Kőhegyi Móni

Furcsa állapot a magány. A saját megélésem: valahogy teszem a dolgom (azt is csak nehezen), de nem vagyok jelen. Elmenekülni sem programokkal, sem munkával előle nem lehet. Mintha a világban amúgy száguldó idő lassan vánszorgóvá válna, melynek normál tempójú rohanását csak az évszakok változása szimbolizálja, mert a magány állapotában mintha semmi más nem történne. Számomra a kiutat egy nem várt pillanatban, egy nem remélt impulzus, és arra reagálva egy minden mindegy alapon megírt levél jelentette. Sok mindenre megtanított a magány időszaka – közülük mégis egyet emelek ki. Görcsös akarással, küzdéssel nem megy – soha és semmi. Konok és „erős” emberként a magány volt az egyetlen, ami képes volt térdre kényszeríteni, ami nem hagyott más lehetőséget, mint fel-adni és megengedni. Gyűlöltem, menekültem, és le akartam győzni, mégis elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. De, ami még elképesztőbb, hogy visszatekintve, – és csak rajtam állt -, ha nem egyedül akartam volna megoldani, lehetett volna sokkal könnyebben…

Bármerre fordítom a fejem a világban, azt látom, hogy minden kapcsolat a helyes kommunikáción és figyelmen áll, – vagy bukik. Számomra sok időbe telt, amíg megtanultam helyesen érteni, amit a másik mond, és úgy kifejezni magam, hogy az érthető legyen. Hiszen minden kapcsolatban két szubjektív világkép találkozik. A kimondott szavaink is gyakran mást jelentéssel bírnak nekem és egy másik embernek. Az egyik legnagyobb értéknek tartom, hogy tényleg értsük egymást. Annyi kihívás van a kapcsolatokban, ne azon csússzon el, hogy félre értjük egymást.

40 után újra kezdeni, megélni mindent, amit eddig elfojtottam magamban – szinte tankönyvszerű. A legintenzívebb évek, a leginkább önmagamra találás, ösztönszerű, szabad megélések, a legragyogóbb hegycsúcsok; ugyanakkor a türelmetlen várakozás, az akarás, a nélkülözés, a felvállalatlanság, olykor a pokol legmélyebb bugyrainak megismerése egyben. Mégis az egyik legjelentősebb időszak, a nagybetűs NŐ-vé válás időszaka az életemben, tűéles tükrökkel. Több mint 3 éven át voltam szerető, saját élményem van az érzelmi hullámvasutazásról, és nem, nem lett belőle végül kapcsolat. Joggal merülhet fel benned tehát: három évet pazaroltam el az életemből siker nélkül. Az egyik nézőpontból tekintve igazad is van. Nem tudok garanciát adni arra, hogy a férfi téged fog választani, és nem hiszek abban, hogy ezt bárki biztosíthatja. Ugyanakkor ez a 3 év, a legintenzívebb átalakulás, a legmélyebb önismeret, a “gondolni sem mertem arra, hogy ez mind bennem van” élmények megélésének időszaka. Nem őt nyertem meg benne, hanem ÖNMAGAM és az értést: a kapcsolat minőségében pontosan az tükröződött vissza, ahogyan éreztem magam. A jelenből visszatekintve hálás vagyok mindazért, amit ez az időszak és benne ez a kapcsolat hozzáadott ahhoz, aki ma vagyok.

Megingathatatlanul hiszek egy végtelenül egyszerű minőségben, és megingathatatlanul hiszek egy sokszor rögös útban, mely oda vezet. Az állapotba, ahol az, aki valójában vagyok a helyén van. Boldogságnak nevezem. Negyven múltam, amikor hangosan kezdett kiabálni a szívem. Olyan hangosan, hogy nem lehetett többé nem meghallani. Mennem kellett, szinte egy időben az élet minden területén. Bizonyosság nélkül, érthetetlen, megmagyarázatlan döbbenetet és fájdalmat okozva másnak, az ismeretlenbe. Segítőként dolgozva is egyedül vágtam neki, és sokszor éreztem, hogy baromi nehéz. Hogy mindent, de mindent beletettem, amit tudtam, mégis zárva voltak a kapuk. Hogy elbuktam nőként, elbuktam emberként. Hogy talán hamis a hang, és oltárian nagyot tévedtem. De az élet tapasztalatok által bizonyította, hogy a belső iránytű mégsem hazudik, és hihetek abban a mindenki számára elérhető tiszta minőségben, és az ahhoz vezető útban, melyen számomra mérföldkő ez az állomás. A saját utam legrögösebb szakaszain évekig egyedül bukdácsoltam, de a megoldom egyedül végül nem működött. Ma azt látom, hogy megoldani feladatom és felelősségem. Támaszkodni pedig – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – elengedhetetlen. Én itt kaptam olyan támaszt, melyet el tudtam fogadni. Itt vagyok, mert számomra egyértelmű, hogy itt is adom ezt tovább. Mert itt a lényeg az emberi kapcsolódáson van. Azon a láthatatlan fonálon, mely a „tudom milyen”; “jártam ott”; “valamelyik oldalon állva már megtapasztaltam” érzésével köt össze minket.

Annyiféle nyilvánvalóan rossz kapcsolat létezik. Az enyém nem volt ilyen. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.