- Attila Pihelevics
Üdv Útonjárók! Ebben a karácsonyi időszakban gyakrabban gondolhatunk Jézusra is. Bár alapvetően a keresztény vallás, egyház, fogalmak nem túl komfortosak számomra, mégis tudom úgy nézni, érezni, hogy Isten, Jézus és a Sakktáblafókuszú Önfejlesztő Közösség is lényegileg a kapcsolódásról, a szeretetről szól. A SÖK miért és hogyan? A SÖK-ben minden résztvevő őszintén hiszi, hogy mindenki számára az a legjobb, ha minden résztvevő rendszeresen, őszintén vesz részt, van jelen a közösségben, egységben. A közös sakktáblához mindenki egyforma mértékben szükséges, nélkülözhetetlen. Így hozzuk létre a közeget, amely kedvező táptalajt biztosít a személyes fejlődésekhez, kibontakozásokhoz. Most nézzünk meg néhány idézetet és vessük össze a SÖK-kel! "Ti pedig ne hivassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok." "Az az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiként én szerettelek titeket." A SÖK-ben a résztvevők között nincs hierarchia, ugyanakkor minden résztvevő hierarchikusan, a közös nagyobb sakktábla orientációjának megfelelően működik. Fontos, hogy a tagok közötti hierarchiamentesség nem azon alapul, hogy megvizsgáltuk a résztvevők tudásait, tapasztalatait és arra jutottunk, hogy ezek mindenkinél minden területen egyformán fejlettek, ezért nem indokolt a hierarchikus működés. A SÖK szerint alapvetően nem kell és nem hasznos ilyesmivel foglalkozni. A hierarchiamentesség alapja az, hogy a résztvevők az éppen aktuális személyes tartalmaikkal (tudásaikkal, tapasztalataikkal, helyzeteikkel stb.) azonos őszinteséggel, kb. azonos mértékben, súllyal vesznek részt a közösségben, az egységben, a közös sakktábla kialakításában "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." "Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." "És a kettő egy testté lesz; úgy hogy többé nem két test, hanem egy test." Az idézetekhez hasonlóan a SÖK-ben is az elsődleges az, hogy hogyan, mi alapján kapcsolódunk, milyen viszonyban vagyunk egymással, milyen jellegű egységnek vagyunk a részesei. Az egységben való részes működés többletet eredményez. A sakktáblát alkotó mezők egy új minőséget, dimenziót jelentenek az önmagukban létező mezőkhöz képest. Korábban erre a többletre a botból és vászonból létrejövő zászlót hoztam példaként. Az egységben való részvétel után sem leszünk egyformák, az egyediségünknek megfelelően válunk részesekké. "Senki sem tesz új posztóból foltot ócska ruhára, mert az új folt kiszakítja az ócska ruhát, és nagyobb szakadás lesz rajta. Sem új bort nem töltenek ócska tömlőkbe különben az új bor szétszakítja a tömlőket, a bor kiömlik, és a tömlők is tönkre mennek. Hanem az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad." Számomra a SÖK a szükséges új tömlő, amely megtartja, megörzi az új bort. A SÖK segítő, orientáló kerete az újfajta kapcsolódásnak, közegnek, szeretetnek. "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" "Ne féljetek!" Úgy érzem, hogy ezek a SÖK müködésében is fontosak. A SÖK-ben őszinteség van, de az is, hogy tiszteletben tartjuk, hogy mindenki maga felelős a saját "mezőjéért", életéért. Mások életével kapcsolatban nem dolgunk az ítélkezés, másoknak sem dolga a mi életünk kapcsolatban ítélkezni. A félelem gátolt, nem őszinte működéshez vezethet, amely egyszerre csökkenti a saját fejlődésünket, kibontakozásunkat és a mások fejlődéséhez, kibontakozásához való hozzájárulásunkat. A SÖK-ben nem indokolt félni, nem őszintének lenni. Itt az aktuális helyzeteink, állapotaink, céljaink stb. felvállalásakor nem kell attól tartanunk, hogy ezek miatt esetleg háttérbe szorulhatunk. Mindig, mindenki egyformán fontos, nélkülözhetetlen marad a közös egységünkhöz, a sakktáblánkhoz. "Aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti, aki elveszíti értem, megtalálja." "Ha a búzaszem nem hal el egymaga marad, ha elhal bő termést hoz." Fontos tisztában lennünk azzal, hogy a SÖK egy alapvetően új jellegű, fókuszú kapcsolódási mód, közeg, egység, élet, amely nem kompatibilis azzal, ahogy most kapcsolódunk, működünk, illetve azzal ahogy eddig kapcsolódtunk működtünk. Nem szolgálhatunk egyszerre két urat, tudnunk kell, hogy mi az elsődleges, legfőbb orientáció a számunkra.
