2022-ben a kapcsolatom édesanyámmal katasztrofális állapotban volt. Akkoriban még nem hittem, hogy ez a helyzet valaha megváltozhat. Győzködés, erőlködés, kimerültség és a halvány remény, hogy talán egyszer jobb lesz. Megkérdeztem magamtól: vajon megéri-e mindez? Ez a kérdés az évek során kismilliószor felmerült bennem. Hosszú évekig képtelen voltam igazán szeretni őt, és hiába próbáltam, nem tudtam elengedni a haragom. Szégyellem, de az igazság az, hogy sokáig nem tudtam megbocsátani, nem tudtam elengedni a fájdalmat és a csalódást. Egy nehéz élethelyzet kényszerített arra, hogy összefogjunk és fizikailag, lelkileg illetve anyagilag is segítsek, havi rendszerességgel hazaadtam, amit épp tudtam. Volt, hogy kétszázat, volt, hogy kevesebbet. Anyám megköszönte, de az elköltözésem után ő képtelen volt hálát érezni, mert benne az a kép élt tovább, hogy cserben hagytam őt, és ez felülírta mindazt, amit addig tettem. A költözéssel kapcsolatos döntések sem voltak egyszerűek: én el akartam menni, ő győzködött, hogy várjak még – először egy évet, majd még egyet. Kiakadtam, mert nem ezt ígérte, de végül maradtam, majd végül mégis elköltöztem. Egy ideig úgy tűnt, rendben vagyunk, de hamar újra eltávolodtunk egymástól. Én nem kerestem őt, tele voltam haraggal, és ő próbált közelebb kerülni – telefonált, írt, de a megbecsülést, amit vártam, sosem kaptam meg. Mert korábban a nehéz időszak közben minden elvárt volt, alapnak vett dolgok, amiket tettem, és ezért utólag érzelmi megerősítést, köszönetet nem kaptam. Eközben fáradt is voltam, én is küzdöttem a magam nehézségeivel, mégis két és fél évig én voltam az, aki felelősséget vállalt, aki segített. Emellett ott volt bennem az egészséges menekülési vágy, hogy saját életem legyen, hogy végre elköltözzek, és élhessek úgy, ahogy én szeretnék. Utólag már tudom, hogy nem várhatok köszönetet azért, amit tettem, nem ezért csináltam, hanem mert kötelességemnek éreztem. Az elismerés hiánya engem sokáig mélyen érintett. Illetve a bűntudatkeltés, a harag évekig mérgezte a kapcsolatunkat. Két évig jártam terápiára, amin keresztül jobban ráláttam a kapcsolatunkra. Utólag visszagondolva sokat segített. Ezek után már én kerestem őt, mert tudtam, hogy ha kell, bármit megteszek, csak rendben legyünk. Mert tényleg nagyon szeretem őt. Korábban volt, hogy hónapokig nem beszéltünk. Később több ciklusban újra és újra összeveszés, harag, őszinteség, találkozás, majd közös munka, és végül elfogadás. Közben elmerült a saját depressziójában, többször is kihúztam belőle, toltam neki az energiát, bíztattam, erősítettem. És talán ez adott neki valami pluszt. És itt tartunk most. Mindketten teszünk egymásért. Ahol a múlt sebei ugyan nem tűntek el teljesen, de már nem akadályoznak minket abban, hogy szeretettel és tisztelettel legyünk egymás mellett. Már nem győzködés van, hanem megértés. A nehézségek ellenére is lehetünk együtt, lehetünk jóban, és tényleg szeretjük egymást, számíthatunk egymásra. Anyu azóta sokkal bátrabb, önállóbb és magabiztosabb lett. Jobban érzi magát. Bár a fizikai távolság köztünk nőtt, illetve vannak dolgok, amibe őt nem avatom be, de megmaradt az alap bizalom és érdeklődés, jókat szoktunk beszélgetni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem ismerem a globális boldogság fogalmát. Miért nem tudok komplexen boldog lenni?! Talán mert az ügyem, a küldetésem a Család. És mert ebben megbuktam. Zámbó Jimmy szavaival élve "bukott diák vagyok már rég". Azt hittem kislányként, ha valamit nagyon szeretnénk, ha valami lelkesít, ha valamihez van érzékünk, tehetségünk, azt véghez is tudjuk vinni. De kislányként még hiszünk a mesékben és a hercegekben/királykisasszonyokban. Aztán felnövünk és rájövünk, hogy semmi sem biztos. Minden folyamatos változásban van és az aki nem tud alkalmazkodni, azt nagyon keményen megdörzsöli az élet. Bezárulnak régi ajtók és kinyilnak újak. Ezek megtörténnek. A kérdés csak az, mi hogyan reagálunk erre. Ragaszkodunk a rossz vagy elavult küldetéseinkhez, elképzelt sokszor túl illúzionált ügyeinkhez, vagy felülemelkedve magunkon ránézünk az életünkre és rájövünk, hogy még ha nem is teljesn úgy ahogy