22 év multinál eltöltött munkaviszony után éreztem, hogy elég volt a “kalitkába zárt madár életből”. A kalitka ajtaja reggel 8- kor kinyílt aztán berepültem az ajtó bezárult majd 4-kor újra kinyílt és kirepülhetem. 2023. Június végétől nem repültek be többé a kalitkába. Ezután jött egy olyan munkalehetőség (portás) ahol teljesen egyedül lehettem az elmúlt egy évben itt elkezdődött a lelki regenerálódás folyamata,sok pszichológiai és hitéleti előadást néztem a YouTube -on, ezek által sokat “gyógyult” a lelkem.Teljesen megváltozott az gondolkodásmódom sok területen. Mindig is érdekeltek az emberek problémái, kapcsolatorientált típus vagyok és ha emberekkel beszélgethetek ill. tanácsot adhatok nekik ez mindig feltölt.Ezzel szeretnék foglalkozni.
Kedves tagok😍 köszönöm a lehetőséget,hogy itt lehetek ebben a közösségben.4kislány anyukája vagyok,egyedűl nevelem őket ,Ebből három tini és egy 9trysomiás 2éves kislány.Nehezen tudom megoldani a hétköznapi tehendőket egy halmozottan fogyatékos baba mellett,de nem adom fel😇Ha van sorstársam aki hasonló helyzetben van ,kérem jelentkezzen.köszönöm.

38 éves vagyok. Hosszú kapcsolataim voltak korábban. Azonban 6 éve az ismerkedési fázisig jutok. Sokat olvasok, fejlesztem magam a témában. Joós István, Dora Gyula, Mészáros Ádám, Matthew Hussey, Dr John Gray munkásságát követem leginkább, de minden idevonatkozó podcast, írás stb. foglalkoztat. Ha van ötleted szívesen veszem vagy megosztom az én tapasztalatom, ha érdekel. 😊

13 éves koromban anorexia nervosaval diagnosztizáltak. 12 éves koromban duci kislány voltam. A testalkatomat okoltam a magány érzésemért. Azt gondoltam, ha lefogyok, jobban beillek a közösségbe. Okos, szorgalmas kislány voltam. Elkezdtem bújni a könyveket. Megértettem mi kell ahhoz, hogy lefogyjak. Kívűlről tudtam az élelmiszerek Kcal tartalmát. Mellette kosárlabdáztam. Kitűnő tanuló voltam. Tökéletes akartam lenni. Uraltam a testem, a vágyaim. Végtelenül büszke voltam magamra. Aztán persze be kellett avatkozni, hogy ne fogyjak el teljesen. Ez az életesemény terelt arra a pályára, ami egészséges életmód/táplálkozás minden aspektusát felöleli. Egészségfejlesztő diplomát szereztem, fitnessz wellness instruktor lettem, funkcionális táplálkozási szakreferens és mentálhigiénés szakember. Ezeken a területeken 25 éves tapasztalattal rendelkezem. Amennyiben úgy érzed én vagyok a te embered, állok rendelkezésre. ❤️

Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.

Az életemben rengeteg nehézség volt és már megtért emberként értek el ezek. Azonban amikor két éve elkezdtünk csoportot vezetni, ismertem fel, hogy a legtöbb ember nem érti hogyan működik az ima, hogy nem egy bevásárlólista szisztematikus ismételgetéséről szól, hogy Isten is válaszol, csak elég jól és jó helyen kell lenni ezt meghallani (pl csöndben, Bibliát olvasva, elég gyógyultan lelkileg, néha erőszakosan keresni Őt pl böjtben, stb.) és ezért nem is tudja kiaknázni - persze ez nyilván még mélyebbről ered, hiszen az Isten-képzeteink is száz sebből véreznek. Aztán amikor meglátnak dolgokat, gyümölcsöket az életemben, amik tetszenek nekik, kérdeznek. Ilyenkor mesélek arról, hogy tanultam meg "felfelé figyelni" és csöndben lenni háromnegyed éven át fizikai csönd révén egy olyan időszakban, amikor ordítani lett volna kedvem minden percben, és amikor kb álomba zokogtam magam minden este. Vagy amikor látják, hogy Isten mennyire látványosan meghallgatja az imáim, mi mindent veszek észre más embereken, és előjön az az időszak, amikor a napi szenvedés volt az iskolám, ahol az alázatot, a fizikai fájdalom és rosszullét ellenére szükséges hálaadást a legnagyobb dózisban tanultam. Nem igazán népszerű az az alapigazság sem, amikor megosztom, hogy Isten országában az életünkbe jövő áldások árát előre fizetjük, nem úgy, mint bevásárláskor a boltban. Sajnos az egy gyakori megélésem, hogy Szentháromság-hívő emberekként akarjuk a jó dolgokat, az áldásokat, de a velük járó áldozatot, plusz feladatot, felelősséget, az átvételükhöz szükséges munkát már nem. Ez probléma, mert Isten nem egy kólaautomatával keresztezett aranyhal, és nem Ő a mi szolgánk, hanem mi vállalkozunk Őt követni - elvileg. Ezekről az összefüggésekről is sokat mesélek azoknak, akik kérdeznek.