0 
Andrea FrondeliusHogyan tudtátok elengedni? Naponta eszembe jut, hogy tényleg így kellett-e lennie vagy csak nem voltam elég erős és bátor, hogy kimondjam a gondolataimat? Naponta kérdezem magamtól, mikor jön vissza? Mit kell tennem, hogy visszajöjjön? És pár perc múlva már azt kérdezem, akarom-e hogy visszajöjjön? Csak a fejemben létezik az az ember, akire vágyom, aki hiányzik? Vagy tényleg ő az?
0
Bak CsillaÁrny-tükör Feszültséged arra tanít, hogy feloldjam magamban a feszültséget. Elutasításod rámutat arra, hogyan utasítom el önmagam. Félelmed által meglátom a saját félelmeimet. Falaid arra késztetnek, hogy elkezdjem lebontani a saját falaimat. Mindazzal, ami viszolygást kelt bennem megmutatod az elfojtásaimat. Mindazzal, amit elítélek benned, rávezetsz az éretlenségeimre. Mindazzal, amire haragszom benned, láttatod mindazt, amit nem szeretek, nem fogadok el önmagamban. Áldott minden sötét, ami általad belőlem felszínre bukkanhat, fénnyé alakulhat. ✨ (Részlet az Emlékszem a bennem lévő Szentségre című könyvemből, amely most még egy napig rendelhető.) Botos Orsolya
Kardos ZoltánSziasztok! Most ez kesze-kusza lesz. Csak a gondolataimat leírom ahogy jönnek, mert úgy érzem szükségem van rá. Elakadtam. Semmi okom a panaszra, és olyan mintha csak nyavalyognék, már kezdem unni, de mégsem mozdulok semmilyen irányba. Pár éve eldöntöttem, hogy nem kell a daráló, kiszálltam a mókuskerékből. Szerencsém volt, megtehettem. Aztán elköltöztem a fővárosból vidékre, belevágtam új dolgokba, volt bennem lelkesedés, értek kudarcok, hozam jó és rossz döntéseket, tanultam új dolgokat. Érzem, és a tetteimben, viselkedésemben, dolgokra adott reakcióimban érzem, hogy rengeteget fejlődtem. Eddig normális és tök szuper, de mostanra újra nem vagyok lelkes, és elégedett. Nem kelek fel reggelente jó érzéssel, ezért azt hiszem most újabb válaszút előtt állok, mert amit most csinálok az sem én vagyok. (vagy csak rossz emberekkel csinálom) És tényleg tanácstalan vagyok merre tovább. Visszafelé nem szeretnék menni. Totálisan zéró fogalmam van, hogy mit szeretnék csinálni. Mi lesz az amit szívvel-lélekkel szeretnék, tudok csinálni, fejlődök benne, leköt, rajongok érte, és a hivatásommá válik. Azt érzem addig amíg ez nincs meg, az élet többi része sem lesz meg. Mert biztos érződik a görcsösség, mert közben arra gondolok, hogy az idő rohan, most lenne még jó élvezni. Olvastam pár technikáról, amikor az ember elakad, nem találja a küldetését mit kell csinálni, de nem megy, nem érdekel, nem működik. Mintha teljesen kiüresedtem volna. Összecsaptak a hullámok. Lehet, hogy csak türelmetlenség + ingerszegény novemberi ködös napok utáni év végi elégedetlenség, mert nem lett olyan az év ahogy szerettem volna....és sok pici dolog összeadódott, de zavar, és nagyon zavar, hogy nem működik az életem. Na elolvastam amit leírtam, legszívesebben ezt is törölném, de mégsem teszem. Egy jó ötlet is segíthet. A kérdésem benne van a sorokban. Köszönöm!
