Megosztások

Horváth Tamás

Amivel foglalkozni kell, mert saját téma, az szembe fog jönni bárhol. Ezt lehet kerülni, de előbb-utóbb már nem lesz értelme, mert az élet benyomja az arcba. Viszont az sem jó, ha az ember nagy lendülettel mindennel szembe/beleáll, hogy most aztán minden jöhet, mert annyira tudatos vagyok. Mert mégiscsak emberek vagyunk, és egymás után lehet a dolgokat elvégezni, párhuzamosan nehézkes.

Zsuzs

Ritkán látott emberekkel, akikkel korábban szoros volt a kapcsolat (származási család), kialakult valamilyen dinamika. Ki, mit, mikor, hogyan szokott, na és persze miért…Mindenki tudja a forgatókönyvet, ismeri, mire mit fog lépni a másik, kinek mi az érzékeny pontja, és így tovább. Minden simán megy, míg valaki -szándékosan vagy sem, de- kilép a megszokottból. Hányszor akartam én lenni ez a másként reagáló. Aki meg bírja állni, hogy majd most, másképp lesz. Majd most másképp mondom, és biztosan átmegy majd az üzenet. Aztán azon kaptam magam, hogy újra ugyanott vagyunk, és minden a régi forgatókönyv szerint zajlik… Akkor lett változás, amikor felismertem, hogy nem kell felvennem a rám osztott szerepet, csak mert én szoktam azt játszani. Szabad vagyok mást játszani, vagy akár leülni a nézőtérre. Szabad vagyok. Szabad.

Joós István

Elütések és hibák… jó vs tökéletes. Fontos tapasztalatom, hogy a tökéletes tényleg ellenessége a jónak. Rengeteg hibával írok, mert általában fontosabb, hogy minél több helyre menjen reakció, mint hogy tökéletes legyen a helyesírás. Sokakat zavar ez. Sajnálom. Remélem igy érthetőbb. 🙏

Fanni Németh

Érdekes az, amikor bekapcsol az "automata" valakinél, aki már évek óta önismereti úton van. Pont mostanában történt meg, hogy így jártam. Életem egy olyan szakaszában vagyok, ami teljesen új számomra, ebből kifolyólag eluralkodott a káosz. Bennem, és körülöttem is. Kielemeztem és tudatosítottam az okokat, a lehetséges miérteket, és a tudatom felujjongott: hiszen én ezt tudom, én ismerem magamat ennyire, vannak eszközeim is. No igen, tényleg. Csak a zsigeri, belső vágyak is beszéltek: de én akkor is azt akarom. Azt, ami eddig megnyugtatott a káoszban. Azt, amit ismerek, és mint a gyereknek a rongyi, hozzásimulva automatikusan bekapcsol a biztonság érzet. A reakcióim csiszolódtak, de a belsőmnek valahogy hosszabb idő az, mire utoléri a fejemet...

Szabó Krisztina

Nekem is volt egy ikerláng tapasztalásom, de miután vége lett, utólag nem vagyok benne biztos, hogy az volt. Ami biztos, hogy ez a kapcsolat felébresztett és elindított az önismeret és a spirituális fejlődés útján. Azóta a minták legyőzésén dolgozom én is sématerápia és spirituális közösség, illetve könyvek, meditáció segítségével. Nagyon szép út, amit leírtál, szeretném én is elérni…

