Orsolya UttryÉn minden ismerkedést (talán a munkám miatt is) úgy élek meg, hogy minden amit a másikból tapasztalok elgondolkodtató, fontos és a mélyére kell látnom, végső soron "meg kell oldanom", még akkor is, ha nincsenek elvárásaim. Azt hiszem a játszi könnyű ismerkedést, a tét nélküli ráhangolódást tanulnom kellene.
2- Orsolya Uttry
Saját magamon tapasztalom, hogy én már érzem, tudom, hogy ez valaki új, de a környezet még zsigerből a régit látja, ezért próbálok meg új kapcsolódásokat keresni. Talán aki most ismer meg, az már az újat látja, azt akarja kibontani.
2 
Béres TamásAz elmúlt 3 évben értek el az első gyásszal, de leginkább a halállal kapcsolatos tapasztalataim, élményeim. Először a nagypapám halt meg, aki rendben volt ezzel. Majd rá egy évre édesapám saját keze által vetett véget az életének. Tavaly pedig a mamám, hosszú betegség, szenvedés után. Az öngyilkosság témájával kapcsolatban is szívesen írok majd a tapasztalatokról. A gyász folyamatait már sokan leírták, sok helyen megtalálható. Érdemes tanulmányozni ezeket, hogy lásd, éppen hol ragadtál le, hol van még munka. Egy dolog, ami tényleg segít, az ügy, a feladat, a munka. Ezeket az én tapasztalataim szerint nem érdemes elengedni, bármi történjen. Az itt maradottaknak mindig nehéz, de azt hiszem a legnehezebb azoknak, akik közel állnak hozzád és végig nézik, ahogy szenvedsz. Miattuk érdemes minden nap felkelni! Az elején minden barát, hozzád közel álló ember a tehetetlensége miatt segíteni szeretne jó szándékkal, de ez nem valósítható meg. TE tudsz egyedül magadon segíteni ebben. Nyugodtan szenvedj, sírj rengeteget, hibáztasd magad, a világot, bármit, bárkit! De ha elfogadsz egy tippet, azt nézd meg, hogy ennek a legalján, ha lemész, mit(kit) találsz majd és szedj fel onnan valamit! A halál legnagyobb tanítása nem az, hogy a szeretteink meghalnak, hanem, hogy ránk is ez a sors vár. Ez az egy, ami biztos. Ambivalens módon a halál az élet egyik értelme, ami miatt minden egyes nap, amit tudsz, tegyél bele! Csináld, amit szeretsz, légy azokkal, akiket szeretsz. Ne add fel! Az élet az a játék, amiben biztosan, mindenkinek lesz Game Over. :)
- Béres Tamás
A meditáció rendszeres, lehetőleg napi szintű gyakorlása segíthet rálátni arra, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk. Az út hosszú és látszólag visszafelé vezet. Én először arra jöttem rá, hogy valójában mennyi minden/mindenki nem vagyok. Rengeteg önkép, téves azonosulás, amiket a világ mondd meg nekünk és amelyekről elhisszük, hogy nekünk azoknak kell lennünk. Ha nem tudod, ki vagy, nem találod az ügyet, furcsa módon közelebb kerülhetsz azáltal, ha ezeket a (téves) projekciókat lemered vakarni az elméd faláról és mered meglátni, hogy Ki(igazából Mi), ami ezt az egész látja, irányítja. Sok sikert! :)
Toth IbolyaKóhómérnöki szakon fejeztem kitűnő eredményel. Büszke voltam magamra végre Ibi egy valamit végig csináltál életemben. Majd közben jött a háború. Diplomám elkaptam és a szekrénybe betettem. Múltak az évek és egyszer csak 3 év után lehetőségem lett Diplomám és megmaradt tudásom a szekrényből kivenni és szülőföldemen kamatoztatni. Nem sokáig tartott, mert úgy éreztem ez nem nekem való. Én egy olyan ember vagyok aki az emberi közelséget szereti nem pedig a tárgyakat, gépeket. Közben azért meg akartam mutatni magamnak ès a világnak tudok én nem csak hazában hanem a világban is helytàlni. Így Magyarországra kerülve Kóhómérnöki diplomám kamatoztattam. Munkát kaptam, mérnöki fizetést, lakást, autót. Hát mit mondjak madarat lehetett velem fogatni. Ez a jóléti élet nem sokáig tartott még tényleg és véglegesen az élet is meg mutatta nem csak a belső késztetés, hogy ez Ibi nem neked való. Nem hozzám tartozik. Ez nem én vagyok. Így hát döntöttem belevàgok és belsőmre hallgatva elindultam kalandos utamon. Egy újabb országba ahol már 3 .szor kezdtem életem a nulláról. Ekkor voltam 47 éves. Már senki és semmi nem tudott meg állítani, mert már tudtam hogy ez hozzám tartozik, ez vagyok én. Így lettem diplomás Ápoló. Német nyelven fejeztem be a 3 éves felső fokú szakiskolát kitűnő eredmény el. Én így érkeztem meg abba a tevékenységbe amivel másoknak adhatok és másokat szolgálok. Ez az én helyem. Hazaértem. Szívesen mesélek kalandos hazaérésemről.Írj bátran. Keres meg. Szeretettel Ibi
- Orsolya Uttry
Az a tapasztalatom, hogy a világ visszajelzéseit nagyon nehéz nem észrevenni, figyelembe venni, a környezetem rólam alkotott képét nehéz átrajzolni mind saját magamban, mind másokban. Talán ott kezdődik számomra az önismeret, amikor észreveszem, hogy a környezet által tartott tükör torzít és én elkezdek a saját belső énem indíttatására másként reagálni, viselkedni.