Fanni NémethA gyermeki lét átélése immár a szülő szemével, nekem is sok újra-felismerést adott. Az egyik ilyen hasonló a tiédhez: Lépkedünk a tudatunk, a belső világunk lépcsőin. Változunk, alakulunk, kinőjük a régi énünket. És ahogyan egy 2 éves gyereknek más a játék, a kreativitás, a kortársakkal/felnőttekkel való kapcsolódás, úgy más egy 5 vagy egy 10 évesnek. Mégis mind helyénvaló, és időszerű. Valahogyan mi is így nőjük ki saját magunkat. Ugyanazok maradunk, és mégis másak. Már nem elég az, ami addig volt. Sokszor mennénk, de félünk is. És ahogyan a gyereknek is, azt látom, felnőttként is nagy szükségünk van ilyenkor a megtartó, biztonságos térre. Mások erejére, az intimitás megélésére, a közösség vagy éppen a barátság melegségére, egy mentor kézenfogására, az önmagunkkal való újrakapcsolódásra. És ha ezt megkapjuk, ugyanúgy szintet léphetünk, akárcsak a gyermekeink. És lassan, egész lassan, de számunkra is mást kezd jelenteni a kapcsolódás, a világhoz való viszonyulás, a belső énünk is formálódik, és új körvonalakat kap. És a félelem is lassan átalakul valami mássá.
- Fanni Németh
Külföldre költözni hatalmas lépés. Sok mindenben. Azon kívül, hogy az ember kilép a saját komfortzónájából (ami bizony alapból nem egy kis dolog), hirtelen rájön, hogy rengeteg más szemszög létezik, és mégsem. Valahol mindegyik egyezik. Nekem ezt adta a külföldre költözés: hatalmas rugalmasságot az emberek, az élet felé. Azt, hogy ha belemerevedek a saját fájdalmamba, akkor lemaradok az életről. Megragadok szemellenzősen ott, ahol vagyok, legyen az külhon, vagy belföld. Az élet pedig elszalad, nélkülem. Szerencsére nálam ezek a „pofonok” kijózanítóan szoktak működni. Már nem tudtam ugyanúgy látni, cselekedni. És a dolgok összjátékának köszönhetően itt szökött szárba az az ÉN, az a másfajta élet, amit szeretnék megélni. Minél inkább haladok előre ezen az úton, annál inkább érzem a vezetést. Hogy nem vagyunk egyedül hagyva, és a dolgok egymásutánja puzzleként illeszkedik egymásba.
Almási MelindaÚj vagyok még ezen az oldalon, tegnap regisztráltam, így azt sem tudom, hogy mit teszek...csak írom amit gondolok :-) Elolvastam az írásod Zoli és felkiáltottam: "Végre az én gondolataimat egy férfi mondja ki!". Ugyanis hasonló gondolatok kavarognak bennem már jóideje, de a környezetemben ezt többnyire a hölgyek értik csak... Én is úgy tapasztalom, hogy a mi korosztályunkban (45-55 év) nagyon sokan vannak, köztük én is, önmagunkon "dolgozó", értelmi és érzelmi intelligenciával bíró emberek, akik keressük az utunkat, keressük a társukat, keressük az értéket. Várjuk hogy lássanak minket, hogy értő figyelemmel hallgassanak bennünket, hogy minőségi időt tudjunk eltölteni valakivel aki előtt nincs színház és nincsenek maszkok, aki előtt meg merem mutatni azt, aki valójában vagyok... Sokan vagyunk akik ilyen kapcsolódásra vágyunk, de nem találkozunk. Talán elmegyünk egymás mellett az utcán, vagy egy erdei séta közben egymásra mosolygunk és továbbmegyünk vagy saját magunkat beszéljük le különböző indokkal (messze van, nincs időm...stb).... aztán amikor éppen nem a hétköznapok mókuskerekét tapossuk, hanem otthon vagyunk egyedül...akkor nagyon tud fájni ez a csend... Én 12 éve járom az utam egyedül. Volt, hogy szegődött mellém valaki, de általában tanítani jött egy kis időre és továbbállt. Többször indultam a hegy aljáról remélve, hogy elérem a csúcsot, de sokszor visszacsúsztam. Hála az Égnek nem vagyok az a "feladós" típus, ráadásul azóta hobbim lett a hegymászás is, úgyhogy már látom a csúcskereszt sziluettjét :-) Viszont azt is látom, ahogy Te is írtad, hogy sokan nem mernek vagy akarnak "elindulni a hegyen". Pedig egymást támogatva fel tudnánk jutni a csúcsra, ahol gyönyörű a panoráma. :-) Sokan nézünk egyfelé, csak nem látjuk egymást...