A pályám a regionális 2009-2013-ig tartó gazdasági válságban kezdtem. Nem volt más választásom, minthogy kiműveljem magam az álláskeresés művészetéből. 8 év alatt 7 különböző munkahelyem volt, legtöbbet a közszférában húztam le főleg a közigazgatási specializációm miatt - nyilván, mert amikor a tanulmányaim e téren elkezdtem, komolyan gondoltam a köz szolgálatát, csak aztán ezt megváltoztatták a tapasztalataim sajnos. Végig bennem volt, mit akarnék igazán, ami egy ilyen nagy és furcsa elegy volt, amiben volt nemzetközi jog - ezen belül is EU-jog, szoftverjog, szellemi alkotások joga, nyelvhasználat, mediáció, kreatív munka pl szabályozások kitalálása, tárgyalás, és hasonlók, de nem tudtam megtalálni a helyem. Utóvégre egy HVG-állásbörzén egy íráselemzésen szembesítettek vele, hogy tudom-e, hogy ugyanannyira fejlett a műszaki része az agyamnak, mint a humán. Miután dobtam egy hátast ettől, megértettem, hogy nem lesz könnyű utam, mert túl speciális a tudásom. Sok hasonló emberrel találkoztam azóta. Long story short miután Isten kezébe tettem az egészet, és beletörődtem, hogy a közszférában fogom lehúzni most már nyugdíjig, beindultak a dolgok: megkerestek több a szívemnek kedves projekttel és az egyik projekt vezetője támogatásával az adatvédelem területét mind jobban elsajátítva elkezdtem felépíteni a vállalkozásom vele társulva. Aztán jött a Covid és éreztem, hogy el kell mélyítenem az információbiztonsági tudásom. Ez ment kb öt hónapig, utána pedig megkerestek a mostani munkahelyemről, hogy nekik műszakilag kompetens adatvédelmi szakjogász kell. De az út friss diplomás koromtól eddig a pontig 11 évig tartott. Nem máról holnapra ment, ahogy sokan gondolják, hogy ez működik, vagy működnie kéne. Ahogy pedig a régiek mondják, minden alkalmat meg kell ragadni, mert nem tudhatod, milyen munkahelyi tapasztalatod, ott szerzett kapcsolat milyen későbbi lehetőség előtt nyit utat.

A divatos elképzelésekkel szemben dolgozó éveim első nyolc évében 7 különböző munkahelyem volt és az első határozatlan időre szóló munkahelyemen bőven a minimálbér alatt kerestem.

