Tapasztalatok

Alex Kozma

41 éves férfiként egy ideje elindultam az önismeret útján, felkutatva minden ágat, ahol azt érezte a lelkem hogy egy újabb oldalt kaphat vissza a saját használati utasításából. Egy párkapcsolati szakítás hatására indult el a lavina, hogy felelősségteljesebb döntéseket hozzak az életemben és ne a sebeim és traumáimon keresztül lássam a világot és kapcsolódjak egy nőhöz. Ezért 2 évig dolgoztam egy pszichológussal, anya-apa sebeken, jártam önismereti csoportba, lemangúria táncra, Théta healingre, csináltattam asztrológia, numerológiai, kabbala, lélekprofil és Human Design energetikai térképet magamról. Ezek hatására azt kell mondjam lélek és fizikai szinten is kicserélődtem, majd megjelent az életemben az "őseredet lélekpárom" aki a legmélyebb sebeim tükrözte és tükrözi a mai napig. Többször is megéltem általa az EGÓ sötét éjszakáját. Lecseréltem a munkámat, az országot, a nyelvet, az értékrendszerem és az életem kormány kereke mögé beültettem a lelkem, a sérült egóm helyett. Megtanultam asszertívan és bátran kommunikálni az emberekkel, leküzdeni a transzgenerációs agresszív apai és áldozat anya mintákat. Nem a külvilágomra reagálni , hanem felfogni hogy én teremtem azt ami kinn van. Felfogni hogy minden belőlem indul és ehhez segítség, hogy minden tükröt tart az életünkben hogy fejlődni és tapasztalni tudjunk. Olyan férfivá válok közben, amiről a belső gyermekem mindig is álmodott, amilyen apa mellett szerettem volna felnőni. De hiszem hogy okkal történik minden velünk és mi választjuk a szüleinket. Megtanultam támogató férfi lenni a környezetemben, aki nem embereket lát, nem ruhákat, vagy külsőségeket. Hanem temérdek belső gyermeket, felnőtt testben és energiákat. Azóta kinyílt a világ és a félénk, csendes kisfiúból egy magabiztos és erőt sugárzó férfi született újjá, aki most dolgozik az ön megvalósításán. Igen, már felismertem a lélek ajándékaim, de még nem látom teljesen az utam. Dolgozom azon hogy mind a feminin, mind a maszkulin energia bennem egyensúlyban lehessen. Ezáltal elérve a telesség és belső stabilitás, béke, harmónia állapotát. Az őseredet lélek pár út, más néven ikerláng..... akik hallottak róla, tudják nem keverendő össze egy lélektársi kapcsolódással és akik jobban utánna jártak, azt is tudják minden ilyen kapcsolódás egyedi a maga nemében és ez a spirituális felébredésűnkről szól. S nem tudhatjuk mit írtunk meg magunknak. Van e fizikai unió együtt. Ezt az utat taposom most, a sok fejlődés és megújulás ellenére is, van hogy hatalmába tud keríteni az elmém, a kinti világ zaja, a sok eltéríteni akaró hang, írás, tanítás. De egy valamiben biztos vagyok. Ez az út is mint a legtöbb, arról szól hogy emlékezzünk rá kik vagyunk valójában. Hogy felszabadítsuk azt a belső gyermeket, aki bennünk oly régóta várja hogy kiteljesedhessen és lélekből élhessen ismét. De ehhez a szülők, tanítók, barátok és minden olyan ember hangját kikell kapcsolnunk, átírnunk kik gyermekkorunkban, ezekkel az utasításokkal és határokkal határozták meg a mai korlátozott személyiségünket. Nem tudom van e valaki még itt a csoportban aki szintén magán dolgozik és hisz benne hogy egy napon minden értelmet nyer és egy nagyobb szemszögből leszünk képesek látni az életünk kirakósát. S hinni azt, hogy ha egy bizonyos szinten felismerjük a korlátainkat, sebeinket, traumáinkat, hozott nevelési mintákat és ezeket ha ledöntjük, újrahuzalozzuk, hiszünk magunkban, szeretjük magunkat (valóban), megtanulunk a jelenben élni, nem hagyni hogy az elme a múltba űzzön vagy a jövőbe a gondolataival és érzelmi állapotokkal, ezzel ellopva a jelenünket, ahol az egyetlen esélyünk van teremteni, akkor képesek leszünk ilyen rezgésű embereket, társat bevonzani az életünkbe, kikkel egy kicsit jobb hellyé tudjuk tenni a világot. Ezt az utat járom és jelenleg ami még akadályoz (szerintem) a teremtésemben, a leszületésem missziójának megtalálásában, az a "nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, nem vagyok igazán szerethető vagy fontos" sebeknek az érzetei, amit a távolság, az ignorálás és a szeparáció illúziójának szele borzolja és jelzi hogy még van vele dolgom, meg ha már sokkal enyhébben is, de még jelen van. Köszönöm ezt a lehetőséget hogy ezt itt kiírhattam magamból és remélem ad másnak is erőt és biztatást, hogy nem vagyunk egyedül és minden értünk történik!

