Tapasztalatok

Joós István

Tizenkét évvel ezelőtt – saját meglepetésemre is – kezdett Jézus minden másnál jobban foglalkoztatni, csak Jézus kezdett foglalkoztatni. Meglepetés volt, mert hát pontosan neki, a katolikus vallásnak, a keszténységnek fordítottam előzőleg hátat – és erre most megint itt van, mert az általam akkoriban hitelesnek-érdekesnek-vonzónak érzett személyek és hagyományok is valahogy mind Hozzá érkeznek… De Mello, Hamvas, Hesse, Steiner, Gandhi, Sai Baba, Khalil Gibran, Arvisura könyv, Urantia könyv, stb. Mondhatnám, hogy meg voltam sértve, de nem lenne igaz. Kíváncsi voltam, hogy mit nem vettem észre, és… figyelni kezdtem. Immár nem arra, hogy a papok és a vallások mint mondanak róla, hanem, hogy én mit találok. És ekkor láttam meg. Őt. Ekkor éttettem meg, hogy én nem Jézusnak fordítottam hátat, hanem a róla mások által alkotott képnek. Egyrészt. És másrészt, hogy hihetek a saját képemnek Vele kapcsolatban, az Ő értéséhez, a Vele való kapcsolódáshoz nincsen másra szükségem. A tudatlanságnak, az egyszerűsítésnek, az igaztalanságnak, az éretlenségnek, a hiányos-téves-torz magyarázatoknak, tehát a farizeusoknak fordítottam húsz évvel ezelőtt hátat, és Jézust így láttam meg. Sőt… ami több: kapcsolatunk született. Azóta minden reggel vele kezdek, és folyamatosan vele beszélgetek, és állandó jelleggel hálálkodom, és olykor veszekszem is, persze (bár azt inkább az Atyával). A figyelem már egész jól megy, a kérést még tanulom. Soká nem volt hozzá bátorságom. Lassan értettem meg, hogy Az ember a Teremtésben Részes csak úgy lehet, ha akar, tehát Kér is. Pünkösd előtt egy héttel vagyunk az örök történetben, Jézus már “meghalt”, de még búcsúzkodik, megjelenik itt-ott, mielőtt a „ma” a „mennybe” emelkedik. Jézus története az örök történet, ami az én történetem is. Ezt értettem meg. Hogy az én történetem, a Te történeted, a Mi történetünk, a Teremtés története – hogy nincsen más történet, mint a másokért adni az életemet, mert másképp kapcsolódni nem lehet, hogy Rajta kívül nincsen se történet, se élet. Nincsen rajta kívül élet, és mégis: itt hagyott minket. Nem lép be többé a zárt ajtókon át, hogy a szemeinkkel lássuk, kezemmel nem tapogathatom a sebeit, fülemmel nem hallhatom a hangját. Jézus az Atyához, tehát belülre, a szívünkbe költözött. Van és Vár és Hív. Nekem legalábbis ez az élményem, hogy nem elhagyott, hanem kiteljesítette a Vele/Velük való kapcsolatot.

Bogár Bence

Egész életemben ágáltam Isten ellen, a látszat létemhez jobban illett a buddhizmus. Majd az elmúlt évek erőpróbái után, megmagyarázhatatlan indíttatásból egy templomban találtam magam, ahol átéltem a “kegyelem kiáradását”. Ott és akkor a bennem tátongó végtelen űr betöltetett.

Dr. Parnó Romàn

Gyerekként sokat voltam egyedül. A szüleim, anyám alkoholizmusa és a közöttük ebből fakadó nehézségek miatt, már akkor is keveset "tudtak velünk lenni", amikor még velünk tudtak lenni. Apám mindent megtett, 2 ő helyet dolgozott, de a nagy kor különbség, a kulturális különbségek csak rontottak a helyzeten. Mire egyedül maradtunk apámmal, már megtanultam egyedül elaltatni magam kisgyerekként - nagy dolgokkal indul az élet:). Az volt a standard, hogy álomba ringatom magam egy olyan képpel, melyet magam kreálok folytonosan és egy csillagok közötti repülés, valamint nézelődés a cél:). Nagyon funny volt. Egy éjjel - mert ugye ilyenkor feküdtem, hogy lássam apámat - a "tervezői szerepem" elakadt. A fantáziálás során, önmagamban "egy olyan térbe jutottam", ahol "eltűntek a képeim" és a Végtelen Üresség Fogadott. 9 éves voltam ekkor, egy váci, deákvári kisfiú. Érdekes módon - persze csak utólag visszagondolva értettem meg - nem ijedtem meg az élménytől, hanem izgalommal töltött el, hogy van valami - ekkor még ezt gondoltam - ami a látható vagy érzékelhető dolgok határán vár. Ez volt az első Metafizikai élményem. Onnéttól kezdve csak ez hívott, csak ezt kutattam. Isten magához Vonzott egy kis fiút a fantáziája révén, hogy Megnyugtassa, mert tudta, hogy egyedül van és nincs, Aki ezt Megtegye Neki. Azóta is minden nap Ő Vonz engem, jobbra Inspirál, Szeret, és pótol minden olyat is, melyről nem is tudtam, hogy valaha nem volt. Ezért minden nap Meglep valamivel, a KIS Huncut:). Ahogy rájöttem, hogy Ö az enyém és én Övé vagyok, már soha többé nem hiányzott semmi. 1988, Vác, deákvári vissza emlékezesek

