Tapasztalatok

Gábor Kondor

Ha épp van egy esemény az életemben, ami kapcsán nincs bennem elfogadás-megengedés, az ellenállást szül. Nem akaroommm: hopp felhúzok egy falat, egy gátat e kapcsán. Ez olyan gondolatokat hoz, melyek az adott helyzetet negatívnak, kellemetlennek, elfogadhatatlannak tűntetik fel. Minden gondolat erre a megélésre érzéseket hoz elő az emlékeimből a múltból. És ez az ítélet ezeket a gondolatokat fixálják, kialakul egyfajta hurok. És jövőkép. Olyan, mintha egy követ felforrósítanék. Aztán ez a kő belekerülne a vízbe, ami szintén felforrósodik. Ilyenkor az érzelmek is hevesek, negatívak, forranak. Szóval maga az ellenállás “ennek nem így kellene lennie” ellehetetleníti az elfogadást-megengedést és így az életenergia-áramlás is lelassul, részben megakad, vagy épp túlgyorsul-pörög és túlárad. Belső örvény alakul ki egy helyzet kapcsán, ami csak befagy vagy épp forrong. Az élmény, a mozi öngerjesztő örvénybe kerül. Negatív gondolat–negatív érzés pingpong. Vagy leállás vagy rohanás. Mindegy, csak ne ez legyen, ami van! Más kép is használható hasonlatnak: a gát. A folyónak megvan a maga mozgása, ami medret váj ki magának és a maga módján az áramlás megvan. Ha ez elé gátat építek, ez az áramlás megáll, az energia felduzzad és ahol a víz és a gát találkozik feszültség jön létre, vagyis fájdalom. Az az érdekes, hogy ez az ellenállás nemcsak hőt tud létrehozni, hanem pont a másik végletet is: hideget. Ilyenkor a negativitás inkább befagyasztja az érzelmeket és fagyos gondolatokat ápol. Ami az áramlást úgy állítja meg, hogy jégkása és fagy jön létre. Ezek testi érzetekben is jelentkeznek. Bizonyos negatív helyzetben pont felforrósodik (düh, harag, szégyen), máskor lehűl (tehetetlenség, félelem, szorongás). Mindenesetre végletes élményt hoz minden ellenállás. Ez a tapasztalatom. A nem-ellenállás, a megengedés, áramlás feltétel nélkül meg valahogy békét. És nem létrehozza a békét, hanem engedi, hogy az alap természetemmel legyek, ami békés.

Izsa István

2018ban kezdtem el azt érezni hogy azért vagyok itt, hogy visszatérjek önmagamhoz a lelkemhez. Ez a legnagyobb hívásom itt a földön. Megismerni és kinyilatkoztatni azt ami valójában vagyok. De ez a spiri dolog egyáltalán nem egy rózsaszínködös hálelúja. Rengeteget sírtam az elmúlt években, a sok eltemetett érzés ahogy kezdett megjelenni, egyszerűen hagytam neki hogy jöjjön és bőgtem, volt hogy taknyom-nyálam egybefolyt ahogy láttam egy másik életemben ahogy a páromat és az akkori házunkat felgyújtják. Volt hogy erős düh jelent meg, olyan mindent elpusztítani akaró. Hát mentem is az erdőbe szétverni egy darab bottal az ott talált szemétkupacot. Prodigy a fülbe és megint egy kis taknyom-nyálam fröcskölve üvöltöttem az erdő közepén. Majd mikor már azt hittem na most már nincs több eltemetett érzelem újabb adag sírás-elengedés na meg hagy ne mondjam mi😁 Ezt csak azért meséltem el nektek mert szerintem a spiritualitás nem csak a kakaó ceremóniázásról és az örömtáncról szól, hanem kőkemény beleállás önmagadba,őszinteséggel, megengedéssel, kitartással és hittel, hogy a nehézségek azért jönnek, hogy lehetőség nyíljon, közelebb kerülj önMagodhoz a fényedhez, a lelkedhez és egyúttal istenhez is. Természetesen az örömöt is meg szoktam élni és szeretek táncolni, de ha csak ezt csinálnám csak egy spiricsapdába estem volna. Te készen állsz őszintén szembenézni magaddal? Keress meg ha úgy érzed valami nem tiszta💖

Horváth László

2017-ben egy beavatás hatására kitágult az érzékelésem. Az elmúlt nyolc évben új alapokra helyeztem az életem, az új látással járó lehetőségeket és feladatokat tanultam, és segítettem a hozzám fordulókat. Ez évben pedig hivatásomul is választottam e segítői utat. Most ezt így visszaolvasva mindez egyszerűnek hangzik,pedig sokáig éreztem azt, hogy nincs vonalvezetőm, hiába a sok küzdelem, csak újabb és újabb problémák jönnek, sosem lesz vége. De én kértem, hogy a valóságot lássam magamról, hát megkaptam :).

