Olyan családban nőttem fel, ahol a minta az volt még a tágabb rokoni szálakon is, hogy nem válunk el. Ha rossz is, kitartunk, tűrünk, vagy megpróbáljuk megjavítani, de elválni, azt nem… A szüleimnek nem volt boldog a házassága, mégis összecsontosodva együtt maradtak…, a megszokás, a ragaszkodás nagy úr. Így aztán mintám sem volt arra ,hogy kell ezt nem így csinálni. Hogy kell azt, hogy miután minden próbálkozás, változtatás, idő-, energiabefektetés kudarcot vallott, menjek bátran, őszintén a saját szívem után, mert ér meghallani a belső hangomat. Volt egy elképzelésem válás előtt, hogy kimunkálom a bennem szunnyadó, kiteljesedni vágyó, felszabadult, magabiztos nőt. Az erős, de mégis puha, lágy és szeretetteljes anyát, aki nem a napi robotba keményedik bele, hanem okosan szervezi a teendőket és ha kell szétosztja a gyerekeknek is a rájuk eső teendőket. Aki a feszes munkatempó mellett tud csendben csak hallgatni, figyelni, vagy meleg öleléssel támogatni(mondjuk ezzel sosem volt gond😊), vagy csábítani (ezzel viszont volt…/lehet még van?😃). Aki határozott a hétköznapok gyakorlatias férfi teendőiben, a gyerekek határhúzásában, mikor épp az apa/volt férj nem tud jelen lenni, segíteni. No én ezek egy részétől igen távol álltam… Kényelmes a hosszú távú, stabil párkapcsolat. Olyan, mint egy puha takaró: körülölel és megvéd…, de egyben el is kényelmesedhet benne az ember, ha a rutinnak él és nem ismeri fel a saját igényeit, vagy mindig csak félretolja. Hogyan változtattam mégis? Nincs nagy titok: cselekvéssel. Már eléggé fájtam és ordítottam belül ahhoz, hogy magamat válasszam. 20 év kapcsolat után nehezen tudtam elképzelni, hogyan közeledjek más férfihoz, meg amúgy is milyen régen volt az már, hogy is kell azt, hát elmentem tantrikus kontakt táncra, majd egy workshopra. Rengeteg pozitív tapasztalatom volt (no meg negatív is) önmagamról a kapcsolódásokból, hogyan adok, hogyan kapok, mennyire figyelem a másik jeleit, mozdulatait, tudok-e reagálni, érzem-e a szándékait, vagy csak önmagammal vagyok elfoglalva? Mikor/hogy húzom meg a határaimat, tudom-e képviselni azt? Csodás dolog a tánc, a való élet leképeződése. Ez a fajta tantrikus világ nem a részem, továbbléptem, de szerintem a kontakt tánc még bekúszik az életembe. Egyre többször hagyok helyet tudatosan a baráti találkozókra is, mert elhanyagoltam az utóbbi években, megyek el egyedül programokra, amit azelőtt nem nagyon tettem és képviselem magam egyedülállóként. (Őszintén görcsössé tett, hogy egyedül jelenek meg egy moziban, vagy koncerten.) Hm, milyen fura, hogy ez az egyedüliként jelen levés is elbizonytalanított, mintha a párkapcsolat egy második bőröm lett volna. Pedig szerettem egyedül lenni, de otthon, ahol a biztonságot tapasztaltam. Ma már ez sem gond. Vágytam arra, hogy a kreativitást művészi formában újra megélhessem, mint gyerekkoromban, hisz valaha keramikusnak készültem… Féltem a saját elvárásaimtól, mennyire leszek béna, nincs benne a kezemben a régi tapasztalat, technika, elég kreatív vagyok-e? Így hát beiratkoztam kerámiázni, mert kell a földelés is, a cselekvő meditáció, a sok túlagyalás ellenpontjaként és kell, hogy a sok teendő, rutin mellett a szépség is körülvegyen. A sport még hátravan. Ugyan időnként jógázom-és erre nem kifejezetten sportként tekintek, hanem önismereti útként-, de a mozgás rendszeressége elkerül🙃 . Emellé bizony még valami intenzívebb is kellene a kilók égetéséhez. Magam is jobban szeretem a testem, ha karban van tartva, mindig mozogtam, gyerekként aktívan sportoltam. Ha mozgás van, jobban elfogadom magam,a testem, élem meg inkább a nőt, lépek ki bátor léptekkel az utcára. Ha valaki tud erre receptet, hogyan legyek következetesebb a sportban is, ne tartsa magában! 