Tapasztalatok

Gere Orsi

Írtam egy részt már a munkahely váltásaimról és az őrangyalomról. Aki olvasta tudja miről van szó. A munkakeresési folyamatomról néhány szóban azért írnék. Világ életemben legfőképp irodai munkákban illetve ügyfélszolgálatos munkákban voltam. 2017 óta vagyok pesten. Első években olyan munkahelyre nyertem felvételt, ahol akkoriban jól ellehetett boldogulni magyar nyelvvel. Alig volt szinte angolul megkeresés. Aztán dolgoztam egy másik cég ügyfélszolgálatán is, még ez is teljes mértékben magyar nyelv használatával. És mikor alacsony óraszám és fizetés miatt úgy döntöttem tovább keresek munkát, rá kellett döbbenjek, hogy 2024-re olyan világban kezdtünk élni jóval érezhetőbben, hogy az angol/német (ki mit tanul, mivel keres munkát) szükségessége a cég ügyvitelében és kommunikációjában sokkal jelenlévőbb lett. A magyarok kevés része beszél aktivan angolt, de a munkakeresés már nem tudja ezt nélkülözni. Tavaly nyár óta azon vagyok, hogy mind az irodai szoftveres ismereteim magas szinten tartsam, mind az angolom felfejlesszem legalább B2re, stabil középfokra. Angol alapszintű tudás megjelölésével ugyanis alig volt Hr-es megkeresésem. Annyit változott a pesti munkaerőpiac és gondolom a mindennapi kommunikáció a cégeknél, hogy a középfok, de akár felsőfok is bőven kell speciális munkaköröknél. Én is folyamatában ismétlem a 2024 nyáron még jócskán passziv angolom. Én csak egynyelvűen tanulom az angolt, magyart nem is vonom be, hogy az agyam az angolul gondolkozásra álljon át. Teljesen 0-ról kezdtem el, mert passzív tudásnál egy épkézláb mondatot nem tudtam volna összerakni angolul. Amit nem használunk nagyon kiesik. Hiba szerintem felülértékelni a vélt tudást tapasztalat nélkül, mert csak éles helyzetben leblokkolás lenne belőle. Szerettem volna ezzel a résszel felhívni a figyelmetek mennyire szükséges már a nyelvtudás az irodai világban és az ügyfélszolgálatokon is.

Bábel Andrea

Amikor kislány voltam, akkor azt gondoltam, hogy én másként fogom a gyermekeimet nevelni, mert nem voltam elégedett azzal, ahogy a szüleim bántak velem. Nem fogadtak el olyannak, amilyen vagyok. Ma már - mivel már 30 éve elkezdtem ébredezni -, tudom, hogy ez a szüleimnek nagyon nagy feladat volt. De ennek ellenére, nagyon sok mintát vittem és viszek a mai napig. Bár egyre nehezebb felismernem. Van egy igazán erős minta, amit családban is viszünk tovább, de kollektívan is. Az úgy szokták. Ettől már fiatal koromban is égnek állt a hajam, amikor valaki ezt mondta, pedig nagyon sokszor estem bele ebbe én is, hiszen a megszokott a biztonságos. Egy jó példa erre: A családomban a nők úgy tanítottak rántotthúst panírozni, hogy csak jobb kézzel szabadott a húshoz hozzáérni. Ez annyira fontos szokás volt, hogy ha én bal kézzel is hozzáértem (számomra sokkal kézenfekvőbb volt, hogy két kézzel panírozok), akkor bizony kaptam egy nyaklevest. Hogy miért kellett így csinálni, azt nem tudták megmondani, amikor megkérdeztem, a válasz az volt, hogy így szokták. Annyira megtanultam a nyaklevesek után az egykezes panírozást, hogy 37 éves voltam, amikor felocsúdtam egy ebédkészítés alkalmával, hogy már panírozhatok két kézzel, felnőtt vagyok és senki nem fog nyakonvágni azért, ha úgy csinálom, ahogy én szeretném. Ezekből a berögzült mintákból rengeteget felismertem és elengedtem, tudatosan másként csinálom és megfigyelem, hogy az milyen érzés nekem, és addig változtatok, amíg megtalálom, hogy nekem hogyan jó. Időnként még a saját magamnak tetszetős szokást is megváltoztatom, mert rájöttem, hogy a legnagyobb mintám a berögzültség biztonsága.

