Poczik HajnalkaA változás mindig lehetséges, és a legmélyebb fájdalomból is megszülethet egy új, támogató kapcsolat. 3 évig tartó érzelmi vihar után a kisfiam apukájával végre sikerült stabilizálnunk a kapcsolatunkat, ami korábban tele volt fájdalommal, dühvel, nehezteléssel és gyűlölettel a részéről. Az érzelmi hullámvasút mindkettőnket megviselt, és úgy tűnt, hogy a kapcsolatunk megtört. Ő végigjárta az érzelmi mélységeket: gyűlölt, kizárt az életéből, de közben mégis naponta írt nekem, minősítésekkel próbált bántani. Én eközben igyekeztem stabilan tartani magam, nem minősítettem őt vissza, nem engedtem, hogy a vihar magával ragadjon. Ez az önismeret, egy körülöttem lévő támogató közösség és család segítségével sikerült. Egy idő után azonban szükség volt egy határozott határhúzásra. Felismertem, hogy a továbblépéshez egyértelmű kereteket kell szabnom, amelyek védenek mindkettőnket és a közös szülői felelősségvállalásunkat is. Ez a stabilitás, a határhúzás, tiszta kommunikáció és részéről az ő önismereti útja tette lehetővé, hogy a kapcsolatunk átalakuljon, és ma már kiegyensúlyozott, támogató szülői kapcsolatot ápolunk. Büszke vagyok arra az útra, amit együtt tettünk meg, hiszen nemcsak egyéni szinten fejlődtünk, hanem közösen is. Megtapasztaltam, hogy a stabilitás, a határozott keretek, határhúzás és az együttérzés kulcsfontosságúak akkor, amikor egy fontos közeli kapcsolatom viharba kerül. A harag, a fájdalom és a gyűlölet gyakran a mélyebb érzelmi sebekből fakad, és időre van szükség ezek feldolgozásához. Mikor ezek az érzések kiegyenlítődtek, a legviharosabb kapcsolat is új irányt vehet fel. Ebben fontos szerepet játszik a konfrotáció, önismeret, érzelmi intelligencia, kommunikáció. Ha te is hasonló nehézségekkel küzdesz, és úgy érzed, hogy az érzelmi viharok teljesen elsodorják a kapcsolatodat, segíthetek. A tapasztalataim és az integrál szemléletű csoportjaim révén segíthetek abban, hogy megtaláld a belső stabilitásodat, és új alapokra helyezd a kapcsolatodat. Lehetőséged van a közös fejlődésre, még akkor is, ha jelenleg minden összetörtnek tűnik.
13- MHMelinda Horváth
Közel 5 éve váltam el húsz év házasság után. Ha kellő önismerettel rendelkeztem volna korábban, akkor felismertem volna időben, hogy méltatlan kapcsolatban éltem hosszú éveken keresztül. A félelmeim voltak amelyek visszatartottak, de amikor már a testem is jelezte, hogy valami nincs rendben az életemben, akkor muszáj volt lépni. Azóta igyekszem megismerni minél jobban önmagam, megfigyelve az érzéseimet különböző helyzetekben, megélésekben. Szeretnék ismerkedni, beszélgetni,nyitott vagyok az új dolgok iránt.