Az önismereti válság a szüleim válásakor (1997-ben) kezdődött. Bár rengeteg munkát beletettem ennek orvoslásába, de a helyemmel kapcsolatos végső felismerést, illetve annak meglátását, hogy mindezek a traumák csak figyelemelterelésként szolgáltak, hogy ne álljak bele a feladatomba, hogy a családunkban mintaváltó legyek, illetve, hogy másoknak is ebben segítsek, a Covid-időszak kristályosította ki számomra. A mintaváltás lényegét, a helyem, a küldetésem úgy foglalnám össze, hogy mindenben mindig és egyre jobban meglátni Isten szeretetét, gondoskodását és tökéletes tervét: nem hagyni magam lekapcsolni a tökéletes szeretetről. A polgári állásom valójában ehhez az egészhez csak egy díszlet. Szeretem a munkám, és állítólag jó is vagyok benne, de az életem telitalálatának a szolgálatom, az életem, élményeim más emberekkel való megosztását érzem. Épp ma mondta egy kedves barátom, hogy ahány emberrel való beszélgetésemről mesélek neki, mindig azt mondom, hogy micsoda párhuzamok voltak-vannak az életeink között. Elgondolkodtató volt, de rájöttem, hogy a válasz is egyszerű. Ha valaki sok embernek akar segíteni, Isten feltehetőleg és szükségszerűen sok nehéz, kemény dolgon fogja átvinni, hogy valódi közösséget tudjon vállalni sokféle bajban, szenvedésben lévő társával. Így vált, válik valóra az a prófécia, amit 2016 táján kaptam: "Ne vegyél minden annyira magadra! Vedd észre, hogy csomó mindent másokra tekintettel kell átélned és megküzdened!"
Nagyon fiatalon házasodtam. Első látásra beleszerettem a meleg mély barna szomorú szemű fiúba, és négy év után ebből a nagy szerelemből lett a házasság. Annyira szerelmes voltam, hogy nem vettem észre, mennyire viszonzatlanok az érzéseim. Számára csak az anyagiak és az egzisztencia voltak vonzóak amihez általam könnyen hozzájutott. Szorgalmasan dolgoztunk gyarapodtunk, gyerekeink születtek, de az érzések terén nem volt részéről elköteleződés a család iránt. Szavakkal mindig igazolta magát, de igyekezett inkább a pénzügyi hatalmat átvenni, amit gazdasági bántalmazásra akart használni. Ehhez pedig folyamatos leértékelést, könyörtelen kritizálást érzelmi bántalmazást, eldobást és visszaporszivózást használt, hogy az önértékelésem önbecsülésem letörje s passzív elszenvedője legyek az ő törekvéseinek, amik által, árulás, elhagyás, megcsalás, cserbenhagyás érzéseit kellett átéltem, módszeresen, következetesen keresve a gyengeségeimet, a bennem lévő bizonytalanságot, a biztonság iránti vágyat és az érzelmi szükségleteimet kielégületlenül hagyta. Folyamatosan a válást hangoztatta amivel az elhagyástól való félelmeimet aktiválta, ezzel pedig fenntartva bennem a megfelelési kényszert, ami miatt bármire hajlandó voltam, és megtettem neki mindent amit ő akart! Az életem csak az ő igényei mentén volt valós, minden mást hiteltelenített. Még a gyermekeinkre szánt időt is a saját javára fordította. Csak körülötte forgott a világ és eltávolodással büntetett ha nem az ő akarata teljesült. Mostanra pedig már elértük, a szerinte megfelelő vagyont amiért ő (és csakis ő) dolgozott, tehát itt az idő a felezésre, mindennek a fele az övé, de azt is mondja egy másik pillanatban, hogy nem fog válni (vagyis nem fog felezni) ha nekem nem jó így az élet, le is út fel is út. Menjek én, hagyjak ott neki mindent! Hiszen az ő történetében a királylány keze és a fele királyság megszerzése után már a másik fejezetet írjuk: az egész királyságra pályázik a királylány mehet a levesbe, nem kell a keze (munkája) mert bárkivel lehet helyettesíteni. Az én történetemben viszont ő volt az elvarázsolt békakirályfi, akit az asztalomhoz ültettem, ágyamba fektettem és csókolgattam, hátha királyfivá válik, de nem ő változott királyfivá, én változtam békává a sok felesleges csóktól és most egy nagy fazék vízben ülök és kezdem észrevenni, hogy már régen alámgyújtott és a fazékban egyre melegszik a víz, és lehet, hogy csak egy főtt béka vagyok már számára a fazékban és tudja, hogy úgyse tudok kiugrani abból a fazékból amibe beleugrottam, bután és naivan, tehát neki semmit sem kell tennie ő már nyeregben van, hiszen ezzel az önalávetettséggel én adom a lovat alája. Ebből a helyzetből keresem a kiutat, mert folyamatos pszichés támadásoknak, agressziónak vagyok kitéve, és Kőműves Kelemennek érzem magam: mert amikor a tőle távol töltött időben 4-5 óra alatt a felépítek magamban valamit és normális emberként működöm, (vagyis hasznosnak érzem magam) azt ő három percen belül összeomlasztja bennem, ha vele vagyok, mert az eredményeimet kíméletlen kritikával leértékekéssel illeti, miközben persze tudatában van annak, hogy nélkülem ezek az eredmények nem születtek volna meg, hiszen tudja, hogy én a család javát szolgálom, amit ő is kifelé az embereknek mutat, de a valóságban csak isteníti önmagát miközben a gyerekeit is kihasználja és mindent a saját hasznára fordít és kisajátít. Ettől pedig azt érzem, hogy az én hamvaimmal akar várat építeni. A szó szoros értelmében éget le mások előtt, leértékelően beszél rólam, vagy olyan dolgok miatt gúnyolódik, amikről tudja, hogy fájdalmat okoz. Ennek hatására fizikai tünetek jelennek meg a testemben, meleghullám, arcpir, gyomorégés, vérnyomásingadozás, apróbb kis balesetek bokaficam, elesések. Tudom, hogy ő súlyosan traumatizált gyermek volt, de szakemberhez nem fordul, hiszen önmagát tökéletes és grandiózus személynek tartja. A külvilág pedig a manipulatív viselkedése hatására vissza is igazolja őt. Miközben én tudom, hogy nagyon alacsony az önértékelése senkinek és semminek érzi magát de ezt az érzést nem képes magában feloldani, inkább rámvetiti, engem vádol engem kritizál engem manipulál és minden provokációja végén amikor nálam összeomlást hoz létre, boldog nyugalommal tölti el az érzés, és azt mondja: “ látod mindig csak csinálod a fesztivált” és a veszekedéseink után ő úgy alszik mint egy jóllakott csecsemő, miközben én szorongok, alvás és memória zavarral küzdök. Hát ez az én tapasztalatom az elköteleződésről, mi szerint én hiába szeretem őt, és maradok mellette 42 évnyi házasság után, lassan feláldozódom grandiózus énje oltárán