Bábel Andrea

Az ismerkedés szerintem egy csodálatos dolog. Rengeteg lehetőség van benne. Az új embereken keresztül, új világokat ismerhetek meg. Vannak, amelyek hasonlatosak az enyémhez, nekem, itt könnyedén mennek a dolgok. Viszont vannak olyanok, amik nekem teljesen új viselkedési minták, új lehetőségek, amelyek megváltoztatják mindkettőnk életét. Ott már óvatosabb vagyok. Ott már figyelek, hogy akarom-e azt a változást, vagy nem. Tapasztalatom szerint, itt szokott elbukni az ismerkedés, hogy az emberek elsietik a dolgokat. Rögtön a megvalósulást akarják megélni, az odavezető út kihagyása nélkül. Pedig a csúszdán is akkor tudunk lecsúszni, ha előtte felmászunk a lépcsőn. Anélkül nem teljes a tapasztalás, csak egy elképzelésem van róla, az pedig nem fogja a valóságot tükrözni. Főleg a korosztályomra jellemző ez a gyors ismerkedési forma, mert hát már nincs annyi időnk, mint fiatalon. Pedig 50 felett - szerintem - már másként kellene mindenhez hozzáállnunk. Már a testünk nem az a hamvas, mint fiatalon, az értékek, már inkább a belsőben vannak, mint a külsőben. Már sok-sok élettapasztalat van mögöttünk, kialakult életfilozófiánk van, családunk, akikkel szokások lehetnek kialakítva és ezek mindkettőnknél ott vannak. Ezért kell a megismerkedésnek időt szánni. Szerintem az ismerkedés egy emberrel, életünk végéig tart.

Bertalan Balogh

Miután felrúgtam mindent amiben hittem és olyan keményen küzdöttem, elkezdtem magamat választani. Önzőn és másokra tenkintet nélkül. Minden elérhetővé vált és csak rajtam múlt, hogy választom e. Szabadnak éreztem magam, a szó minden értelmében. Addigi vélt és valós kötelezettségeimet levetkőzve egy teljesen új világ nyílt ki ahol a felelősség, a teher, a problémák csupán választhazó opciók voltak a gondtalanság, a könnyedség és a lehetőségekkel szemben. Mindenhol a könnyebbet, az egyszerűbbet, a számomra nagyobb örömöket adót választottam. Úgy éreztem ez a boldogság. Hát végre itt van, mindig is itt volt, csak nem léptem ki az ajtón, hogy megtapasztalhassam. De ez alkalommal itt vagyok és kérem, akarom az egész világot. Majd lassan, ahogyan a malom őröl kezdett repedezni és töredezni ez a felhőtlen "boldogságom". Az örömök sokaságat tapasztalatlan kezeim, hajlamosak voltak bokdogságként kezelni. Mint amikor a csavarhúzó nyelével próbalom beütni a szöget. Akár működhet is, de nem erre való. Lassan elkezdett kifáradni az életem, mintha ebben is kimerülnék, mintha ez sem működne. Nem értettem, hogy lehet, hogy ebben is elfaradok, hiszen az ellenkezőjét csinálom mint eddig. Magamat választom és mégis elfaradok benne. A határaim újra elmosódtak és elkezdtem visszahúzódni. Nagyon lassan, de annál egyértelműbben. Ami eddig örömet okozott, már nem töltött fel többé és ezért nem is választottam már. Míg vegül teljesen elfogyott a motivációm barmit is csinálni. Ennek a vége egy magányos, szinte hibernált állapot lett, amiben nem maradt semmilyen mas út csak befelé. A "kilátástalan" szóval tudnám leírni az állapotot, mely szamomra inkább egy folyamat, melyben teljesen befelé fokuszultam, ahol lassan fogyott el a kifelé-latás.

