogy nincs maradásunk. Nincs tovább. Csak fogtam a gyerekeket és elmenekültem ebből a házasságból. A fiam azt mondta; - Anya, nem féltem annyira, csak attól féltem, hogy megöl téged! - 5 éves volt ekkor. (Tavaly) A gyermekem tartotta a legnagyobb tükröt nekem. Akkor jöttem rá, hogy nem számít az általam átélt kudarc, vagy az, hogy a város mit mond. Nem számít, hogy Isten színe előtt mondtam ki az igent. Pokoli volt. Alvás és evés zavarom lett. Az idegeim teljesen kikészültek. Persze mellettem állt a Bátyám és az Édesanyám, de annyira egyedül voltam. Annyira féltem. Emlékszem amikor elaludtak a gyerekek a paprika sprét szorongatva sírtam. Hogy lehet az, hogy akit annyira szerettünk, hogy mindenünket oda adtuk neki, most megakarjon ölni?! Miért hagytam, hogy ez idáig jusson?! Most már ennyi hónap távlatából, sok terápián és önismereti útmutatáson túl, persze még mindig a fejlődésem útján, kezdem megérteni, hogy egyszerűen annyira vágytam a szeretetre, a családi képre, hogy nem tudtam meghúzni a határaimat és ebbe bele kevertem két kicsi lelket is. A felelősség óriási és visszafordíthatatlan. Nekem csak ők maradtak és ez az ügyem. Elváltam. 30 éves 2 gyermekes Anya vagyok. Megjártam a földi poklot. Csak bízni tudok, hogy még nem késő...

Balázs ANTÓK

Furmányos feladat a mintáink legyőzése. A pofáraesés garantált! Én legutóbb a pszichológusomat hívtam randira... Az ego és a gyermeki éned bármikor okozhat komoly meglepetéseket, ezek viszont kizökkenthetnek és mélyen elgondolkoztathatnak a miérteken. Mert több rétege-, szintje van a mintáknak és mind és sok meglepetéssel tud szolgálni. Az alázat és a hála átsegíthet a zökkenők egy részén. De utóbb garantáltan hálás leszel a nem várt zakózásodnak. Képzeld el, hogy az őszi vihar után önfeledten bringázol a fák között, és a küllődbe pattan egy erős ágacska... És az elmaradhatatlan szirénhangokat még be sem hoztam ;-)

Agee

Erő. Magabiztosság. Kisugárzás. Hét éve pont egyszerre dőlt össze minden. Válás, munkahelyi válsàg, anyagi csőd. Két kétèves gyermekemmel egyedül maradtam egy albérletben. Ott volt az alja a gödörnek. De jó volt, hogy leértem, mert onnan lehet szuperül felfele èpítkezni. 5-6 évig csak erőt gyűjtöttem. Idővel jött a magabiztossàg, az elismerès, önfejlesztès, kisugárzás. Kis kitartó lépèsek. És nem haltam bele ( pedig akkor ott lent úgy tűnt). Sőt, az út mindent sebet begyógyított, és a túloldalon sokkal erősebben jöttem ki. Most már tudok másnak is erőt adni. Ti hogy gyűjtitek az erőt magatokban?

Fanni Koósz

Az egyik kedvenc témám volt egy időben. Nekem anyámmal a kapcsolatom életem legnehezebb kapcsolata. Szorongó ambivalens kötődési mintám mentén vágytam egyszerre és távolítottam el, mert nem azt adta, amit szerettem volna, s ezért számomra mind az anyaság, mind a szeretet rettegett, hiányolt téma volt az életemben. Amit szerettem volna, NEM olyan anya lenni ,mint Ő. S lettem természetesen nagyon is hasonló. Hiába kerültem el, hiába ágáltam ellene, hiába vontam magam köré falakat, hogy ne engedjem ki magamból, beigazolódott a mintakövetés azon mód, miszerint aminek ellenállsz, azt erősíted. Akkor kezdtem megbarátkozni az anya szereppel, mikor ráébredtem, hogy nem szükségszerű anyaszerepként aposztrofálnom. Volt ebben egy olyan csavar, hogy mivel egyedül voltam épp a gyerekekkel, felvettem az apa és anyaszerepet egybe, így aztán kicsit fellélegeztem. Később feltűnt, apaként apámat másolom bizonyos tekintetben, azaz abszolút éltek bennem a szüleim. S ahogy EZT észrevettem, tudtam leválni róluk, azzal, hogy magamra figyeltem. Belelazultam, minden erőmmel az életembe :-) Azaz direkt elkezdtem olyasmit csinálni, amit mindig szerettem volna, de a hangok a fejemben - a mintám hangja, szüleim hangja - mást javasoltak. Felfigyeltem rá, hogy a gyermekeimnek azt mondom, amit hallottam, s ekkor elkezdtem kételkedni, megbeszélni velük, kinyitni, hogy bár én így tanultam, mi van ha mégse?! Anyaként észrevettem, hogy a gyerek, a kicsi aki mindig velem van, engem utánoz, s láttam ezt akkor is, mikor nem örültem neki. Ma immár ha nem tetsző módon viselkedik, felteszem magamnak a kérdést, amit tőle várok, én tudom-e, mutattam-e neki, vagy most megint Ő hívja fel a figyelmem arra, hogy valamit meg kell tanulnunk. Aki nem tudja, tanítja alapon. Számomra anyának lenni azért csodálatos, mert soha nem tudtam magamhoz közel engedni másokat, nekem fájt a szeretet, sose volt pozitív megélés, és értük álltam fel abból, amiben nélkülük talán még most is benne lennék. A szeretetet tanulom általuk. A magamét, s másokét. Az anyagságot azonban, mint szerepet, elengedtem. Szabályait szintén. Éljük épp azt, amit a legjobb tudásom s épp legtisztább minőségem szerint tudunk. S ami fontos még! Rájöttem, hogy bocsánatot kérni ér gyerektől IS. Leguggolni hozzá, a szemébe nézni és elmondani, hogy én is vagyok fáradt is, nyűgös is, van hogy félek is, és ha megbántom, kérem mondja el, hogy tudjam! S engedje meg, ha rám dühös, én is megengedem Neki. Éljük meg magunkat egymás mellett őszintén, anélkül, hogy tökéletesnek kellene lenni anyaként, gyerekként.