Sziasztok, mostanában sok elvált férfival beszéltem, és az a tapasztalatom, mindenki azt mondta, hogy a volt felesége évek után( 1-2 év) rájött, hogy rossz döntéseket hozott. ( akár sírva is) Van aki az egoja miatt ezt nem tudja kimondani, de érzékelteti, ha látjuk őt még . Ha ez ilyen egyszerű, akkor a férfiak miért nem várnak egy két évet? Hatja őket a szexuális vágy? Egy válás előtt, közben, után közvetlenül valószínűleg nem hajtotta. Akkor most miért? ( ez más téma, de a végíteletkor ezzel mi lesz? Milyen irányban befolyásolja azt ?)

Eszter

Olyan családban nőttem fel, ahol a minta az volt még a tágabb rokoni szálakon is, hogy nem válunk el. Ha rossz is, kitartunk, tűrünk, vagy megpróbáljuk megjavítani, de elválni, azt nem… A szüleimnek nem volt boldog a házassága, mégis összecsontosodva együtt maradtak…, a megszokás, a ragaszkodás nagy úr. Így aztán mintám sem volt arra ,hogy kell ezt nem így csinálni. Hogy kell azt, hogy miután minden próbálkozás, változtatás, idő-, energiabefektetés kudarcot vallott, menjek bátran, őszintén a saját szívem után, mert ér meghallani a belső hangomat. Volt egy elképzelésem válás előtt, hogy kimunkálom a bennem szunnyadó, kiteljesedni vágyó, felszabadult, magabiztos nőt. Az erős, de mégis puha, lágy és szeretetteljes anyát, aki nem a napi robotba keményedik bele, hanem okosan szervezi a teendőket és ha kell szétosztja a gyerekeknek is a rájuk eső részeket. Aki a feszes munkatempó mellett tud csendben csak hallgatni, figyelni, vagy meleg öleléssel támogatni(mondjuk ezzel sosem volt gond😊), vagy csábítani (ezzel viszont volt…/lehet még van?😃). Aki helytáll a hétköznapok gyakorlatias férfi teendőiben, a gyerekek határhúzásában, mikor épp az apa/volt férj nem tud jelen lenni, segíteni. No én ezek egy részétől igen távol álltam… Kényelmes a hosszú távú, stabil párkapcsolat. Olyan, mint egy puha takaró: körülölel és megvéd…, de egyben el is kényelmesedhet benne az ember, ha a rutinnak él és nem ismeri fel a saját igényeit, vagy mindig csak félretolja. Hogyan változtattam mégis? Nincs nagy titok: cselekvéssel. Már eléggé fájtam és ordítottam belül ahhoz, hogy magamat válasszam. 