Katica TothÉn azt tapasztalom, hogy a múlt akkor kezd igazán múlni, amikor már tudok róla olyan objektíven beszélni, mintha egy kicsit fentről nézném, olyan helikopternézetből. Amikor már látom, mi is történt valójában, mi volt benne az én részem, mit csesztem el, és közben már nincs bennem sem görcsös védekezés, sem szégyen. Csak egy tisztább, nyugodtabb rálátás. És ebben a rálátásban egyszer csak megérkezik a hála is. Mert rájövök, hogy az a történet — bármilyen fájdalmas is volt — hozzátett ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy tudjam, ki vagyok, mit akarok, mire vágyom, merre indulok. Hogy lassan-lassan kirajzolódjon bennem a saját belső középpontom. A válásom után én is azt hittem sokszor, hogy már túl vagyok rajta. Aztán hirtelen visszacsúsztam, és úgy éreztem, mintha megint teljesen a legalján lennék. Most már tudom, hogy nem az volt. Nem a mélypont ismétlése, hanem a spirál. Ugyanarra a pontra érkeztem vissza, de már egy szinttel feljebb. Tágult a nézőpontom, alakult a megértésem, és bár fájt, valójában haladtam előre. Csak akkor még nem így láttam. Most már tudom, a visszacsúszás is része a folyamatnak. A spirál mindig visz felfelé, még akkor is, ha éppen lefelé érzed a mozdulatot. És amíg le nem tisztult teljesen, újra meg újra visszavitt bizonyos pontokra, hogy meglássam, mennyi összefüggés volt az életem más területeivel is, olyanokkal, amikről akkor még sejtésem sem volt. Nekem ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a saját gyerekemre nézek. Látom, hogy néha ügyetlen volt, elbukott, hibázott… mégis halad előre, akármilyen apró lépésekkel is. És én ezt látom benne, a haladást, a fejlődést, a megértés lassú kibomlását, és közben szeretettel nézem. Mert nem a hibát látom, hanem az igyekezetet, azt az energiát, amivel előre mozdult. Valahogy így kezdek én is egyszer csak a régi önmagamra is ránézni. Akkor tud elindulni a gyógyulás, amikor már így tudok visszatekinteni. Nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem egy puhább, megbocsátóbb tekintettel. Amikor már azt érzem: „igen, ott és akkor ezt tudtam, így csináltam… és köszönöm, hogy megtanított valamire.” Számomra ez az a pont, amikor valóban elkezd múlni. Amikor a múlt már nem húz vissza, csak finoman megmutatja, merre van tovább.
- Katica Toth
Annyira ismerős, amit az utolsó résznél írsz… valahogy nálam is ez történik. Mintha a saját korosztályom egyszerűen „kiesne a képből”, és mindig vagy fiatalabbak (vagy sokkal fiatalabbak) találnának meg, vagy éppen jóval idősebbek. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi ennek a mély oka, de nagyon ráismertem arra, amit írtál — van benne valami közös rezgés. Azt is észrevettem, hogy egy ideje már nem az számít, ki hány éves vagy melyik „kategóriába” illik, hanem az, hogy mit hív elő belőlem. Megmozdul-e bennem az a nagyon csendes, nagyon egyértelmű belső igen. Tudok-e mellette nő lenni — nem teljesíteni, nem megfelelni, nem előre kitalálni, hogy minek kéne történnie — hanem egyszerűen csak lenni. A saját tapasztalatom az, hogy amikor felbukkan bennem a vágy arra, hogy egy találkozásban tovább menjek, akkor azt érdemes megélni. Akkor annak helye van. És amikor nincs bennem vágy, nincs mozdulás, nincs belső igen — akkor egyszerűen továbblépek. Minden külön magyarázat vagy túlgondolás nélkül. Azt hiszem, nekem most ez a legnagyobb tanulás: nem szerepeket keresni, nem elváráslistákat futtatni, nem előre eldönteni, hogy „mi legyen ebből”, hanem megengedni, hogy egy találkozás tényleg érjen. Hogy valaki hasson rám. Hogy ne tudjam előre a forgatókönyvet. Mert amikor túl korán akarom megmondani, milyen formát öltsön valami, ami még csak most próbál kibújni a földből, akkor mindig elszakadok a jelen pillanattól. Attól, ami valójában megtörténhetne két ember között. Inkább visszatérek az alaphoz: ha jó vele lenni, maradok. Ha nem jó, továbblépek. Talán ez az egyetlen iránytű, ami pontos, hogy belül milyen érzés kapcsolódni valakihez.