🙂 Ezek a tapasztalatok a napjaim részévé váltak és kíváncsi vagyok, mint egy regénynél, hogyan folytatódik a történet. Beleálltam, megléptem a félt, vagy vágyott dolgokat és eddig nem haltam bele😃, hanem erőt, hitet magabiztosságot adott az élet különböző területein. Amikor elváltam, egyvalamit bizton tudtam: ez volt önmagam felé a legőszintébb lépés, ami lehet sok fájdalommal, hiánnyal jár majd a gyerekeknek is, de ezekkel együtt akartam a legigazabb anyjuk lenni. Akartam, hogy lássák és kapjanak mintát arról, merni kell őszintén változtatni és van olyan, hogy ez az elválással jár együtt. Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen olvasok ehhez kapcsolódó megéléseket, vagy csak gondolatokat.🙏
Eljött a pont, amikor eljutottam oda, hogy a magam, és a rám bízott emberek - feleségem, kisfiam - érdekében nincs más választásom, meg kell szakítsam a kapcsolatot az édesanyámmal. Hogy ez mennyire volt nehéz, azt nem igazán tudom írásban érzékeltetni. Első gyerek vagyok, fiatalon szült, az életem minden területén jelen volt, egészen odáig, hogy a gimnáziumi társaságomnak, színjátszó csoportnak ő volt a vezetője, a nyelvtan OKTV országso 19. helyét úgy nyertem meg, hogy utolsó éjszaka ő írta meg gyakorlatilag, ő fejezte be már helyettem a dolgozatot, ugyanezt megismételtük 2019-ben, 25 éves koromban az ELTE Művészettörténeti Intézetének alapszakos szakdolgozatának írásánál, amikor én depressziósan aludtam otthon, szenvedtem, ő meg hajtott, és majdhogynem/részben helyettem írta meg azt is. Segített? Nem. Ő azt hitte, hogy igen. Oda neki az oroszlánt is. Ő megoldja. Nem a saját életét, a miénket. Az ővé sok szempontból romokban. De "ő bírja". Elképesztő nehéz minta ez. Apám érdemei mindig szarnak titulálva: a kitartás, a stabilitás, az alkalmazotti lét, hiába vezetői szerep, nagy anyagi biztonság, a gyakorlatban anyám emiatt élhette ki mindig a vízióit, csinálhatott vállalkozásokat, amikből néha nagy pénzei, néha csődjei voltak, apám ott állt mögötte és támaszt nyújtott, amiért cserébe mindig megkapta, hogy egy szarjancsi, aki eladta a lelkét. Így nőttem fel, gyakorlatilag egy matriarchális családképben, amiben az apa el van tűnve, ki van herélve, nincs szava, véleménye, ha lenne, akkor azonnal le van nyomva, de úgy, hogy többet ne legyen kedve ellenkezni. Eljött hát a pillanat, amikor oda jutottam, hogy ez már a vége, itt én megrekedtem, működésképtelen vagyok, és ez már nem csak rólam szól, mert én régóta az vagyok, de itt van velem másik két ember, akikért felelek - Hála a Jó Istennek! És megléptem, és elképesztő nehéz volt, és minden családtagom ellenem fordult, apám kifejezte, hogy "helyettem szégyelli magát", "egy család az összetartásról szól, én meg bomlasztom és ellenük fordulok" (holott olyan dolgokért nem szégyellte magát eléggé érezhetően, amiket ő követett el), a két húgom egyértelműen szegény anyám oldalára állt. Már-már paranoiás lettem, kerestem is néhány embert, rokonokat, besézltem velük, megerősítésre volt szükségem abban, hogy nem én vagyok a bolond, és a család tönkretevője, amiért ezt megléptem. Életem legdruvább időszaka volt, beleértve mindent, még a gyerekkori barátom elvesztését is, még az 5 évig tartó