20 év kapcsolat után nehezen tudtam elképzelni, hogyan közeledjek más férfihoz, meg amúgy is milyen régen volt az már, hogy is kell azt, így hát elmentem tantrikus kontakt táncra, majd egy workshopra. Rengeteg pozitív tapasztalatom volt (no meg negatív is) önmagamról a kapcsolódásokból, hogyan adok, hogyan kapok, mennyire figyelem a másik jeleit, mozdulatait, tudok-e reagálni, érzem-e a szándékait, vagy csak önmagammal vagyok elfoglalva? Mikor/hogy húzom meg a határaimat, tudom-e képviselni azt? Csodás dolog a tánc, a való élet leképeződése. Ez a fajta tantrikus világ nem a részem, továbbléptem, de szerintem a kontakt tánc még bekúszik az életembe. Egyre többször hagyok helyet tudatosan a baráti találkozókra is, mert elhanyagoltam az utóbbi években, megyek el egyedül programokra, amit azelőtt nem nagyon tettem és képviselem magam egyedülállóként. (Ma már furcsa, de akkor őszintén görcsössé tett, hogy egyedül jelenjek meg egy moziban, vagy koncerten.) Hm, milyen fura, hogy ez az egyedüliként jelen levés is elbizonytalanított, mintha a párkapcsolat egy második bőröm lett volna. Pedig szerettem egyedül lenni, de otthon, ahol a biztonságot tapasztaltam. Ma már ez sem gond. Vágytam arra, hogy a kreativitást művészi formában újra megélhessem, mint gyerekkoromban, hisz valaha keramikusnak készültem… Féltem a saját elvárásaimtól, mennyire leszek béna, elég kreatív vagyok? Így hát beiratkoztam kerámia workshopra, mert kell a földelés is, a cselekvő meditáció, a sok túlagyalás ellenpontjaként és kell, hogy a sok teendő, rutin mellett a szépség is körülvegyen. A sport most kap teret. Ugyan időnként jógázom-és erre nem kifejezetten sportként tekintek, hanem önismereti útként-, de a mozgás csak most kezd rendszeressé válni az életemben az edzőterem által…🙃 . A fizikális erőm növelése segíti a mentális erőt. Mindig mozogtam gyerekként, aktívan sportoltam. Ha mozgás van, jobban elfogadom magam, a testem, élem meg inkább a nőt, lépek ki bátor léptekkel az utcára, érzem, hogy tartanak a lábaim, stabil vagyok:)) Ezek a tapasztalatok egyre inkább a napjaim részévé válnak és kíváncsi vagyok, mint egy regénynél, hogyan folytatódik a történet. Beleálltam, megléptem a félt, vagy vágyott dolgokat és eddig nem haltam bele😃, hanem erőt, hitet magabiztosságot adott az élet különböző területein. Amikor elváltam, egyvalamit bizton tudtam: ez volt önmagam felé a legőszintébb lépés, ami lehet sok fájdalommal, hiánnyal jár majd a gyerekeknek is, de ezekkel együtt akartam a legigazabb anyjuk lenni. Akartam, hogy lássák és kapjanak mintát arról, merni kell őszintén változtatni és van olyan, hogy ez az elválással jár együtt. Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen olvasok ehhez kapcsolódó megéléseket, vagy csak gondolatokat.🙏

