Megcsalástól az etikus nem-monogámiáig → Fiatalabb koromban sokat szenvedtem a hűtlenségtől. Vagy én voltam az, vagy engem csaltak. Később éltem házasságban, nyitott házasságban, poliamoriában, kapcsolati anarchiában is. Sokat tanultam arról hogyan érdemes több emberrel kapcsolódni és még többet arról hogyan nem. Jó esély van rá, hogy lehetnek élményeim, amik relevánsak a te jelenlegi helyzetedhez is.
Viccesen szoktam mondani, hogy magamat genetikailag alkalmatlannak tartom arra, hogy hűtlen legyek a társammal, a másik oldalon többször is megtapasztaltam azt, hogy a párom a hátam mögött mást választ helyettem. Ezek a múltbeli tapasztalatok végtelenül fájtak, mert teljesen magamra vettem őket és azt hittem, hogy azért voltak, mert én nem voltam elég jó... Idővel sikerült ezeket feldolgoznom és meglátnom azt, hogy a partnereim hűtlensége nem rólam szólt. Ha ebben a cipőben jársz, akkor tudok segíteni!
A pálos kolostor romjainál láttuk egymást újra, a "lebukást" követő hosszú csönd után. Ami alatt Ő is, én is tudatosan a felé fordultunk, hogy esélyt adjunk a régi kapcsolat megújulásának. Mert egykor hűséget fogadtunk? Magához a régi döntéshez próbáltam hű maradni? A régi érzéshez? Mert ha az igaz volt, az új szerelem délibáb, tévedés kell, hogy legyen? Sőt, immorális? És akkor minden erőmmel át kell alakítani vagy akár: ki kell irtani magamból? A romoknál nagy közösségi találkozó volt, jöttünk mind családostul, gyerekzsivaj, csevegés, piknik, és mi jól viselkedtünk, csak távolról találkozott a tekintetünk, egymáshoz se szóltunk. ("Aki minket meglát, mit fog az mondani? Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk.") És ezután eloszlott bennem a köd. Hogy a hűségem annak az álarcnak szólt, amit mások felé mutattam magamról. MI VAAAN?! Hogy mindenkihez szóltam, mindenkihez odafordultam, mindenki másra figyeltem, csak éppen nem arra, ami most a legfontosabb, a legnagyobb kincsem: a szerelmemre? Van ennél durvább megcsalás mint a hűtlenség önmagamhoz? Amilyen egyszerű, olyan nehéz belátás. És beleállás, hogy ilyet többet NEM.
Életem eddigi leghosszabb párkapcsolata, melyről azt hittem, amitől azt reméltem, hogy örökké tart majd és tökéletes lesz, sok olyan tapasztalatot hozott, melyek által rájöttem, hogy a párkapcsolat, az igazán jó kapcsolat nem úgy működik, ahogy én gondoltam. Naiv kislány voltam és a sok csalódás után nagyon sok harc jött. Azt hittem, hogy én vagyok a jó és a párom volt a rossz, aki bántott engem. Tele voltam fájdalommal, ítélkezéssel, hárítással. Őt akartam megváltoztatni, és hittem azt, hogy ő tökéletes számomra, tökéletesek leszünk mi együtt, csak neki máshogy kell hozzáállnia a kapcsolatunkhoz. Mondhatnám, elég tipikus ez a helyzet. Vállalom. Hogy pontosan hol volt az a pont, amikor nekem kellett volna változnom, nyitnom, rugalmasabbnak lennem, vagy felismernem, hogy nem tudunk együtt haladni az úton vagy másképp tudunk... ezek mind jó kérdések... Nem láttam ezeket akkor, csak élt bennem egy kép, és ahhoz ragaszkodtam. Voltak jelek, többször volt bizonyíték megcsalásra is... számomra ezek voltak a legnagyobb intő jelek, de én túl makacs vagyok, mindig is az voltam. Hajtottam tovább ugyanazt, ha egy ilyen fejezeten valahogy túljutottunk. Az életem során csak az igazán nagy pofonokból tanultam. Így volt ez a párkapcsolat terén is. Jóideje gyűrű volt már az ujjamon, bár még nem házasodtunk össze, amikor kiderült, hogy a páromnak, életem első igazán nagy szerelmének, van egy 2 éves gyereke és gyakorlatilag egy párhuzamos élete. Másnap elköltöztem, de még másfél év kellett, hogy kijöjjek ebből a kapcsolatból. Ez volt szó szerint a túlélésemért folytatott harc. Olyan állapotban voltam akkor, hogy szó sem lehetett arról, hogy rálássak a saját felelősségemre. Sok év kellett, hogy megbocsássak neki és magamnak. Sok év kellett, hogy hálás tudjak lenni ma már mindezért. Sok év kellett, hogy újra bízni tudjak.