Szűcs Sándor

Magamtól választottam a hittan órákat gyerekként, mindenféle családi nyomás nélkül, mert fontos volt számomra a hit. 14 évesen lekonfirmáltam a református egyház keretein belül. Ezután szinte egyből elindultam a tékozló fiú útján és teljesen kiábrándultam az egyházból. Elhagytam Istent, mert becsapott az egyház. Megjártam a poklot, majd szépen lassan a spiritualitás útján újra megtaláltam a hitem. Nehéz volt kimondani azt, hogy Isten, mert megtört benne a bizalmam. Hittem a nagyobban, de nem volt vele igazi kapcsolatom. Majd jött 2025 és valami megváltozott. Újra látok és bízok, de nem az egyházban, vagy a keretekben. A bizalmam az Isten által mutatott útban van, ami az igazság köveivel van kijelölve.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Nagyon gyakori megélésem, hogy az emberek kérdeznek. Mármint hogy élek, teszem a dolgom és megtisztelnek az élet nagy kérdéseivel, mert talán úgy látják, sok minden jól működik az életemben. Arra jöttem rá személyes élmények és csoportvezetés révén is, hogy a keresztény emberek túlnyomó többsége nem érti, mitől és hogyan tud jól működni az ember Istennel járása. Sokunk Istenképe is teljesen szürreális a minket ért traumák miatt. A napjaim nagy részében arról beszélek embereknek, honnan tudom, hogy Isten vezet, hogyan érdemes imádkozni, mi a titka egy előrefelé haladó keresztény életútnak és hasonlók. A legdöbbenetesebb az számomra, hogy mennyire nem vesszük komolyan a Biblia igazságait, és olyan alapvető törvényszerűségeket, amilyen a vetés és aratás, határok kijelölése és működtetése és hasonlók.

Sheila Boateng

Ráélveztek az arcomra és elsírtam magam. Nem, nem csípett. Girl, ez combos téma lesz 😅 Úgyhogy feketeöves megbotránkozók welcome, lubickoljatok. Ezt nagyon fura leírni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Isten szeret engem, azt akarja, hogy boldog legyek és vigyáz rám. Hogy minden értem van. Hogy én mindenért vagyok. Hogy az én élvezetemből most az egész világ táplálkozott. Percekig zokogtam. Sokáig tartott, mire a vallásos nevelésemből fakadó "a szex bűn", "ha lefekszel valakivel, kurva vagy" és "a szexről nem illik beszélni" "alapvetések"-től megszabadultam. De így sokkal jobb az élet.

Rátkay János

Ateista családból származom. Szüleim kommunista pártkatonák voltak. Bár jól éltünk az előző rendszerben, a hit semmilyen szempontból sem volt része az életünknek, Isten csak egy szitokszó volt a nyelvhasználatunkban. Fiatalkoromban sokszor megkerestek közelibb és távolabbi ismerőseim a hitük megosztása céljából, de én nagyon ellenséges és ellenálló voltam, mindig elutasítottam őket. 38 éves koromig kellett várni, mire Isten hívására igent mondtam, és beláttam, hogy addigi életemben mindent saját erőmből, saját akaratomból és saját dicsőségemre akartam tenni. De mivel ez káoszhoz és értelmetlenséghez vezetett, be kellett ismernem, hogy van több a látható világnál, és van több ennél a földi életnél, ami értelmet ad egyúttal a földi pályafutásunknak is. Ekkor látogattam el egy Alpha kurzusra, amely egy olyan hely és lehetőség, ahova azért mennek el a résztvevők, hogy felfedezhessék miről szól az élet, mi a hit és mi ennek az egésznek, amiben élünk az értelme. És ott és akkor rátaláltam Istenre. De most már értem azt is, hogy nem én találtam rá, hanem ő keresett engem hosszú ideje, csak most válaszoltam végre igennel a hívására. Ha te is keresed az élet nagy kérdéseire a választ, akkor ajánlom neked is az Alpha-t. Vagy csak beszélgessünk első körben.