Varga Simon Kristóf

Eljött a pont, amikor eljutottam oda, hogy a magam, és a rám bízott emberek - feleségem, kisfiam - érdekében nincs más választásom, meg kell szakítsam a kapcsolatot az édesanyámmal. Hogy ez mennyire volt nehéz, azt nem igazán tudom írásban érzékeltetni. Első gyerek vagyok, fiatalon szült, az életem minden területén jelen volt, egészen odáig, hogy a gimnáziumi társaságomnak, színjátszó csoportnak ő volt a vezetője, a nyelvtan OKTV országso 19. helyét úgy nyertem meg, hogy utolsó éjszaka ő írta meg gyakorlatilag, ő fejezte be már helyettem a dolgozatot, ugyanezt megismételtük 2019-ben, 25 éves koromban az ELTE Művészettörténeti Intézetének alapszakos szakdolgozatának írásánál, amikor én depressziósan aludtam otthon, szenvedtem, ő meg hajtott, és majdhogynem/részben helyettem írta meg azt is. Segített? Nem. Ő azt hitte, hogy igen. Oda neki az oroszlánt is. Ő megoldja. Nem a saját életét, a miénket. Az ővé sok szempontból romokban. De "ő bírja". Elképesztő nehéz minta ez. Apám érdemei mindig szarnak titulálva: a kitartás, a stabilitás, az alkalmazotti lét, hiába vezetői szerep, nagy anyagi biztonság, a gyakorlatban anyám emiatt élhette ki mindig a vízióit, csinálhatott vállalkozásokat, amikből néha nagy pénzei, néha csődjei voltak, apám ott állt mögötte és támaszt nyújtott, amiért cserébe mindig megkapta, hogy egy szarjancsi, aki eladta a lelkét. Így nőttem fel, gyakorlatilag egy matriarchális családképben, amiben az apa el van tűnve, ki van herélve, nincs szava, véleménye, ha lenne, akkor azonnal le van nyomva, de úgy, hogy többet ne legyen kedve ellenkezni. Eljött hát a pillanat, amikor oda jutottam, hogy ez már a vége, itt én megrekedtem, működésképtelen vagyok, és ez már nem csak rólam szól, mert én régóta az vagyok, de itt van velem másik két ember, akikért felelek - Hála a Jó Istennek! És megléptem, és elképesztő nehéz volt, és minden családtagom ellenem fordult, apám kifejezte, hogy "helyettem szégyelli magát", "egy család az összetartásról szól, én meg bomlasztom és ellenük fordulok" (holott olyan dolgokért nem szégyellte magát eléggé érezhetően, amiket ő követett el), a két húgom egyértelműen szegény anyám oldalára állt. Már-már paranoiás lettem, kerestem is néhány embert, rokonokat, besézltem velük, megerősítésre volt szükségem abban, hogy nem én vagyok a bolond, és a család tönkretevője, amiért ezt megléptem. Életem legdruvább időszaka volt, beleértve mindent, még a gyerekkori barátom elvesztését is, még az 5 évig tartó szerelem véget érését is (pedig ez a kettő anno egyszerre történt). Terápiára előtte is, azóta is járok, azonban akkor eljutottam arra a pontra, hogy pszichiáterhez is elmentem, és gyógyszeres kezelést vettem igénybe. Ez is a minták csődje kellett, olyan hangok szóltak ez ellen a fejemben, olyan bírálat, ami nem engedte ezt meg korábban, pedig mikor megléptem, hamar rájöttem, hogy 1. nagyon jól tettem 2. egyáltalán nem akkora dolog, mint kívülről tűnt. Azóta, hogy megszakítottam a kapcsolatot édesanyámmal, több, mint egy év eltelt. Fél év után feloldottam ezt, szóba álltam vele, azóta jónak mondható a kapcsolatnk, segítünk egymásnak, beszélgetünk, ahol kell, határt húzok határozottan, ő nem bújt ki a bőréből, de a viszonyunk megváltozott: már nem bántalmazó és megmentésre vágyó szerencsétlen képtelen kisgyerek, hanem két felnőtt, anya, és felnőtt gyermeke. Hálás vagyok ezért. Bátorság! Anélkül semmi nincsen. Nagy szerepe volt egyébként a történetben annak, hogy elkezdtem Karacs Attilához járni K1-ezni, több mint két éve űzöm hobbiszinten a bunyót. Korábban judoztam, de ez más, ütés-rúgás, éles helyzet, szembe kell állni, nem hátrálni, szembenézni, proaktívnak lenni, nem menekülni, szemet nem becsukni - férfiaknak én kötelezővé tenném! :D

András Kardos

Sokat idealizáltam. Érzelmileg elérhetetlen nőkbe zúgtam bele. Gondolatban a köztünk lévő távolságot a képzeletemmel hidaltam át, egy álomképet kergettem. Mára felismertem a mintát és csak azt figyelem, mit akar ez nekem üzenni. Mert megmutatja, merre van még dolgom, magammal. Lehet spontán, a pillanatban, tervek, szándék, álomképek nélkül is kapcsolódni. Most ezt tanulom.