Peter Takacs

Egész életemben kerestem a magam hitét. Legyen az bármilyen Isten, vagy többesszámban, és így tovább, csak most az első mondat megfogalmazásánál esett le, hogy elvétettem az irányt. Mindig is érzékeny voltam, és mai napig az vagyok, remélem maradok is. Könnyen átérzem mások(élő lények) energiáit, vagy ha így jobban tetszik lelki világát. Ez sokáig nagy teher volt számomra, néha még most is, mert van hogy ezek az energiák legyűrnek, rám ragadnak, elfojtják önmagam, és rám kényszerítik negatív valójukat. Gyerekként sokat szenvedtem, az ilyen alkalmakkor. Ma már hasznát is élvezem a dolognak, mikor "szellemileg fogyatékos" emberekkel dolgozom, vagy éppen szabadidőmet töltöm. Segít kapcsolatot teremteni, helyzeteket felismerni, és élvezni, akár szavak/gesztusok nélkül.

Ma Ga

Erősen ambivalens érzésemi és tapasztalataim vannak minden vallással és általában a spiritualitással kapcsolatban, mert úgy látom, hogy sokkal inkább félelmekben illetve az azokra adott reakciókban gyökereznek mint elsőre azt gondolnánk. Számomra kétségtelen viszont, hogy van valamilyen magasabb rendező elv/erő/talán entitás (Isten) ami számára az emberi szabadság nagyon fontos alapérték (ezért van szerintem oly sok szenvedés az emberi életben).

Szecskó Zsolt

A szó, amit kerestem, spiritualitás volt, mint kategória, de ez is jó. A mélyebb felé való vonzódásomból az lett, hogy a tibeti buddhizmussal megtaláltuk egymást 2002-ben. Közvetlen tapasztalásból tanulhattam, és lelkemnek otthonosnak találtam. Majd idővel rájöttem, hogy a spirituális részünkkel akkor tudunk igazán kapcsolódni, ha a mindennapokkal kapcsolódunk. Az élet megmutatta, mi az igaz, hol is tartok, ahogy láttam magam a különböző élethelyzetekben, kapcsolódásokban mintákból, félelmekből megnyilvánulni. A kép magamról és amit belül éreztem nagyon távoli volt. Ekkor jöttem rá, hogy akkor tudunk magasba törni, ha mélyek a gyökereink a földben. A lelki fájdalmaink, félelmeink, vágyaink, mintáink az első lépés a valóság mélyebb megismeréséhez. Abban tudok segíteni, hogy kontextust adok, hogy megtaláld a saját spiritualitásodat, többek között tibeti buddhista módozattal. Nem azért mert ez a legjobb és ezt kellene mindenkinek, hanem azért mert nekem ezzel van kapcsolatom, ebben van gyakorlásom. Neked saját utad van.