Alex Kozma

41 éves férfiként egy ideje elindultam az önismeret útján, felkutatva minden ágat, ahol azt érezte a lelkem hogy egy újabb oldalt kaphat vissza a saját használati utasításából. Egy párkapcsolati szakítás hatására indult el a lavina, hogy felelősségteljesebb döntéseket hozzak az életemben és ne a sebeim és traumáimon keresztül lássam a világot és kapcsolódjak egy nőhöz. Ezért 2 évig dolgoztam egy pszichológussal, anya-apa sebeken, jártam önismereti csoportba, lemangúria táncra, Théta healingre, csináltattam asztrológia, numerológiai, kabbala, lélekprofil és Human Design energetikai térképet magamról. Ezek hatására azt kell mondjam lélek és fizikai szinten is kicserélődtem, majd megjelent az életemben az "őseredet lélekpárom" aki a legmélyebb sebeim tükrözte és tükrözi a mai napig. Többször is megéltem általa az EGÓ sötét éjszakáját. Lecseréltem a munkámat, az országot, a nyelvet, az értékrendszerem és az életem kormány kereke mögé beültettem a lelkem, a sérült egóm helyett. Megtanultam asszertívan és bátran kommunikálni az emberekkel, leküzdeni a transzgenerációs agresszív apai és áldozat anya mintákat. Nem a külvilágomra reagálni , hanem felfogni hogy én teremtem azt ami kinn van. Felfogni hogy minden belőlem indul és ehhez segítség, hogy minden tükröt tart az életünkben hogy fejlődni és tapasztalni tudjunk. Olyan férfivá válok közben, amiről a belső gyermekem mindig is álmodott, amilyen apa mellett szerettem volna felnőni. De hiszem hogy okkal történik minden velünk és mi választjuk a szüleinket. Megtanultam támogató férfi lenni a környezetemben, aki nem embereket lát, nem ruhákat, vagy külsőségeket. Hanem temérdek belső gyermeket, felnőtt testben és energiákat. Azóta kinyílt a világ és a félénk, csendes kisfiúból egy magabiztos és erőt sugárzó férfi született újjá, aki most dolgozik az ön megvalósításán. Igen, már felismertem a lélek ajándékaim, de még nem látom teljesen az utam. Dolgozom azon hogy mind a feminin, mind a maszkulin energia bennem egyensúlyban lehessen. Ezáltal elérve a telesség és belső stabilitás, béke, harmónia állapotát. Az őseredet lélek pár út, más néven ikerláng..... akik hallottak róla, tudják nem keverendő össze egy lélektársi kapcsolódással és akik jobban utánna jártak, azt is tudják minden ilyen kapcsolódás egyedi a maga nemében és ez a spirituális felébredésűnkről szól. S nem tudhatjuk mit írtunk meg magunknak. Van e fizikai unió együtt. Ezt az utat taposom most, a sok fejlődés és megújulás ellenére is, van hogy hatalmába tud keríteni az elmém, a kinti világ zaja, a sok eltéríteni akaró hang, írás, tanítás. De egy valamiben biztos vagyok. Ez az út is mint a legtöbb, arról szól hogy emlékezzünk rá kik vagyunk valójában. Hogy felszabadítsuk azt a belső gyermeket, aki bennünk oly régóta várja hogy kiteljesedhessen és lélekből élhessen ismét. De ehhez a szülők, tanítók, barátok és minden olyan ember hangját kikell kapcsolnunk, átírnunk kik gyermekkorunkban, ezekkel az utasításokkal és határokkal határozták meg a mai korlátozott személyiségünket. Nem tudom van e valaki még itt a csoportban aki szintén magán dolgozik és hisz benne hogy egy napon minden értelmet nyer és egy nagyobb szemszögből leszünk képesek látni az életünk kirakósát. S hinni azt, hogy ha egy bizonyos szinten felismerjük a korlátainkat, sebeinket, traumáinkat, hozott nevelési mintákat és ezeket ha ledöntjük, újrahuzalozzuk, hiszünk magunkban, szeretjük magunkat (valóban), megtanulunk a jelenben élni, nem hagyni hogy az elme a múltba űzzön vagy a jövőbe a gondolataival és érzelmi állapotokkal, ezzel ellopva a jelenünket, ahol az egyetlen esélyünk van teremteni, akkor képesek leszünk ilyen rezgésű embereket, társat bevonzani az életünkbe, kikkel egy kicsit jobb hellyé tudjuk tenni a világot. Ezt az utat járom és jelenleg ami még akadályoz (szerintem) a teremtésemben, a leszületésem missziójának megtalálásában, az a "nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, nem vagyok igazán szerethető vagy fontos" sebeknek az érzetei, amit a távolság, az ignorálás és a szeparáció illúziójának szele borzolja és jelzi hogy még van vele dolgom, meg ha már sokkal enyhébben is, de még jelen van. Köszönöm ezt a lehetőséget hogy ezt itt kiírhattam magamból és remélem ad másnak is erőt és biztatást, hogy nem vagyunk egyedül és minden értünk történik!