szerelem véget érését is (pedig ez a kettő anno egyszerre történt). Terápiára előtte is, azóta is járok, azonban akkor eljutottam arra a pontra, hogy pszichiáterhez is elmentem, és gyógyszeres kezelést vettem igénybe. Ez is a minták csődje kellett, olyan hangok szóltak ez ellen a fejemben, olyan bírálat, ami nem engedte ezt meg korábban, pedig mikor megléptem, hamar rájöttem, hogy 1. nagyon jól tettem 2. egyáltalán nem akkora dolog, mint kívülről tűnt. Azóta, hogy megszakítottam a kapcsolatot édesanyámmal, több, mint egy év eltelt. Fél év után feloldottam ezt, szóba álltam vele, azóta jónak mondható a kapcsolatnk, segítünk egymásnak, beszélgetünk, ahol kell, határt húzok határozottan, ő nem bújt ki a bőréből, de a viszonyunk megváltozott: már nem bántalmazó és megmentésre vágyó szerencsétlen képtelen kisgyerek, hanem két felnőtt, anya, és felnőtt gyermeke. Hálás vagyok ezért. Bátorság! Anélkül semmi nincsen. Nagy szerepe volt egyébként a történetben annak, hogy elkezdtem Karacs Attilához járni K1-ezni, több mint két éve űzöm hobbiszinten a bunyót. Korábban judoztam, de ez más, ütés-rúgás, éles helyzet, szembe kell állni, nem hátrálni, szembenézni, proaktívnak lenni, nem menekülni, szemet nem becsukni - férfiaknak én kötelezővé tenném! :D
Sokat idealizáltam. Érzelmileg elérhetetlen nőkbe zúgtam bele. Gondolatban a köztünk lévő távolságot a képzeletemmel hidaltam át, egy álomképet kergettem. Mára felismertem a mintát és csak azt figyelem, mit akar ez nekem üzenni. Mert megmutatja, merre van még dolgom, magammal. Lehet spontán, a pillanatban, tervek, szándék, álomképek nélkül is kapcsolódni. Most ezt tanulom.
Közel másfél éve a munkahelyemen visszajelezték, hogy változtatnom kéne a viselkedésemen különben nem látnak szívesen a csapatban. Korábban is foglalkoztam önismerettel, de ekkor kezdtem el igazán energiát és időt fektetni bele. Ez év elején eljutottam oda, hogy elég rosszul és boldogtalannak éreztem magam, tovább cselekedtem és mentem az úton, majd egyszer jött az érzés, hogy mennyi rossz és nem a mai világba illő mintát kaptam. Megrémiszt, hogy a mélység, amit a legrosszabbnak éltem meg, még csak az út kezdete, viszont a hála érzése is bennem van, hogy viszonylag fiatalon szembesültem a dolgaimmal és elindulhatok az utamon a boldogabb és teljesebb élet felé.
Testorientált önismereti terapeutának tanulok. Miközben arról készülök workshop-ot tartani, hogy mit jelez a testünk, amikor stresszelünk, az invitáló videó elkészítésekor egyszer csak felfedezem, hogy bizony, magamra, a saját testem jelzéseire épp úgy érdemes figyelni. Ugyanis, amikor kiderül, hogy ezt a videót mégsem egy hét múlvára kell elkészítenem, hanem még "ma estig", akkor minden megfelelési kényszerem tudattalanul is bekapcsol. A párommal sokszor vitatkozunk azon, hogy egy önismereti szakember mikor sikeres. Szerinte akkor, ha az élete is gondok nélküli. Szerintem meg akkor, ha a felmerülő problémákra megoldandó feladatokként tekint. A tegnapi "jól kell csinálni, mert különben nem vagyok elég jó" érzése több ezer órányi önismereti munka után sem tűnt el. Csak hamarabb észreveszem, hogy már megint meg akarok felelni "valakinek", akit én kreálok a tudatomban. S ezek után épp az a videó megy nagy nézettséggel rólam, amit én alapvetően zagyvának tartok. Ennyit a belső kritikusomról. :-D
