István ViroveczAz önismeret útja A kezdet: A felismerés pillanata Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal. A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz. “Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…” Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján. Összetört identitásból a saját lényegem felé: A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak. Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok. “Valami meghalt! Most nem tudom, hogy vélekedjem róla. Sirassam e, vagy eresszem útnak. A halál learatott. Álmainkat porok takarják szürke köntösben. Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre? Az élet magot vet. A Földnek én is csak egy magja vagyok. Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?” A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik. De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele. Összetörni az öröklött mintákat: Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége. "Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt. Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság. Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság. Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként. Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió. A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost. Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió. Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül? Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül? Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja? Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?" Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni. Mit adott az önismeret? 1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok. 2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás. 3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek. Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök. “A tépett esőben szél lengedez, S idebent holtan figyelem a változást. Elméláz az idő cserepes foga húsunkban, S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs. Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve… Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk. Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre. Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk. Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt Nagy álmos vászon virít itt legbelül. Gazdag a paletta csak mártanom kell… Az ecset már a kezemben merengve ül.” Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap. És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.
2
Toók EszterEgész eddig életemben, menekültem önmagam elől, mindezt persze úgy, hogy nekem se tűnjön fel olyan egyszerűen. Programok, találkozók egymás hátán és ezt persze nagyon élveztem. Mígnem teljesen kimerültem. A régi minta nem működött, elkezdett igényem lenni a csendre. Nagyon félelmetes volt, hogy most mi történik Velem. Mi ez az új működés?! Rájöttem, hogy önmagam elől menekülök, a félelmeim és fájdalmaim elől. És egyszercsak át fordult a kétségbeesés. Ahogy egyre jobban elkezdtem megengedni az érzéseimet (bármilyen legyenek is) egyre könnyebb. Egyre jobban tudom élvezni az életem újra. És nem azért mert annyi program van benne, hanem mert ÉN vagyok benne.
Bertalan Balogh"El-van-baszva az EGÉSZ" Egy újabb buli, egy újabb kaland, egy újabb kapcsolat, egy újabb iskola, egy újabb képzés, egy újabb ötlet, egy újabb terv, egy újabb tapasztalat, egy újabb erőfeszítés, egy újabb tars, egy újabb lakás, egy újabb település, egy újabb lehetőség, egy újabb ... egy újabb... mintha egy fraktálba keveredtem volna. Olyan érzes, mikor egy vasgolyót mágnesekkel a végtelenségig gyorsítanak. Megállni?! Mégis mikor vagy hol meg amúgyis hogy? Meghát minek? Hiszen bírom és meg lesz az eredménye. Csak még egy kicsit... Aztán már nem volt kicsit. A hétköznap is szupererőt követelt. Aztán inkabb neki sem álltam. Először az ígéretek maradtak el, aztán a kötelezetségek, aztán amiket szerettem. Aztán már azt is megkerdőjeleztem amit korabbán szerettem. Aztán azt, hogy valóban én szerettem-e. Akkor én mit szeretek? Mire van szükségem? Szükségem van egyáltalán valamire? Nem értettem. És lekfőkeppen nem tudtam mi következik. "Úgy" már nem megy, "így" meg nem jó. "Annyi energiát tettem az életembe akkor mégis hogy lehetséges, hogy el-van-baszva az egész?!" Dühös voltam és faradt. A fáradtság és a düh elegye először rémületet szült. Rémületből pánik lett, a pánikból tehetetlenseg, a tehetetlensegből vegül reménytelenség. Pedig "csak"kiégtem.
Teca MakóEbben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.
- Bertalan Balogh
"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.