Katica Toth

Világéletemben úgy emlékszem magamra, hogy problémamegoldó vagyok. Ha valami elém került, megoldottam. Így vagy úgy, de mindig csináltam valamit. Nem is az volt a fontos, hogy sikerül-e, hanem az érzés: én megoldom. Ez a minta aztán végigkísért. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy mások dolgait is én próbálom helyrehozni. Tizenegy évesen például én mondtam anyámnak, hogy váljon el. Ő pedig — furamódon — hallgatott rám. Diszfunkcionális családból jövök, szóval nem volt nehéz felismerni, hogy valami nem működik. Később is jöttek hozzám az emberek: „Ezt oldd meg, azt oldd meg, te ehhez biztosan értesz…” És én megoldottam. Vagy legalábbis próbáltam. Mert jó érzés volt hasznosnak lenni. Fontosnak. A rejtett nyereség az volt, hogy szükség volt rám. De belül közben egyre nőtt a hiány. Mert nem azt akartam, hogy szükség legyen rám, hanem hogy elfogadjanak. Hogy elég legyek akkor is, ha épp nem csinálok semmit. Ha nem teljesítek. Ha csak vagyok. De ezt akkor még nem tudtam. Amit viszont igen: hogy másokat nagyon könnyen tudok lelkesíteni. Valahogy természetesen jön. Nemcsak motiválni tudok, hanem inspirálni. Az emberek elkezdenek gondolkodni, cselekedni, és megteszik, amiről beszéltünk. Aztán jönnek a visszajelzések: „Hú, nagyon jó volt, amit mondtál.” „Ez szuper volt, ezt is, azt is megcsináltuk, és működik.” És tényleg működik. Másoknál. Valahogy saját magamnál mindig könnyebben. A párkapcsolataimban viszont ez soha nem ment. Ott leblokkoltam. Mintha nem tudtam volna kívülről rálátni. Mintha a „megoldó énem” egyszerűen eltűnt volna. És magammal sem ment sokáig. Hullámzott. Hiába nézek rá dolgokra segítőkkel vagy egyedül, még mindig érzem, hogy van hova fejlődni. Tanulom, hogyan legyek jó magamhoz. Hogyan inspiráljam önmagam ugyanazzal a szeretettel és kíváncsisággal, amivel másokhoz fordulok. Pedig paradox módon abba a kis százalékba tartozom, aki képes saját magát is motiválni. Van önmotivációm, tudom magamról. Tudom. Fejben. És mégis gyakran érzem, hogy ez nem elég. Hogy másoknál valahogy könnyebben megy. Lehet, hogy ez csak a perfekcionizmusom. Ki tudja. De azt biztosan tudom, hogy ezzel még dolgom van.