Mindig is mozgatott az emberi psziché, így rengeteget olvastam ebben a témában. Ahogyan egyre inkább begyűrűztek hozzánk is a különböző segítő módszerek, kíváncsian faltam minden infót ezek kapcsán is. Így mondhatni, nem volt teljesen új számomra az önismeret. S bár önhitt nem voltam, szentül hittem, hogy egész jó alapokon állok magammal kapcsolatban. Ekkor jutottam el egy hosszan tartó egészségügyi probléma kapcsán kineziológushoz. Itt aztán arculcsapásként ért, hogy mennyire nehéz felelősséget vállalnom. Felelősséget, bármiért. Lenyomva az egómat azt mondani: igen, én tehetek róla. Jelen esetben az életemben meghozott döntésekért, vagy azokért, melyeket nem hoztam meg, s ezáltal azok is csak döntések lettek, valamely passzív módon. Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. És ez a levegővétel először baromi fájdalmas volt. Akárcsak egy újszülöttnek. Hirtelen minden más fénybe került. A kineziológusomnak is nagy harc volt, tudom... Az első alkalmakkor 1,5-2 órába is beletellett, hogy végre megláttassa velem, mi mindent hárítok a körülményekre, ritkábban, de bizony emberekre is. És hogy ez a hárítás leginkább nekem okoz fájdalmat. Hogy a tetteimért csak én vagyok felelős, csak én tudok igazán segíteni magamon. Amikor viszont átjött az üzenet, az számomra sorsfordító volt. Igen, felelősséget vállalni baromi nehéz. Viszont meghozta annak a szabadságát is, hogy bármilyen döntés is legyen amit meghozok, az csak az enyém lesz. Számolhatok a következményeivel, és elfogadhatom azokat. És amint ezek letisztultak, elcsitultak más érzések is. A harag, a neheztelés, vagy a hibáztatás, amik addig súlyként húztak le. A kezdeti fájdalmas lélegzetvétel lassan automatizmussá válik. Éltetővé, természetessé.
Harc. Ne úgy! - ugyebár... ám az ellenerő is vonzza. Spirituálisan megfogalmazva. DE. Van ennek egy gyönyörű és kicsit érthetőbb magyarázata. Miszerint evolúcióra törekszik a Lényed. Ez a lényeg. S a konfliktusok, melyben érzelmileg vagyunk érintettek, hoznak lehetőséget a vált-oz-ásra. A problémát megoldani nem lehet elkerüléssel, mert a sejtszinten tárolt információkat visszük magunkkal, s a kozmikus törvények alól senki nem kivétel, így bizonyos- azaz megjósolható - hogy mindenki kap lehetőséget a fel-ül-emelkedésre, azaz egy ÚJ érzelmi válaszreakció képes kioldani a beragadt energiát. Míg ellenállsz, igazából plusz belső harcot fojtatsz magaddal, hogy igyekezz visszatartani azt, amit nem lehet. A józan ész segítségünkre van, az érzelemtest azonban érzeleg és ezt is fontos oldani, támogatni s a fizikai testet érteni működésileg. Anyám életét élem, pedig hogy nem akartam! Beválasztottam apámat társnak, értem. Megfejeltem a családi titkokat, rajtam kijöttek, 'öröklött' betegségek... De tapasztalásaim ezen témákban nem csupán értelmi értést hoztak. Nem csupán mondták, hogy sémakémia, meg amit ilyenkor szoktak, bennem megélésre került az ítéleteim feldolgozása azáltal, hogy részese lettem az Ő életüknek, megannyi szerepben parádézva ráébredtem, hogy ítélet helyett leginkább szeretetteli válaszként ÚJ módon megélve oldom a helyzetet. Soká tartott. Mert kívülre néztem, hogy anyám-apám-társam-gyerekem-társadalom-azemberek. De a közös pont, ahol ez találkozott, én magam voltam. S mi van, ha nem azért, hogy maga alá gyűrjön, hanem mert elég erőm van ahhoz, hogy FELemeljen? S a feloldott kötések energetikailag visszafelé is hatnak, akkor is, ha az illető már nem a fizikai anyagban van jelen, hisz örök LÉTező. Van ez a szemszög is. Innen nézve minden minta - legyen jó vagy rossz! - felülírható, ha felülemelkedve a történeten lelátunk a mélybe.