Marina dr. Varga

Volt nekem egy ilyen szentimentális egyházképem. Amiről azt hittem, ez lehet a keresztény világkép. Elképzeltem magam, ahogy ájtatos képpel, apáca ruhában zárdába vonulok. Na persze. Ekkora világi pusztító/teremtő energiával. De mindegy is. Tök jó volt. Fejben már össze is raktam az életemet, hogy letolom a világi dolgokat, és imára emelt kézzel, namaste tartásban belibegek a kapun a kolostor falai közé, ahol csecse-becse kezecskéimmel majd kertészkedem és hallgatom az Úr szavát, aki persze, csak emiatt hozzám beszél majd. És én meg majd meg is hallom. Nem kaptam vallásos nevelést. De katolikus egyetemen végeztem, latin nyelvvizsgám is van. Pont annyira dugtam bele a keresztény vízbe a lábam, hogy az még ne legyen kötöttség, és meg tudjon maradni a szentimentalizmusom. Mert ugye, van a zord világ, és vannak a világtól védő, tökéletességet őrző falak. Hát, pont úgy nincsenek, ahogy a Magunkat körülzáró falak sem tökéletességet takargatnak. 44 évesen újra férjhez kellett mennem ahhoz, hogy - vallásgyakorló társamat évek óta rendszeresen elkísérve a misékre - rájöjjek, hogy hol (nincs) a helyem és a világképem. Az is baj, hogy az egyház hanyatlik, mert azért mégiscsak segíti a világ embereit abban, hogy ne zabálják fel egymást, még akkor is, ha a félelmet erősíti bennük. De a nagyobb baj az, hogy az egyház Krisztus nevében mond és tesz mindent, ami nemhogy használ, de árthat is. Mert eltávolítja az embert a szeretettől. Merem állítani. A szeretet ellentéte, tapasztalatom szerint, a félelem. És, ha kijövök egy miséről, rendszerint jobban félek, mint amikor beléptem a templomba. Miseturisták vagyunk. Szeretünk más-más templomokat felfedezni. Gondolkodó papokat és közösséget, friss fuvallatot keresek. A legnagyobb döbbenet számomra a miséken az, hogy az emberek nem kérdeznek. Jógaoktatóként pedig még a 21. században is bele-bele futok vidéken egy-egy imacsoportba, aki kiátkoz, és rossz kereszténynek bélyegez gyakorlókat, akik látogatják az óráimat. Ilyen is van. Pedig az ima, maga a szabadság. Az egyik jóga. Ha ezt az egyház nem érti meg, ha nem képes a változásra, akkor itt a vége. Szóval, nem kell zárdába vonulni a falainkhoz. A börtön itt van. De a szabadság is. A kérdés inkább az, hogyan szabaduljunk.

Szőcs Balassa Teodóra

Úgy érzem újra egyre közelebb kerülök Istenhez, Jézushoz pedig én is bejártam az egyház sebem útját. 19 éves koromig kb. minden vasárnap a templomba voltam. Soha nem felejtem el, mikor egy szeretkezésem másnapján, teljes nyugalommal mentem meggyónni, hogy paráználkodtam, az akkori ateista párom pedig dühöngött, és értetlenkedett, hogy minek gyónom meg, ez miért lenne bűn... De a mintám nagyon erős volt... Aztán jött a minták csődje számomra, és kb ateistának neveztem magam, igaz csak max fél évig, aztán a spirituális fejlődésem útján már a teremtő, univerzumban hittem, és erősödött meg benne a hitem. Aztán mindent is csináltam jóga, mantra, guru, meditáció csak imádkozni ne kelljen, csak Jézust hanyagoljuk inkább. Számomra az antropozófia hozta vissza a képbe Jézust, mint a legnagyobb tanítót az életembe, 3 év heti antropozófus estek után már tudtam Jézust látni az egyház nélkül, ami felszabadító volt számomra. Most pedig ott tartok, hogy az apáca nagynénim, aki már a túlvilágon van, rengeteget jár az eszembe kérem a segítségét, és olvasó fűzérét, karóráját örökölve kapcsolódok újra, Istennel, Jézussal, az ima erejét fedezem fel újra, és napokban kaptam egy bibliát... Istvánnak is köszönhetem, hogy segített jobban rálátni Jézus fontosságára. A Chosen sorozat is nagyon sokat segít még közelibbnek érezni! Hála!