kislányként hittük, de meg van mindenünk, amiért hálásak tudunk lenni. És hol van ebben a küldetés/ügyünk további szerepe?! Az, hogy mindig lehet jobban csinálni. Mindig van fejlődési lehetőség. Szeretnék annyira jó Anyává válni, hogy megteremtve a biztonságot, más életet kapjanak a gyermekeim. Megtanulni megbocsájtani magamnak, hogy elbuktam és nem tudtam nekik Apát biztosítani. Megbocsájtani magamnak, hogy ezentúl csak mi vagyunk egymásnak és nem tudok egyszerre Anya és Apa is lenni. Megengedni magamnak, hogy a szokásos módon értelmezett Család, nálunk csak egy Anya és két picurka szív. Elfogadni, hogy most így vagyunk mi egy egészséges csapat. Tehát a küldetésem, az ügyem az, hogy ebből kihozzam a maximumot. Szeretve lenni és szeretetet adni. Erősnek maradni, de nem megkeményedni...
Most nem a férfiakat, hanem önmagamat ‘falom’…. Idestova 10 éve próbálom megismerni magam. Próbálom, bakker! De eddig másokon keresztül tettem. Pontosabban másokba olvadva…. Ez jó?! Hmmm… Olvadva nem, tükörbe nézve igen. Szerintem. Most viszont… Imádom szeretni magam. Fejlesztem magam, tanulok, folyamatosan podcasteket, videókat, előadásokat, interjúkat hallgatok, vagy könyveket olvasok. Minden témában. Barátokkal, családdal vagyok. Néha meg nem… Mert olyan jó a csend. Igazán jó. És mindezt nem rögeszmés önismereti hajszából, az elmúlt. Csak úgy. Mert élvezem. TV-t max 10 percre kapcsolok minden nap. Vagy annyit se. Akkor is csak streaming megy. A Hunyadit azért megnéztem… nah… Kábel TV?! Azt pláne nem. Képzésekre jelentkeztem… nem tudom mi lesz, de megyek. Minden időben készülök valamire a jövőben. De fogalmam sincs, mire. Csak haladok. Közben elképesztően szeretem a gondolataimat, szeretem az érzéseimet. Nincs bennem presszió. Légüres teret érzek magam körül, amit önmagammal töltök fel. De most életemben először nem kényszernek élem meg, hanem édes nyugalomnak. Ez megijeszt, vagy legalábbis teljesen érthetetlen számomra. Hol van az a görcsös, obszesszív, akarnok önmagam?! Bújj elő, Cica! Helyette azonban egyszerre érzem a választás lehetőségét, és hogy bármerre mehetek, bármit tehetek, akármit választhatok. És egyszerre érzem a kiszámíthatatlanságot. Ami új érzés. Mindig tudtam, mit fogok tenni, merre akarok haladni. Ki volt minden lépés számolva. Még akkor is, amikor nem úgy jöttek ki a lépések. Most viszont elengedtem a kormánykereket. Ugyanúgy a vezető ülésen ülök, de autopilóta üzemmódban. Eddig láttam az utat, most a nagy fehérségben utazom. Nyugiban. Tudom, hogy újra lesz gyönyörű látvány, és eltűnik a fehérség, azt is tudom, hogy előbb-utóbb nem egyedül utazom, de nem tudok felocsúdni ennek a békés érzetéből. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Semmit sem értek jelenleg. Azt sem értem, hogy miért nem fáj a szívem az előző srác miatt? Miért nem vagyok féltékeny vagy irigy az ő nélkülem folytatódó életére? Miért nem vágyom arra, hogy újra beszéljünk vagy találkozzunk? … Eddig minden férfi után így éreztem és teljesen összetörtem. Most ez miért nincs? Emberileg szeretem és elfogadtam minden elcseszett hülyeségével együtt. Édes volt. Fárasztó, de édes. De miért nem hiányzik?! Na jó… azért néha de. Viszont most máshogy, és túl kevésszer. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert ennyire őszinte volt ez köztünk és nincs maradék leróni való, esetleg mert ennyire felszínes volt és ennyiben kielégítő, ámde számomra kevés, vagy talán felnőttből ez a normális továbblépés, vagy mert ez nem is szűnt meg emberileg. Mert a végtelen Univerzális mindenségben ő is és mindenki is megmarad velünk. …Legbelül, legmélyen, tudom miért, de nagyon meglepő ez a bizonyosság. Ez a bizalom és tudat önmagamban. Elképedek néha emiatt. Kicsit most olyan, mintha kérdéseket tennék fel az Univerzumnak, ő pedig opciókat dobálna felém, amire ráharapok, és megyek feléjük. Nem tudom a válaszokat sem, csak azt, hogy mennem kell ezek felé. Néha már-már túl sok irányba, de követem a jelzéseket… érzésből, nem agyból. Én, aki mindent intellektusból oldottam meg, matekos aggyal, tipik akaratos, követelőző módon. És… a vicc, hogy már talán tudni sem akarom, mi történik, na ez a tök fura.