Ahhoz képest, hogy 50 pluszos vagyok, csak rövid ideje ismertem fel, szakítanom kell a szüleimtől tanult mintákkal, paradigmákkal. Anyukám 75 évesen is állandóan csinál valamit, ha felhívom, hogy van, sorolja, mennyi mindent megcsinált és milyen fáradt. Így nőttem fel. Mindig kitűnő tanuló, jó kislány, aztán nagy lány, szorgalmas, okos, sikeres, három gyerekes, majd elvált anyuka. Megtapasztaltam és megtanultam, teljesen OK, ha elfogadó vagyok magammal és néha kímélem magam. Sikerült lerázni magamról a maximalizmust és a sokaknak megfelelni akarást. Megtanultam semmit nem csinálni is. Dolce far niente. Mondjuk, rövid ideig megy. De már megy. 😁
Az egyik legnagyobb bátorság és egyben a legfelszabadítóbb érzés vállalni önmagamat. Persze ehhez először elég bátorságra, tudatosságra és elszántságra van szükség ahhoz a félelmetes folyamathoz, hogy egyáltalán merjem felfedezni önmagamat. Hogy ki is vagyok én valójában. Ki is az az önmagam? Merjek szembesülni sebeimmel és el tudjak indulni a gyógyulás útján. Akkor kezdtem el megismerkedni magammal, amikor egyre inkább megengedtem, hogy eleresszem az évek során felvett viselkedési mintákat és megfelelési kényszert. Ami, ha jobban belegondolunk, félelmetes dolog és áldozatot kíván. Addigi életem egy része erre a hamis énképre volt fölépítve, amiben még nagyrészt mások által felállított keretekbe, normákba szocializálódtam bele, amikor még mások – általam addig meg nem kérdőjelezett - elvárásai szerint működve definiáltam magamat. Ehhez az úthoz nélkülözhetetlen elviselni az árnyoldalaimmal való szembesülés fájdalmát és az átmeneti veszteségek megélését kapcsolataimban. (Melyeket később már inkább nyereségnek éreztem.) De csak így kezdtem el rálelni valódi önmagamra, ami még most is folyamatban van 😊 Ezen az úton kitartóan haladva gyönyörű jutalom várt és hiszem, hogy még vár is: szabad élet és olyan kapcsolódások, ahol valódi önmagam lehetek. Mert ekkor már nem a szerepeimhez kapcsolódtak/ kapcsolódnak mások, hanem egyre valódibb önmagamhoz. Hihetetlenül felszabadító érzés kapcsolataimban is valódi önmagamként megnyilvánulni. Az út nehéz, tele van fájdalommal, de gyönyörű helyre vezet.
Számomra is elerkezett az idő 4éve ,hogy feltegyem a kérdést magamnak miért is tudtam kapcsolódni egy érzelmileg,lelkileg bantalmazó emberhez, miért akartam folyamat q szeretettemmel megmenteni ,és folyamat felmenteni a tettei alól, átlátva és megértve az ő sebeit, sérüléseit.Rá kellett döbbentem magamat,hogy nem a másikkal kell foglalkozni,hanem magunkkal. Millió önismereti ,pszichológiai könyv ,videoanyag után megertettem a saját műkődésem ,igen voltak iszonyat mélypontjaim ugyanakkor egyfajta könnyedség. De ennyi idő távlatából arra jöttem rá,ezeket a gyerekkorban keletkezett sebeket nem lehet eltűntetni,egy fajta hegként léteznek tovább a mélyben. Valahogy az élet is levizsgaztatott újra ebből.Azt éreztem, rendeznek, egész, teljes ,felszabadult boldog vagyok egyedül is.Es jött 1 férfi az életembe, hihetetlen barátság alakult ,figyelmes ,törődő volt ,válni akart ,egyedül volt az egészben.Ami utólag azért kiderült kamu volt.🫣 És én iszonyat meg akartam menteni ,napi 5órákat beszéltünk telefonon,nagyon mély őszinte kapcsolatnak éltem meg.Aztan 3 hónap után minden megváltozott, eltavolodott,csenddel vert, minden egyes őszinte szembesitesem után a tetteivel.