Eszter

Olyan családban nőttem fel, ahol a minta az volt még a tágabb rokoni szálakon is, hogy nem válunk el. Ha rossz is, kitartunk, tűrünk, vagy megpróbáljuk megjavítani, de elválni, azt nem… A szüleimnek nem volt boldog a házassága, mégis összecsontosodva együtt maradtak…, a megszokás, a ragaszkodás nagy úr. Így aztán mintám sem volt arra ,hogy kell ezt nem így csinálni. Hogy kell azt, hogy miután minden próbálkozás, változtatás, idő-, energiabefektetés kudarcot vallott, menjek bátran, őszintén a saját szívem után, mert ér meghallani a belső hangomat. Volt egy elképzelésem válás előtt, hogy kimunkálom a bennem szunnyadó, kiteljesedni vágyó, felszabadult, magabiztos nőt. Az erős, de mégis puha, lágy és szeretetteljes anyát, aki nem a napi robotba keményedik bele, hanem okosan szervezi a teendőket és ha kell szétosztja a gyerekeknek is a rájuk eső részeket. Aki a feszes munkatempó mellett tud csendben csak hallgatni, figyelni, vagy meleg öleléssel támogatni(mondjuk ezzel sosem volt gond😊), vagy csábítani (ezzel viszont volt…/lehet még van?😃). Aki helytáll a hétköznapok gyakorlatias férfi teendőiben, a gyerekek határhúzásában, mikor épp az apa/volt férj nem tud jelen lenni, segíteni. No én ezek egy részétől igen távol álltam… Kényelmes a hosszú távú, stabil párkapcsolat. Olyan, mint egy puha takaró: körülölel és megvéd…, de egyben el is kényelmesedhet benne az ember, ha a rutinnak él és nem ismeri fel a saját igényeit, vagy mindig csak félretolja. Hogyan változtattam mégis? Nincs nagy titok: cselekvéssel. Már eléggé fájtam és ordítottam belül ahhoz, hogy magamat válasszam. 20 év kapcsolat után nehezen tudtam elképzelni, hogyan közeledjek más férfihoz, meg amúgy is milyen régen volt az már, hogy is kell azt, így hát elmentem tantrikus kontakt táncra, majd egy workshopra. Rengeteg pozitív tapasztalatom volt (no meg negatív is) önmagamról a kapcsolódásokból, hogyan adok, hogyan kapok, mennyire figyelem a másik jeleit, mozdulatait, tudok-e reagálni, érzem-e a szándékait, vagy csak önmagammal vagyok elfoglalva? Mikor/hogy húzom meg a határaimat, tudom-e képviselni azt? Csodás dolog a tánc, a való élet leképeződése. Ez a fajta tantrikus világ nem a részem, továbbléptem, de szerintem a kontakt tánc még bekúszik az életembe. Egyre többször hagyok helyet tudatosan a baráti találkozókra is, mert elhanyagoltam az utóbbi években, megyek el egyedül programokra, amit azelőtt nem nagyon tettem és képviselem magam egyedülállóként. (Ma már furcsa, de akkor őszintén görcsössé tett, hogy egyedül jelenjek meg egy moziban, vagy koncerten.) Hm, milyen fura, hogy ez az egyedüliként jelen levés is elbizonytalanított, mintha a párkapcsolat egy második bőröm lett volna. Pedig szerettem egyedül lenni, de otthon, ahol a biztonságot tapasztaltam. Ma már ez sem gond. Vágytam arra, hogy a kreativitást művészi formában újra megélhessem, mint gyerekkoromban, hisz valaha keramikusnak készültem… Féltem a saját elvárásaimtól, mennyire leszek béna, elég kreatív vagyok? Így hát beiratkoztam kerámia workshopra, mert kell a földelés is, a cselekvő meditáció, a sok túlagyalás ellenpontjaként és kell, hogy a sok teendő, rutin mellett a szépség is körülvegyen. A sport most kap teret. Ugyan időnként jógázom-és erre nem kifejezetten sportként tekintek, hanem önismereti útként-, de a mozgás csak most kezd rendszeressé válni az életemben az edzőterem által…🙃 . A fizikális erőm növelése segíti a mentális erőt. Mindig mozogtam gyerekként, aktívan sportoltam. Ha mozgás van, jobban elfogadom magam, a testem, élem meg inkább a nőt, lépek ki bátor léptekkel az utcára, érzem, hogy tartanak a lábaim, stabil vagyok:)) Ezek a tapasztalatok egyre inkább a napjaim részévé válnak és kíváncsi vagyok, mint egy regénynél, hogyan folytatódik a történet. Beleálltam, megléptem a félt, vagy vágyott dolgokat és eddig nem haltam bele😃, hanem erőt, hitet magabiztosságot adott az élet különböző területein. Amikor elváltam, egyvalamit bizton tudtam: ez volt önmagam felé a legőszintébb lépés, ami lehet sok fájdalommal, hiánnyal jár majd a gyerekeknek is, de ezekkel együtt akartam a legigazabb anyjuk lenni. Akartam, hogy lássák és kapjanak mintát arról, merni kell őszintén változtatni és van olyan, hogy ez az elválással jár együtt. Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen olvasok ehhez kapcsolódó megéléseket, vagy csak gondolatokat.🙏