26 év házasság után eldöntöttem: elválok. Hogy miért ekkor? Ekkor kezdtem el figyelni magamra, hogy valami nem jó, nem érzem jól magam a bőrömbe. És beköszöntött a harmadik fél, a szerető (az én részemről), aki megadta a lökést, hogy lépjek. Egy felnőtt és egy kamasz gyermekkel az életemben és egy férjjel aki nem akart válni nem volt egyszerű. De valahol mélyen belül volt egy meggyőződés, hogy ezt kell tennem. Ezt a döntést aztán nagyon sokszor megkérdőjeleztem. De úgy hiszem az évek történései engem igazoltak. Belekezdtem egy komoly önismereti folyamatba és hiszem, hogy jó úton haladok.
Anya lánya kapcsolat. „ A Pénz” Édesanyám és én kapcsolat – napról napra engedem el kezét látva, hogy értelmetlen, nyugszom bele, mindent megtettem amit csak tudtam, tudok érte állapot a MOST állapotom. Napi beszélgetésünk témája” A Pénz”. Azt mondja nincs pénze. Édesapám lassan 1 éve hogy meghalt. Édesanyám mellette bilincsben tartva élt 58 évet. A halál választotta el őket. Anyu egy nap megkérdezte tőlem joga van neki élni? Te mit válaszolsz magadnak. Mondtam neki . Azt hogy igen, akkor tedd azt. Mondtam. Rájött hogy szabad neki élni, szabad lehet. Végre szabad. De nincs pénze hozzá, állapotban van. Maga megteremteni nem képes rá ,inkább a számlákat nem fizeti, de amit akar megvesz. Mondja. Szerény nyugdíja van amely nem elég. Soha nem is volt elég. De kinek elég. Szüleimet, most már csak édesanyámat lassan 2o éve segítem anyagilag hónapról hónapra. De még mindig nem elég. Én lázadok először reakció, majd engedek és végül elengedem, hogy a pénz amit küldök egy feneketlen kútba megy. Látom magam a tükörben amit teszek vagy nem teszek semmi értelme, tudom, tapasztalom, tehetetlen érzés fog el. Lázadok, sírok, őrjöngök. A férfi tart, támaszt, segít, ott van mellettem, mosolyt csal arcomra. Mondja : Most nekünk a pénzünk ide megy egy feneketlen, értelmetlen kútba. A másik ember máshova költ mi ide a feneketlen kútba öntjük pénzünk. Meg nyugszom , majd újból lázadok,sírok folyamat folytatódik még eljött a nap : Menj PÉNZ ahova menned kell : se pénzel , se pénz nélkül , Ibi sehogy nem tudsz már édesanyádon segíteni. Értelmetlen ,belefáradtam, nem akarom tovább érzés van bennem. Mint mikor egy ember harcol egy sárkánnyal, bármit tesz nem tudja legyőzni. A sárkány még erősebb ha támadok ,erőt kap. Ahogy jobban "engedek" annál erőtlenebb a sárkány, s majd csak úgy el is tűnik állapotba érkezek Most meg.