Kardos Zoltán

Sajnos már nem találom a korábbi bejegyzéseimet, gondolataimat, beszélgetéseinket az énakadémia platformon, de ott és akkor kb 3-4 éve kaptam segítséget Istvántól és csapatától ebben a témában. Jó életem volt, mert jól kerestem, és biztos pozícióm volt, amerikai multiban dolgoztam. Akkor friss volt, ma már csak emlékeim vannak, de először csak a hétfők voltak szarok, a sales meeting, ami egyre unalmasabb volt, aztán már a kedd reggelek is egyre lassabban indultak, és nemsokára azt vettem észre, hogy minden nap a hétvégét várom, és rohadtul nem lelkesít amit csinálok. Érdekes, mert jött a Covid, és minden kollégám felsóhajtott, hogy de fasza, be sem kell menni, csak passzívan végigülni az összes online meetinget (reggeltől-estig szinte minden nap) hó elején meg jön az sms a fizuról. Én viszont azt éreztem, hogy elmegy az életem, értelmetlen dolgot csinálok, és minden ami jó volt a sales munkában (utazás, emberi kapcsolatok kezelése), azt is elvette a Covid. A járvány közepén amikor mindenki be volt szarva, hogy lesz-e munkája, én megírtam a felmondásomat, bevittem a főnöknek. Mindenki örült, hogy senkit nem kellett kirúgni, és kis időre megoldottam a fokozatos létszámleépítést. 1 hónap múlva utolsó napomon beparkoltam a céges mélygarázsba, (már aznap vitte is valaki a szép nagy autómat), és leadtam az összes céges cuccomat ami addig a nap 90%-ában a fő munkaeszközöm, és használati tárgyam volt. Lemondtam a kényelemről, és kiugrottam a totál ismeretlenbe. Nem ment könnyen és gyorsan, emlékeim szerint 1-1,5 éves folyamat volt. Pszichoterápiára is jártam a döntésem előtt. Beszélgettünk arról, hogy mi okozza a kiégést, mi az amin tudok változtatni. Szó szerint égettem az üzemanyagot, mint amikor 8000-es fordulaton 1-esben tolod neki, de nem váltasz föl 2-esbe. Nem akartam, hogy tönkremenjen a motor, nyomtam egy féket, és kiszálltam. OK, az élethelyzetem engedte, volt tartalékom. De azóta sem dolgozom nagy multinak, kipróbáltam már magam pár területen, nincs már az a biztonság, de büszke vagyok, hogy megléptem, nem bántam meg, és meg is változott a hozzáállásom a pénzhez, élethez. Érdekes, hogy azóta is sok emberrel találkozom, aki nem érzi jól magát, saját elmondása szerint is kiégett, de nem mer lépni, és mai napig sokan gratulálnak, hogy én ezt meg mertem lépni. Hát ez :)))))

Bábel Andrea

Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.

Férjem az egyik legjobb barátnőmmel csalt meg. Alapjaiban rengett meg a párkapcsolatba és a barátságba vetett hitem. Ideje új fejezetet nyitni mindkét területen.

Aki átélte a kisgyerekes időszakot, pláne több gyerekkel, nem kell bemutatni, mi zajlik ilyenkor. Férjemmel több mélypontunk volt, nem tudtuk megbeszélni a dolgainkat. Erre irányuló próbálkozásaim rendre sikertelenséggel zárultak. 2023-ra úgy éreztük, javul és fejlődik a kapcsolatunk, könnyebb már az iskolás korú gyerekekkel, több és tartalmas idő jut egymásra, a házasélet is intenzívebb lett, mindkettőnk megelégedésére. Ebben a pozitívan változó időszakban derült fény férjem hűtlenségére. Online kurzussal, majd annak eredménytelensége után coach-csal próbáltunk javítani a helyzeten. A coach őt továbbirányította pszichológushoz. Fél évig próbáltuk megérteni segítőinkkel, mi miért történik, a másik álláspontját tisztán látni. Végre megértette milyen fontos lett volna évekkel azelőtt is beszélni az érzésekről, megélésekről. Sajnos újra és újra elbeszéltünk egymás mellett. A bizalom visszaépítéséhez szükséges őszinteség elmaradt, több hazugságra derült fény. Érzelmei tartósnak bizonyultak a másik nő iránt, azzal nem tudok mit kezdeni. Így felhagytam a kapcsolat megmentésével és a család egyben tartásával. Külön élésünk óta igyekszem normális, nyugodt légkört tartani a gyerekek miatt.

Szilvia Bartha

Mostmár nehezen megy 🤪, néha ufónak érzem magam, amiatt, hogy jókedvű karakán Nő vagyok...rengeteg szenvedés van benne. Mindig alulválasztottam, mostmár a társamra várok, akivel megélhetem azt a békés egyesülést, amiben egymás támogatva egyszer csak megérkezünk.🙏 Ja amikor kijelentem, hogy egyedül élem le az életem, mert nem is érdekelnek már a férfiak, belép egy játszótérem egy tök ismeretlen férfi, akibe úgy beleestem mint az ágyú, de totál reménytelen. Én a kemény csaj🙃🤪😜.

Szilvia Bartha

Természetesen hoztam a statisztikát, egyedül nevelem a kislányom. Lent voltam annyira amennyire csak lehet, napról napra éltem túl éveket és mindent újra kellett építenem, köztük saját magam. Mostmár szeretem magam.