3 - Krisztina Császár
Olyan családból jöttem, ahol a nem volt köztünk erős kötődés, sem édesanyám és édesapám között, sem köztünk és közöttük, de még a nővérem és köztem sem. Az érzésekről beszélni vagy egyszerűen csak leülni és egymással beszélgetni nem volt szokás. Így a problémákat megbeszélni sem, hanem magunkban fojtva, belső monológok formájában dörmögtünk vagy dolgoztunk fel olyan eseményeket, amelyek magunkból kiadva talán nem okoztak volna olyan mély sebeket. Amikor családot alapítottunk a volt párommal, még az önismereti utam előtt, békében és idilli szerelemben nem igazán láttunk rá egymás vakfoltjaira. Ismerkedésünket követően másfél évre érkezett meg a kisfiam és gyökerestül forgatta fel a családi szerepeket, hiedelmeket és felszínre hozta idővel azokat a mintákat, amelyekkel sikerült nem tudatosan, szenvedést okozni magamnak és másoknak is. Ezen aztán elkezdtem idővel dolgozni, rengeteget olvastam önismereti témában, mindenféle alternatív segítőhöz jártam, egyszóval kerestem a kiutat éppen olyan módon, ahogy az velem szembe jött. Ennek a folyamatnak az eredménye lehetett az egyik legerősebb és legemlékezetesebb rádöbbenésem a korábbi mintámra: éppen a hálószobában tettem-vettem és éppen szokás szerint mérgelődtem és dörmögtem magamban, hogy a párom már megint hogy nem segít a gyerek dolgaiban és a háztartásban sem. Hogy felejt el bevásárolni és felejti el a szülinapomat is stb. Mindeközben szokás szerint felhánytorgattam minden múltbéli sérelmet, gyönyörűen hoztam minden egyes alkalommal az áldozati szerepet. Egyszer viszont jött egy gondolat, nem tudom hogy honnan, de tisztán emlékszem rá: "Nekem meg ugyan mi a bajom már megint? Miért vagyok állandóan dühös és miért morgolódom? Kié ez a düh, ami bennem állandóan munkálkodik?" Emlékszem megálltam a szoba közepén és ez a felismerés ott akkor mindent megváltoztatott. Valahogy rádöbbentem, hogy ez a düh, ez a zsörtölődés nem az enyém. És ezzel nem fog megoldódni semmi sem, amivel problémám van. Nem tudom, hogy édesanyám dühe volt-e vagy valamelyik felmenőmé, de ott valahogy megtörtént egy transzformáció, tudatosítás, hogy "EZ NEM AZ ENYÉM!". Ez volt a tiszta felismerés. Rádöbbentem, hogy ha valami nem tetszik, kérnem kell, ki kell nyitni a számat. Ezt azóta is gyakorlom a mai napig, mert érzem, hogy ezzel még van dolgom. De legalább már nem a düh és elégedetlenség mozgatja a szálakat.
- Krisztina Császár
Két éve végeztem el a TM meditációt. Amikor elkezdtem nagyon rendszeresen a napi 2x20 perc meditációt három hónap alatt olyan gyökeres változást értem el, amit először nem értettem. Azt vettem észre magamon, hogy "érzéketlenné" válok. Először így fogalmaztam meg magamnak ezt az állapotot. Aztán szépen letisztult, hogy annyi változott, hogy már sok olyan dolog nem nyomja be a piros gombomat, ami azelőtt aktiválta azokat és könnyen kibillentettek az egyensúlyomból. A TM után egy fél évvel rátaláltam a Zen-re és úgy érzem hogy a zen az az út, amely a leginkább segíthet az önvalóval kapcsolatba lépni. "Just do it".
2 - Krisztina Császár
Korábbi tapasztalat megosztása kapcsán (válás és felismerés) jöttem rá, hogy szép és jó, hogy úgy érzem, hogy külön utakon kell járnom, de nagyon nem szabad bele esnem egy olyan kapcsolatba, ahol a gyerekkorom mintái visszaköszönnek pl.: ahol az érzéseket és igényeket magunkban tartjuk, az intimitást és közelséget kerülni kell vagy pl. a sebezhetőséget nem merném felvállalni (a tökéletesség álcája mögé bújva). Egy szeretői szerep ezeket tökéletesen hozná. Nagyon nyitott szemmel kell járnom a lehetőségek között, hogy bármilyen csábító helyzet és férfi is állna elő, határt tudjak húzni a másnak való megfelelés vs. saját igények képviselete mellett: intimitás, figyelem, magam felvállalása, kiteljesedés egymás mellett.
