Csontos Tamás PéterMegszülettem, de nem kaptam az élethez "használati utasítást". 30-as éveimre csalódtam a gondolati elvhű életvezetésben hívhatjuk ezt masculin szellemiségem elkopásának a valósággal való ütközéssel. Majd az érzelmeimmel, érzéseim fókuszba helyezésével való feminim módus operandim ideje következett, amely pokoljárásban teljesedett ki. De akkor hogyan? Az életvezetés az elvállalt szerepkörök hosszú távú tartalmas működtetésének alapja az önismereti út. A vezetési képességed határait az önismereted adja. Az önismereted fejlesztésének ára van, ez az ár az illúzióid elvesztése. Ezek az illúziók egyben a legfőbb belső akadályok is amelyek fejlődésed útjában állnak. Még nem találkoztam olyan emberrel akinek a fejlődés hosszú távon egyedül ment volna. Társas lények vagyunk, egy csoportba születtél. Mindig ott egy szülő egy családi hagyomány vagy családtagok. Vállalati környezetben egy mentor egy vállalati munka kultúra és munkatársi közösség. Hívhatjuk ezt mentornak, ügynek és csoportnak is. Nem a szavak a lényeg, hanem a jelenségek látásmódjának gyakorlata. Amit a megértésed meghaladva megláttál azt már tetszőleges szavakkal illetheted, az artikuláció mindíg egy közösségnek szól. Amiben segíthetek: Az akadályok láttatásában. Az akadályok felismertetésében. Az akadályok meghaladási módjának gyakorlatában. Az öngyógyító képességed esetleges aktivizálásában. A saját utad "használati utasításával" megismertethetlek, de nem cselekedhetek helyetted. Nincs Szent Grál, ez nem megy "okosba". Munka van, folyamatos és nem is kevés...
8
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsAz önismereti válság a szüleim válásakor (1997-ben) kezdődött. Bár rengeteg munkát beletettem ennek orvoslásába, de a helyemmel kapcsolatos végső felismerést, illetve annak meglátását, hogy mindezek a traumák csak figyelemelterelésként szolgáltak, hogy ne álljak bele a feladatomba, hogy a családunkban mintaváltó legyek, illetve, hogy másoknak is ebben segítsek, a Covid-időszak kristályosította ki számomra. A mintaváltás lényegét, a helyem, a küldetésem úgy foglalnám össze, hogy mindenben mindig és egyre jobban meglátni Isten szeretetét, gondoskodását és tökéletes tervét: nem hagyni magam lekapcsolni a tökéletes szeretetről. A polgári állásom valójában ehhez az egészhez csak egy díszlet. Szeretem a munkám, és állítólag jó is vagyok benne, de az életem telitalálatának a szolgálatom, az életem, élményeim más emberekkel való megosztását érzem. Épp ma mondta egy kedves barátom, hogy ahány emberrel való beszélgetésemről mesélek neki, mindig azt mondom, hogy micsoda párhuzamok voltak-vannak az életeink között. Elgondolkodtató volt, de rájöttem, hogy a válasz is egyszerű. Ha valaki sok embernek akar segíteni, Isten feltehetőleg és szükségszerűen sok nehéz, kemény dolgon fogja átvinni, hogy valódi közösséget tudjon vállalni sokféle bajban, szenvedésben lévő társával. Így vált, válik valóra az a prófécia, amit 2016 táján kaptam: "Ne vegyél minden annyira magadra! Vedd észre, hogy csomó mindent másokra tekintettel kell átélned és megküzdened!"
8