Én egy olyan vidéki családban nőttem fel, ahol menő volt, hogy apukám rengeteg nőt megkapott édesanyám mellett, bátyáimnál is természetes volt hogy mindig voltak csajok a feleségek mellett, és így természetesnek tűnt hogy én is ilyen legyek. Ilyen is lettem. Aztán az egyetem elején egy nagyon jó barátomtól kérdeztem hogy az esti buliban azért majd csak becsajozunk ugye? Persze mindkettőnknek komoly kapcsolata volt. Erre ő teljes bizonyossággal hogy isten őrizz neki barátnője van. Döbbenet volt számomra. Érthetetlen. Azóta ismerem a szüleit is és az apukája mindegy hogy ha Győrben dolgozik is nappal, aludni hazamegy Miskolcra a szerelméhez. Na ilyen szerelemre vágyok én is...és azt szeretném hogy a gyermekem is ezt lássa
Voltam már barátnő, menyasszony, feleség, élettárs – és voltam olyan kapcsolatban is, ahol nem vállaltak fel. Mindezek között a legfontosabb felismerésem az, hogy ha önmagamhoz hű vagyok, a hűtlenség fogalma szinte értelmét veszti. Mert ha nem azt követem, amit a szívem és az értékrendem diktál, akkor valójában saját magamat csalom meg. Hiszem, hogy nincsenek véletlen találkozások. Amikor két ember érzelmileg már nem teljesen elkötelezett egymás iránt, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy megjelenjen valaki, aki azt a hiányt tükrözi vissza, amit a kapcsolatban érzünk. A vonzalom mögötti igazság Amikor házas voltam, és valaki iránt elkezdtem vonzalmat érezni, feltettem magamnak a kérdést: Ő az, akihez vonzódom, vagy az, amit ő általa megélek? Az igazság az volt, hogy az utóbbi. A vonzalom pedig szétfoszlott, miután megértettem, hogy csak egy hiányérzet tükre volt. Az a figyelem, megértés és együttérzés, amit tőle kaptam, valójában a férjemtől hiányzott. De ő nem tudta, hogy ezekre vágyom. Két út állt előttem: 1. Megtanítom neki, hogyan figyeljen tudatosan rám. 2. Elfogadom, hogy ő soha nem lesz képes erre, és döntök, hogy együtt tudok-e élni ezzel. Próbáltam magamnak megadni azt, amit a páromtól szerettem volna kapni, de ez önbecsapás volt. Mikromegcsalások: a rejtett veszélyek Ma már tudom, hogy léteznek olyan helyzetek, amelyeket mikromegcsalásnak hívhatunk. Amikor nőként megengedjük, hogy egy férfi mélyebbre lásson bennünk, máris kötelék alakul ki. És ahol a mag el van vetve, ott könnyen szárba szökken más is. A nő természeténél fogva növeszt – akár bimbózó érzelmeket is. Ezért ma már tudatosan figyelek a határokra, tisztázom a kapcsolati kereteket, és folyamatosan felteszem magamnak a kérdést: Ki miért érkezett az életembe, mit mutat rólam, és én miben lehetek hozzájárulás neki? Az őszinteség önmagammal és a másikkal nem várhat. Ha utólag próbálunk rendet tenni, az már sokszor késő. Elengedés és bizalom Fordított helyzetben – amikor a párom figyelmét más ragadta meg – úgy éreztem, hátra kell lépnem. Bíztam benne, hogy önmagától rájön: amit talált, az csak egy szelete annak, ami köztünk lehetséges. Piszkosul fájt, de hagytam, hogy a folyamat a maga útján haladjon. Végül az a lufi is kipukkadt. Persze volt olyan is, hogy nem pukkadt ki. Ilyenkor megértettem, hogy ha valaki mással találta meg a boldogságot, akkor magam miatt kell őt elengednem. Mert az, aki már nem engem választ, azt én sem választhatom önmagam kárára. A legfontosabb tanulság, amit ezekből a helyzetekből levontam, hogy az önmagamhoz való hűség minden kapcsolat alapja. Csak így teremthetünk olyan kötelékeket, amelyek valóban építenek – és nem rombolnak. 🌿
Igen, hűtlen voltam a házasságomban nem vagyok büszke rá, de a felismerés hogy miért is tettem sokat segített önmagam megismerésében. Ez természetesen feloldozást nem fog adni, de tudom hogy egy menekülési módszer volt számomra a boldogtalan házasságomból. Ha te is voltál hasonló helyzetben kíváncsi vagyok a tapasztalataidra.
A párom mindig máshol kereste a boldogságot, más nőkkel tartott viszonyt, de attól a kettőnk problémája vagy kihívásai nem oldódtak meg. Mindenben támogattam, mégsem volt elég vagy jó.
Nemcsak a házasságban van... ami ugye a szeretnéd. Hanem fejben gondolatban kezdődik, ... és az út végén megtudod hogy csak önmagunkat csapjuk be, és csak igazi Önmagadhoz lehetsz hűtlen... de ehhez tudnod kell ki is vagy valójában.
Férjem az egyik legjobb barátnőmmel csalt meg. Alapjaiban rengett meg a párkapcsolatba és a barátságba vetett hitem. Ideje új fejezetet nyitni mindkét területen.