Megosztások

Fanni Koósz

Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

Kőhegyi Móni

Vannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.