A válásom anno egy 14 éves kapcsolat vége volt, 31 éves koromban. Gyakorlatilag az egész fiatal felnőttkori létemet egy kapcsolatban éltem, hűségesen, kikacsingatás nélkül. Volt előtte némi tapasztalatom, de eltelt 14 év... ott álltam a válást kiheverve a vágyammal, hogy szeretnék újra ismerkedni, de azt sem tudom már, hogy hogyan kell... sőt, azt sem tudtam, hogy milyen férfira vágyom... és nem mellesleg egy pici gyerkőccel. Volt bennem belső gát és félelem bőven, de belevágtam, a barátnőim támogattak, bátorítottak. Beregisztráltam a híres jobbra-balra húzogatós társkeresőre. Félretettem az elveimet és mivel akkoriban az önző énemet éltem és a carpe diem határozott meg, elkezdtem randizni, újra élni. Rituáléként éltem meg a randira készülést, csinos ruha, magassarkú, piros rúzs... Elkezdtem újra megélni a nőiességem, és ez lassan visszadta a magabiztosságom, és egy idő után bátrabb lettem a férfiakkal. Közben megszerettem magam, és ez kezdett el sugározni rólam. Ismerős helyzet? Itt vagyok, ha segítségre van szükséged!:-)
Minél bátrabb tudsz lenni, annál biztosabb, hogy megmozgat másokat, amit írsz, és így kérnek is majd Tőled segítséget. Tapasztalatunk, hogy aki bátor mer lenni: azt mások keresni fogják – és aki csak szép dolgokat ír: azt nem.Minél bátrabb tudsz lenni, annál biztosabb, hogy megmozgat másokat, amit írsz, és így kérnek is majd Tőled segítséget. Tapasztalatunk, hogy aki bátor mer lenni: azt mások keresni fogják – és aki csak szép dolgokat ír: azt nem.
A szakértelem számomra szent és sérthetetlen dolog. Mindig feltétel nélküli tiszteletben és becsben tartom. A szaktudást sosem árulom el: Sosem helyezek a szakmai korrektség elé személyes érdeket vagy alkut. Ez az egyik alapja annak, hogy az ember tudja szolgálni a küldetését. Ha nem így teszel, az ügy kivet magából. Segíthetek neked építeni szaktudásod, feltéve, hogy az enyémhez rokon területen mozogsz.
A gyerekkori trauma évtizedekkel később vezetett totális kiégéshez... Felmenőim elválása után a legszorgalmasabb, ultra érdeklődő gyerekből egy érdektelen, csalódott kissrác lettem. Aki előtte nem csak a házi feladatot csinálta meg, de még a következő tananyagot is előre megnézte, hirtelen képtelenné vált a tanulásra. Ez nem lustaság volt - egyszerűen nem tudtam már ott lenni fejben. Az érettségi után évekkel később, Németországban szembesültem azzal, hogy papír nélkül mennyire beszűkülnek a lehetőségeim. Így kezdtem el megkésve a hotelszakember képzést, ami életem egyik legbrutálisabb szakasza lett. Superior hotelben, kevés nyelvtudással, megalázó körülmények között dolgoztam alamizsnáért - a havi fizetésemből más egyetlen éjszakára kapott szobát. "Azubi"-ként (kisdiák) csúfoltak, nem a nevemen szólítottak. Az arrogáns, igazságtalan elvárások és a szigorú szabályozások idővel olyan mértékű kiüresedéshez vezettek, hogy az utolsó napokban már fizikai rosszulléttel küzdöttem munkába menet. Csak az önértékelésem miatt nem adtam fel. A fegyelem, amit ezekben az időkben tanultam, példátlan - de azt is megtanultam, hogyan tudsz magaddal előre kicseszni, ha nem gondolod át döntéseid hosszútávú következményeit. Ma már tudom: a kiégéssel is jobb szembenézni időben, mint megvárni, míg teljesen felemészt. Ha pedig már benne vagy, merd belátni és kérj segítséget - bízom abban, hogy épp itt, a Humanian vagy a legjobb helyen ehhez!
Viszonylag későn jött a kislányom - 38 éves voltam, amikor megszületett. Én már előbb szerettem volna, de valahogy a sors mindig olyan pasikat dobott elém, aki még nem érezte magát érettnek hozzá. Így mentek az évek, igaz nem bánom, mert elmondhatom, hogy sokat éltem és megéletem, utaztam. Most már 6,5 éve anyaként mondjuk azt mondom ez a legnagyobb utazás, ami sokszor nem könnyű. :) Lehet pont azért, mert sokáig éltem nélküle, viszont most már egy percet sem szeretnék nélküle élni. Az ő ölelésében és szeretetében én is “otthon” vagyok.