Szivi BalázsKi lehet lépni a korlátok közül és ehhez soha nincs késő. 40 év érzelmi korlátokkal töltött élet, 22 év ugyanilyen házasság, 2 lánygyermek és 1 válás után pár évvel ezt írtam az akkor 15 éves nagylányomnak a karácsonyi ajándék mellé. Előtte nem írtam ilyeneket. A lábad vigyen, a kezed érintsen, a vágyad mutasson, az eszed tegyen, a lelked érezzen, és a szíved döntsön. Szeretlek, Apa
3- Szivi Balázs
48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.
Beatrix BudaNéha a csodaszarvas egy Férfi.. Csoda és szarvas.. (mint a Testről és Lélekről-ben), kábé annyira.. Csoda.. a nő is .. a férfi is.. A legnehezebb kihívás a HIT.. hogy nem volt meg magamban, benne kellett, benne tudtam, először az életemben annyira hinni, azáltal hogy megtaláltam.. hogy Ő az... aki mellett, akivel az a NŐ vagyok, az lehetnék, akinek, amilyennek nekem lenni jó... ez a benne való HIT, adott annyi erőt, ami elég volt végre ahhoz, hogy ki tudjak lépni 20 év társas magányából.. aztán a Csoda tükörként csillantva meg mélyen bújó sebeket ... tanított meg hol kínkeserves, hol boldogságos könnyek fátylán át a HIT-re magamban... hogy most aztán meg tudjam tanítani neki is a HIT-et magában, mert hisz neki sincs.. aztán majd egyszer végre bennünk is.. Nekem már van Hitem. Hála neki. És ez jó... nagyon jó. Végre.
- Beatrix Buda
Kérdezte itt valaki tőlem mailben, hogy mit írjon ki a homlokára, ha ő születő Hölgynek lenne már Társjelöltje, fárasztják az amazonok.. azt válaszoltam neki, hogy a homlokára semmit, csak szólaljon meg őszintén, kertelés nélkül in medias res, hogy mi a kihívása, és az a NŐ, aki ezért jött az életébe... ebbe rögtön beleszeret majd.. egy Nő. egyetlen NŐ lesz, akit ez megindít.. így volt ez- nálunk.. abban az egyetlen bátor, de halk mondatában eldőlt minden... olyan mélyről jövő segíteni akarás indult el azonnal bennem efelé a Férfi felé, hogy egyszerűen csillapíthatatlan, és szinte fáj, ha nem adhatok neki....mikor épp nem hagyja.. és nem hat meg semmi és senki.. sem lebeszélni nem tud róla senki, sem vissza nem tud tartani semmi és senki, még ő maga sem.. mert működik.. a segítség.. ha elfogadja.. és halad vele.. és nekem ez a boldogság
- Beatrix Buda
A legnehezebb a Hála, a hálám okát megértetni a másikkal, aki fájdalmat és bánatot vár.. vagy lát csak.. ha önmagát próbálja, meri adni, mutatni, nyújtani.. Hálás vagyok a bátorságáért, mindenért, amit önmagáért tesz, tenni képes.. már.. Pedig minden bánat és fájdalom, ami a másik viselkedése miatt fellép bennünk, csak tükör.. tükröződés.. valami mélyen, sötétben csücsülő sebre vetül csak a váratlan fénynyaláb.. sírsz, mert fáj.. azt hiszi ő okozza, neki van bűntudata.. elmenekül, elkerül, h ne lásson, ahogy, amikor fájdalmat okoz.. te érzed, hogy nem.. nem miatta van.. valami mélyebb dolog ez, ami ennyire fáj.. és akkor a fényben rá tudsz nézni, meg tudod nevezni, felszínre tudod hozni, meg tudod gyógyítani.. és akkor már hálás vagy a másiknak.. nagyon.. és nem félsz már, sőt örülsz az újabb sebeknél.. hisz tudod, újra csak gyógyulsz, így (is) gyógyít ő.. ugyanígy gyógyítod te is őt.. egymást.. Csak ezt nehéz vele megértetni.. hogy utána jó, minden sokkal jobb.. gyógyultabb, könnyedebb, boldogabb.. h ne meneküljön... nem kell... önmaga elől sem, előlem sem, a fájdalom elől sem, a hála elől sem...