Urbánkó Regina

Keresztény családba születtem, szüleim katolikus nevelésben részesültek, de nem voltak vallásgyakorlók, egy-egy szokást éltettek az ünnepekhez kapcsolódóan, de soha nem beszéltek a hitükről, istenkapcsolatukról, nem vittek templomba és nem imádkoztunk közösen az ágyhoz térdelve. Apai nagyszülőkkel éltünk együtt, nagymamám rendszeresen járt a misékre, és hétvégén magával vitt egészen pici koromtól fogva 6 éves koromig, azért csak addig, mert akkor elköltöztünk a nagyszülőktől. Elsőáldozó lettem még általános iskola első osztályos tanulójaként, aztán megszakadt az egyházzal a kapcsolatom. Az egyházzal igen, de Istennel nem. Kiskoromtól fogva tudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, jelentsen ez bármit is. Számomra a megváltást jelentette, a lehetőséget mindenre is az életben. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor a szüleimre csak átmenetileg bízott a Jóisten, vagyis ugyanolyan esélyem van egy boldog életre, mint bárki másnak. Nagyon szerény körülmények között éltünk, de az igazi problémámat az okozta, hogy a szűkösség nem csak fizikai szinten jelentkezett, hanem a gondolkodás korlátoltságával párosult. Egy valamiben biztos voltam, így biztosan nem fogom leélni az életemet. Nem tudtam, hogyan tudok majd változtatni, de biztosan tudtam, hogy menni fog. A stratégiám kulcsa a szeretet: van, volt és lesz. Reggeli és esti imát tanultam az imakönyvemből, esténként megköszöntem a napi történéseket, szépen átbeszéltem vele, hogy milyen hálás vagyok, és kértem, hogy legyen velem holnap is. Így teltek az iskolás éveim. Nem tudtam mit csinálok. Ha valami hitbuzgó gyerekkel összekeveredtem az iskolaudvaron, kirázott tőle a hideg. Manapság azt érzem, hogy tőlem ráz ki másokat. Most én mutatkozom hitbuzgó katolikus szerepében, mióta újraépült az egyházzal a kapcsolatom. Ez most igazából mindegy. Az én önbizalmam arra épült, hogy Isten szeret engem. Tehát menjek bátran, és csináljam, amit szeretnék, minden rendben lesz, és rendben is volt. Nem tudatosan működtettem valamiféle kapcsolatot. A környezetem is észlelte. Kaptam visszajelzéseket felsővezetőként akár, hogy nagyon erős az igazságérzetem, nagyon erős a megérzésem. Volt olyan vezetőtársam, aki „átfuttatta” rajtam a gondolatait, mielőtt a plénum elé tárta volna. Sok hasonló élményem volt, de nem éltem meg tudatosan ezeket a helyzeteket. Nem éreztem semmiféle képességet magamban, csak azt tudtam, hogy ha beszélgetek valakivel, nem bírok megszólalni, nem találom a szavakat, csak ülök csendben, vagyis inkább az esne jól, mert rengeteg információ jön közben, amiket figyelek, érzek. Kicsit inkább érzem az embereket, mint hallgatom. Egy kardinális élményem idén januárban volt, amikor egy Alfa katolikus közösségben párban egymásért imádkoztunk. Életemben először satuba szorítva éreztem magam, meg kellett szólalnom, mondanom kellett valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Óriási csalódást okoztam volna a „páromnak”, aki előtte értem imádkozott. Abban a döbbenetes pillanatban egyszerűen csak fohászkodtam, hogy mondj valamit Istenem, fogalmam sincs mit kell tennem. Feladtam. Szó szerint fel, fel az égbe. És csak voltam. És csak mondtam, és mondtam, és a „páromnak” potyogtak a könnyei. Ez az élmény azóta dolgozik bennem. Sorra jutnak eszembe a helyzetek, amikor ezt tettem, csak nem jutott el a tudatomig, hogy mit teszek. A múltban történt eseményeknél értetlen mozaikok kerültek a helyükre. A jelenben tudom, hogy mikor hol van szükség rám, hívnak. Nem szavakkal, nem e-mailben, nem telefonon. Kapok egy jelzést, hogy szükség van rám, és nem kell mondani, tudom mikor mi a dolgom. Katalizátorként működök.