Toth IbolyaA HIT Gyerekkoromban rendszeresen jártam Hittan órára meg Misére mert elvárták tőlem, úgy a neveltetésem, meg az iskola, voltam első áldozó mert kellett, így volt jó. Majd nagy nehezen Bermálkozo, emlékszem alig vártam hogy idáig eljussak akkor voltam hetedikes és ekkor voltam abban az időben utoljára templomban. Végre vége ennek, megkönnyebbültem. Nem hittem Istenben. Emlékszem elmentem a szomszéd bácsihoz és megkérdeztem tőle „Dénes bácsi van Isten és felnéztem az égre ?„ Azt mondta van Ibikém. De hol? Ott fent . Felnéztem újból de semmit nem láttam. Sok évre rá majd egy napon amikor az élet nehézségek sorozatát adta elkezdtem Istent magamtól keresni . Jártam bibliaórákra , Imádkozni tanultam ,bibliát olvastam, biblia körbe jártam. És Így kezdtem el Hinni hogy van egy magasabb tőlem aki ha ráhagyom életem vezetését arra vezet arra az útra ahol igazából lennem kell, járnom kell. Emlékszem arra az álmomra amikor egy széles út állt előttem és egy keskeny út, egy keskeny kapu rés . Én ezt a keskeny kapurést választottam álmomban reszkettem a félelemtől de mindennek ellenére a hívás erősebb volt mint a félelmem . Átjutottam a keskeny kapun. Tiszta víz voltam mikor felkeltem ,de Boldog először életemben. Ekkor választottam és fogadtam el Istent életem vezetőjének .Már nem én akartam jobban tudni mi a jó út nekem, hanem hagyatkozva rá egyre bátrabban és bátrabban. Így növekedtem Hitemben. Ekkor jelent meg és mondtam ki először a számon „ Hála Uram”. Mindig így imádkoztam: „ Istenem a Te kezed, legyen az én kezem , A Te lábad ,legyen az én lábam, A Te szemed, legyen az én szemem, A Te füled, legyen az én Fülem.” Majd ez a Hit erősödött bennem hónapról hónapra évről évre. Látva ,tapasztalva hogy van Isten ,lát, szeret ,segít ,mellettem van ,fogja kezemet. Hálát adva mindenért ami rossz volt az életemben és ami jó volt. Majd egy nap hajnalban egy átsírt éjszakán keresztül, a magány csontig érő marcangolásában. Felkeltem pirkadat volt és azt mondtam: „ Istenem átadom életem és legyen meg a Te Akaratod” A következő másodpercben egy vékony fonalszál indult ki belőlem a világ mindenségéig futott. Majd felkeltem és újból egy hatalmas megnyugvás és boldogság tört rám. Erről nem mertem beszélni senkinek mert azt gondolják megártott a magány. Ezek után nem is olyan sokára Isten oda vezetett ahova tartozom és akihez tartozom. Ma így Imádkozom: „Hála neked Uram amit adtál és amit adni fogsz”. Ezt naponta többször is tudatlanul majd egy felkérés által” Figyeld meg Ibi miket mondasz magadnak”tudatosodott bennem hogy ez az én Mantrám. Egy nap nem oly rég egy orvosi lelet eredményét kaptam meg.Elolvasva a világ megfordult minden és mindenki leállt csak Isten felé nézek aki mosolyogva fogja kezem és mondja” Gyere Ibi velem, ne félj.” Ekkor egy mondat fogalmazódott meg bennem: MOST a szívemből kicsordul a lelkem mélyéig ható Szeret ad ERŐT . Isten szeret. Isten bennem él. Hála Uram neked hogy vagy és hogy megismertelek és szeretetted elfogadtam.Így fogja az én Uram a kezem és vezet előre ahova mennem kell és ahol lennem kell.
- Toók Eszter
Az elmúlt nagyjából 10 évben a munkahelyemen a szabadságaimat arra használtam, hogy fejlesszem magam. Ha voltak is "pihenős" programok, akkor azok kimerültek egy-két hosszú hétvégében és azok is inkább kirándulós programok voltak. Folyamatosan úgy éreztem rossz helyen is vagyok, elkezdtem valamit, ami majd jól feltölt, aztán csak még jobban kivett belőlem. Tipikusan tagadtam mindent, nem akartam látni a valóságot. De gondoltam én "Áááá Velem ilyen nem történhet stb, hisz foglalkozom magammal, csak tudom mi a jó Nekem és, hogy mit akarok csinálni...." Nos, én azt tapasztaltam, hogy ebben égtem ki, hogy tagadásban voltam.... A folyamatos harcban, a folyamatos szétszakítottság érzésben... Semmi inger nem tudott megérinteni, falakat húztam, utáltam magam, a munkát és megutáltam az embereket is... Én, aki mindig csináltam valamit, imádtam az embereket, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb tevékenységem az lesz, amikor bezárom magam mögött a bejárati ajtót belülről. A csendben, elkezdtem megengedni magamnak, hogy az legyen, ami VAN. Ha jókedv, akkor jókedv, ha rosszkedv, akkor az. És ha már "remete élet", akkor az... :) Mindegy... Nem harcolok tovább magammal. Élvezettel teszem azt, hogy újra tudok kapcsolódni. Bátorság kellett hozzá, hogy tudjak nemet mondani. Nem is mindig megy, viszont akkor dolgozom azzal, ami van és feljön. És ebben a megengedésben tud tisztán feljönni, hogy kit, s mit is akarok az Életemben.