Orsolya Demeter

Nagyon korán, 19 évesen mentem férjhez. Ezzel sok minden megváltozott, például, hogy 20 évesen anya lettem. De ebben az időben kezdődött, hogy megmagyarázhatatlan dolgok kezdtek történni velem. Szüleim ateisták és realisták voltak, templomba csak kirándulás közben jártunk, mert Apa nagy történelem mágus volt és szerette ezeket az épületeket csodálni velünk. De sem Isten, sem ima, sem hit nem jött szóba gyerekkoromban soha. Mégis, bennem valami kinyílt. Először csak alakokat láttam az ágyam végében néha. Majd füstszerű alakokat az ajtóban állva. Egyre többször. Aztán több füstszerű alak, majd rengeteg... Kezdetben azt hittem, álmodom. Mikor rájöttem, hogy nem, akkor sokáig nagyon féltem tőlük... De mivel soha nem jöttek közelebb és semmi ártó szándékot nem éreztem, megszoktam, hogy látom őket. Majd már eseményeket is láttam... Az ágyunk végére ráboruló nőalakot, aki megijedt mikor felemelte a fejét és látta, hogy látom... Kicsi apró kedves alakokat, akik csillagot hoztak a fejünkhöz és feltették a falra... Fekete búvár ruhához hasonló szoros öltözéket viselő magas férfit, aki tudta, hogy látom, és rám mosolygott... Legintenzívebb élményem az volt, mikor az ágyban fekve éjjel azt láttam, hogy több (5? 10?) csuklyás alak áll a fal mellett és tudtam, hogy azon gondolkodnak, mit csináljanak velem... Mármint nem fizikálisan, nem bántóan, inkább, hogy mitévőek legyenek velem... Rettenetesen megijedtem, és utólag vicces, de a fejemre rántottam a takarómat rémületemben. Édesapám akkor volt rákos beteg, én borzasztóan aggódtam érte és akkor azon az estén; lehet, a csuklyások segítségével, nem tudom, de egy nagyon erős energia nyalábot küldtem neki, ami a lábamtól indult, végigömlött a testemen a fejemig, onnan pedig egy hatalmas erővel "kilőtt"... Nem tudtam mi történt, mi volt ez... De Apa meggyógyult... Eltűnt a testéből a daganatos nyirokcsomó és minden lelete negatív lett... Ezután még 20 évig velünk volt... Mindig azt mondta, hogy én gyógyítottam meg. Utána bármikor próbáltam ezt megismételni, nem sikerült. Végezetül, úgy 40 éves korom körül kezdtem nem jókat látni, félelmetes fekete magas köpenyes alakot a szekrényünknél... Majd egy kifejezetten ellenséges valamit, ami a a fejembe akart ugrani... Sikítva ültem fel, halálra rémültem... És azóta nem látok semmi ilyesmit. Tudattalanul bezártam azt, ami addig nyitva volt. Ezt nem nagyon meséltem el eddig sehol, magyarázatot sem kaptam rá, ha valakinek említettem, bolondnak néztek, vagy legyintettek, hogy álmodtam... Úgyhogy inkább megtartottam magamnak. De azóta is hiszek abban, hogy nem vagyok egyedül, soha, és olyan segítők vesznek körül, akikre mindig számíthatok, akik a legmélyebb gödörbe is tudnak reménysugarat küldeni.. Hiszek a gondviselésben, a szeretetben, a jóban.. Segíteni másokon, ez végig kíséri az életem, legyen az éhes kisgyerek, kóbor kutyus, vagy beteg cica... A munkám is ezzel kapcsolatos, az egészségügyben dolgozom, radiológián. Hiszek a megérzésben, hiszem, hogy véletlenek nincsenek, az energiákban, az emberi elme gyógyító és teremtő erejében. Hiszek magamban... Hiszem, hogy okkal vagyok itt a Földön és okkal találkozom bizonyos emberekkel vagy szituációkkal. Minden nehézség tanulás is egyben, alkalom a fejlődésre. Sokan mondják, hogy naív és kihasználható ember vagyok, de én nem tudok más lenni. Nem tudok hazudni, becsapni másokat, vagy olyat tenni, ami másnak kárt vagy szomorúságot okoz. Kíváncsi lennék, hogy van -e köztünk olyan, aki tapasztalt hasonlót... Vagy esetleg magyarázatot tudna adni ezekre a dolgokra... Nagyon szívesen beszélgetnék erről...

Battyányi Csaba

Nem mondok újat azzal, hogy a világunk – és ezzel együtt a világképünk – leginkább önmagunk tükre. Ahogyan a Mátrix című filmben is elhangzik: „Más ismerni az utat, és más járni rajta.” Megtapasztaltam, hogy a fejemben lévő „problémák” csak azért válnak valósággá, mert annak gondolom és annak hiszem őket. Furcsa felismerni, hogy sokszor magam ások egy gödröt, beleugrom, majd a környezetemet hibáztatom és sajnáltatom magam, mintha az élet igazságtalan lenne. Remélem, te nem is tudod, miről beszélek. Mégis szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy megtapasztaljam az élet egy másik oldalát is: azt a tiszta, létezésből fakadó örömöt és hálát, amely mindig ott van bennünk. Az élet egy CSODA. De miért nem ezt éljük nap mint nap? Mert nem figyelünk rá, mert észre sem vesszük, hogy képesek vagyunk erre az állapotra hangolódni. Én sem tudom ezt a nap 24 órájában megélni, de amikor rosszul érzem magam, valahogy mindig vissza tudok térni hozzá. És te is képes vagy rá! Mindenki képes rá, mert ez is része a létezésünknek – éppúgy, mint a düh, a harag, a keserűség vagy az önsajnálat. A kérdés csak az, hogy melyikhez kapcsolódunk inkább.

Kardos Szilvia

Önismereti úton járok. Párkapcsolati problémáim tereltek erre az útra. Férfi-női minőségek, hozott minták, hitrendszerek, veszteségélmények, kötődési sebek, apai-anyai traumák-voltak az elmúlt évek főbb vonalai-. Egy ilyen vonalú közösségnek vagyok a tagja.Nyitott vagyok kapcsolódni. 🙂