Máté Kiss

Közel másfél éve a munkahelyemen visszajelezték, hogy változtatnom kéne a viselkedésemen különben nem látnak szívesen a csapatban. Korábban is foglalkoztam önismerettel, de ekkor kezdtem el igazán energiát és időt fektetni bele. Ez év elején eljutottam oda, hogy elég rosszul és boldogtalannak éreztem magam, tovább cselekedtem és mentem az úton, majd egyszer jött az érzés, hogy mennyi rossz és nem a mai világba illő mintát kaptam. Megrémiszt, hogy a mélység, amit a legrosszabbnak éltem meg, még csak az út kezdete, viszont a hála érzése is bennem van, hogy viszonylag fiatalon szembesültem a dolgaimmal és elindulhatok az utamon a boldogabb és teljesebb élet felé.

Esztergomi Katalin

Testorientált önismereti terapeutának tanulok. Miközben arról készülök workshop-ot tartani, hogy mit jelez a testünk, amikor stresszelünk, az invitáló videó elkészítésekor egyszer csak felfedezem, hogy bizony, magamra, a saját testem jelzéseire épp úgy érdemes figyelni. Ugyanis, amikor kiderül, hogy ezt a videót mégsem egy hét múlvára kell elkészítenem, hanem még "ma estig", akkor minden megfelelési kényszerem tudattalanul is bekapcsol. A párommal sokszor vitatkozunk azon, hogy egy önismereti szakember mikor sikeres. Szerinte akkor, ha az élete is gondok nélküli. Szerintem meg akkor, ha a felmerülő problémákra megoldandó feladatokként tekint. A tegnapi "jól kell csinálni, mert különben nem vagyok elég jó" érzése több ezer órányi önismereti munka után sem tűnt el. Csak hamarabb észreveszem, hogy már megint meg akarok felelni "valakinek", akit én kreálok a tudatomban. S ezek után épp az a videó megy nagy nézettséggel rólam, amit én alapvetően zagyvának tartok. Ennyit a belső kritikusomról. :-D

Fanni Németh

Mindig is mozgatott az emberi psziché, így rengeteget olvastam ebben a témában. Ahogyan egyre inkább begyűrűztek hozzánk is a különböző segítő módszerek, kíváncsian faltam minden infót ezek kapcsán is. Így mondhatni, nem volt teljesen új számomra az önismeret. S bár önhitt nem voltam, szentül hittem, hogy egész jó alapokon állok magammal kapcsolatban. Ekkor jutottam el egy hosszan tartó egészségügyi probléma kapcsán kineziológushoz. Itt aztán arculcsapásként ért, hogy mennyire nehéz felelősséget vállalnom. Felelősséget, bármiért. Lenyomva az egómat azt mondani: igen, én tehetek róla. Jelen esetben az életemben meghozott döntésekért, vagy azokért, melyeket nem hoztam meg, s ezáltal azok is csak döntések lettek, valamely passzív módon. Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. És ez a levegővétel először baromi fájdalmas volt. Akárcsak egy újszülöttnek. Hirtelen minden más fénybe került. A kineziológusomnak is nagy harc volt, tudom... Az első alkalmakkor 1,5-2 órába is beletellett, hogy végre megláttassa velem, mi mindent hárítok a körülményekre, ritkábban, de bizony emberekre is. És hogy ez a hárítás leginkább nekem okoz fájdalmat. Hogy a tetteimért csak én vagyok felelős, csak én tudok igazán segíteni magamon. Amikor viszont átjött az üzenet, az számomra sorsfordító volt. Igen, felelősséget vállalni baromi nehéz. Viszont meghozta annak a szabadságát is, hogy bármilyen döntés is legyen amit meghozok, az csak az enyém lesz. Számolhatok a következményeivel, és elfogadhatom azokat. És amint ezek letisztultak, elcsitultak más érzések is. A harag, a neheztelés, vagy a hibáztatás, amik addig súlyként húztak le. A kezdeti fájdalmas lélegzetvétel lassan automatizmussá válik. Éltetővé, természetessé.