És ezt húztam 1,5 évig. Húzd meg ereszd meg dinamika.Kezdtem tönkretenni,lefogyni,depis lenni srb. A lényeg hogy most már tudom ,a minta ott van,csak tudatosabban kell kezelni,az első ghosting után ,nem szabad bennemaradni,erős jel ,hogy az ember érzelmi manipulátor, játszmák lesznek . És igen ugyanez a dinamika volt jelen gyermekkoromban,érzelmileg elérhetetlen apa ,és áldozat megmentő anyai minta ,némi narcisztikus színezettel. És ehhez tudok automatikusan kapcsolódni a sebeimből,a bántalamazashoz. 4hete írtam meg neki -mivel telefont nem volt hajlandó felvenni-hogy köszönöm de a bennem élő gyermek felnőtt és én nem tudok tovább hozzá kapcsolódni. És rohadtul nehéz,mert vártam a hivasat ,hogy ezáltal azt érezzem szerethető vagyok ,és értékes. De itt nem az a lényeg, hogy az Ő bármilyen reakciója, tettei alapján mérjem magam értékét. Tudom ,hogy nehéz volt felismernem a rejtett narisztikus dinamikát, mert nagyon árnyalt, kifinomult eszkoztárral rendelkeznek ,nincs nyílt konfliktus,soha egy bántó szó,becsméreles ,leértékeles nem volt,csak a hirtelen jéghideg eltűnés ,csend.Tudom miért lett ilyen,tudom a gyerkkorát,az egész pszichológiai hátterét tudom,de nem szabad Akarni senkit se megmenteni . Ez az én fő mintám.Es valójában nagyon sok barati kapcsolatban is észrevettem ezt a műkődésem. Azt a döntést hoztam,hogy minden ilyen jellegű kapcsolatot lezártam,nem haraggal ,hanem felismeréssel,hogy ezek elszivnak engem az élettől. És most a magány, a mintáim próbálnak visszahúzni ,de nem hagyom,nem küzdök ellenük ,inkább elfogadásban vagyok, tanulom a határhúzást,a kiállást önmagamért,figyelek az első jelekre már,mert az mindig van,lehet egy elejtett szó,egy reakció, bármi. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a belső hangot ,az érzékelést, mert a másik energiája sosem hazudik. És így utólag ez a legmegdöbbentőbb hogy teljesen tudatában voltam milyen hintalóvon ülök,el is mondtam mindig a másik félnek, amiért tiltás volt a jutalmam mindig. Egyetlen mondat jött ki mindig a számon, amit mondogattam neki,ne akarj másnak látszani, mint aki valójában vagy,mert ott belül már érzékeltem, de a minta húz bele a hülyeségbe, a dinamikába,mert ebben nőttem fel ,és ezt ismerem.Szerintem maga a séma aktív marad ,a seb ottvan,csak azt kell megtanulni,hogy iszonyat tudatosan elkapni mikor húzna be és újra mennénk bele a hülyeségbe.Es igen ,ilyenkor a mintához olyan dinamikáju férfi fog jönni,aki ellenállhatatlan,rosszfiús,izgalmas,kedves,mágnesként vonz .....de nálunk is a legelején már megtette azt velem ,hogy az én utcámba jött fodrászhoz, tőlem 1percre,és nem jött fel hozzám,amit utólag kidumalt ,hogy sietett,és én gyönyörűen felmentettem a tette alól.Es iszonyat szarul esett,és mégsem tudtam azt mondani, na akkor viszlát, mert számomra ez nem elfogadható hozzállas már a kapcsolat elején ....redflag volt ,nem kicsi . De a leckét úgy gondolom addig ismételjük míg nem tanuljuk meg . Nem könnyű út,de sikerülhet, kellő hittel,elszántsaggal ,önertértékelessel, önbecsüléssel.Önmagunk meghaladásával ,de ehhez előbb le kell merülnünk a saját poklunkba ,ahol egyedül vagyunk ,mert a válaszok a megoldások, felismerések a csendben jönnek. És az ilyen típusú embereknek ,a legnagyobb válasz és reakció a csend ,mert abban erő van. Felesleges nekik arról beszélni mit tettek vagy mit nem tették,ők pontosan tisztában vannak vele. Felesleges bizonygatni a saját értékeinket, a türelmünket, empatiankat ...ők ezzel is tisztában vannak, mert pont ezt keresik ,aki fel fogja áldozni magát, és kontrollalható. Szomorú látni ,hogy vannak akik 20-30 éve élnek ilyen helyzetben ,és úgy szét van forgatva a fejük, hogy nem is ismerik fel .Hála isten nekem 2x1 5 év volt, mindenkettobol viszonylag hamar határt húztam. Az érdekes az,hogy előtte sosem volt ilyen típusú kapcsolatom.