- Orsolya Uttry
30+ év, nyilván volt szerelem, talán villanásnyira emlékszem is még, aztán szeretet, közös élet építés, gyerekek - idő sem volt azon gondolkodni, hogy van-e még szeretet. A gyerekek kirepültek és kiderült, hogy maradt a "jószomszédi viszony" (Te szobatársi viszonynak definiáltad). Az első kérdés az, hogy, megbecsülendő-e ez a "jószomszédi viszony", hiszen milyen jól tud indulni az ember napja csak attól, hogy miközben kiáll a kocsibeállón, jön az egyik kedves szomszéd "Jó reggelt, Hogy vagytok? Ma is szép őszi időnk időnk lesz, Jó munkát!" Persze közben ott van, hogy úgy tűnik én még telve vagyok energiával, fizikai, szellemi, érzelmi, szexuális energiával, a másikban meg mintha nem lenne. Én meg akarom élni! Tudom is, hogy hol és hogyan lehet. Az én nagy kérdésem az, hogy tisztességes-e a 30+ évet felrúgni, otthagyva a láthatóan idősödő partnert, vagy tisztességesebb tudomásul vennem, hogy vele most nem megy, de vele vagyok és támogatom abban ahol ő tart és egy párhuzamos létben megélem mással, aki hasonló kérdésekkel küzd és akivel ebben a párhuzamos létben tudjuk egymást támogatni.
Fanni NémethMindig is mozgatott az emberi psziché, így rengeteget olvastam ebben a témában. Ahogyan egyre inkább begyűrűztek hozzánk is a különböző segítő módszerek, kíváncsian faltam minden infót ezek kapcsán is. Így mondhatni, nem volt teljesen új számomra az önismeret. S bár önhitt nem voltam, szentül hittem, hogy egész jó alapokon állok magammal kapcsolatban. Ekkor jutottam el egy hosszan tartó egészségügyi probléma kapcsán kineziológushoz. Itt aztán arculcsapásként ért, hogy mennyire nehéz felelősséget vállalnom. Felelősséget, bármiért. Lenyomva az egómat azt mondani: igen, én tehetek róla. Jelen esetben az életemben meghozott döntésekért, vagy azokért, melyeket nem hoztam meg, s ezáltal azok is csak döntések lettek, valamely passzív módon. Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. És ez a levegővétel először baromi fájdalmas volt. Akárcsak egy újszülöttnek. Hirtelen minden más fénybe került. A kineziológusomnak is nagy harc volt, tudom... Az első alkalmakkor 1,5-2 órába is beletellett, hogy végre megláttassa velem, mi mindent hárítok a körülményekre, ritkábban, de bizony emberekre is. És hogy ez a hárítás leginkább nekem okoz fájdalmat. Hogy a tetteimért csak én vagyok felelős, csak én tudok igazán segíteni magamon. Amikor viszont átjött az üzenet, az számomra sorsfordító volt. Igen, felelősséget vállalni baromi nehéz. Viszont meghozta annak a szabadságát is, hogy bármilyen döntés is legyen amit meghozok, az csak az enyém lesz. Számolhatok a következményeivel, és elfogadhatom azokat. És amint ezek letisztultak, elcsitultak más érzések is. A harag, a neheztelés, vagy a hibáztatás, amik addig súlyként húztak le. A kezdeti fájdalmas lélegzetvétel lassan automatizmussá válik. Éltetővé, természetessé.
- Béres Tamás
16 éves voltam, amikor először kerültem kapcsolatba azzal, hogy itt lehet valami "rendező erő". Nem én választottam a hivatásom, hanem ő választott engem. Amikor először találkoztam a dobbal, mint hangszerrel ami hívott olyan volt, mint amikor meginog alattam a föld. Mintha nem kellene gondolom, megfogalmaznom semmit, csak érzem, hogy hív: erre gyere! Életem eddigi legfontosabb emberi kapcsolódásai mind így születtek. 2+1 férfi, akivel van közös dolgunk, és a párom így is "talált meg" engem. A nehézség az útban az, hogy ügyet találj, hogy valóban nem lehet megtalálni. Ezt most, 32 évesen nehezebb újra tapasztalnom, mert az önismeret útján túl sokat gondolkodom. Tök paradox, hogy a megértéssel jutok el a megérthetetlen felé, majd ezt el kell engedjem... Sokkal könnyebb volt a mintáim csődjét öntudatlanul megélni. Viszont egy dolog biztos... hogy Isten vagy a Rend, Rendező vigyáz rá(nk)m. Ha van érzésed egy ember vagy tevékenység iránt, ami őszinte, racionálisan megmagyarázhatatlan, felzaklató akár, hogy miért pont "ez", miért pont "ő", szerintem ne félj bele esni ebbe a "fekete lyukba". Én alig várom, hogy újra beleeshessek. :)
- Béres Tamás
Az én tapasztalatim még Após és Anyós jelöltekkel kapcsolatos. 6 éve vagyunk együtt a párommal, ezalatt nagyon sok időt töltöttünk együtt már a szüleivel. Nagyon nehezen fogadtak el, ez főként a választott hivatásomnak volt köszönhető és az igen kevés (érettségi) elvégzett iskolának. Sokáig nem értettem, hogy miért nem az embert látják, aki csak szeretne kapcsolódni. Nem értettem, miért nem elég, hogy a lányukat szeretem. Sokat hallottam azt a mondatot, hogy "nem velük kell együtt élned". Ami egyébként igaz, de valójában azt érzem, ha nem vagyok jól velük, az kivetül a páromra, kivetül a kapcsolatunkra, emelett ilyen módon úgy érezném, hogy homokba dugtam a fejem. Kicsit "egyedül a világ ellen". De ha mindenki ellenem van, akkor a gond velem van. Ami a legnehezebb belátás volt, hogy ők olyanok nekem, mint az én szüleim. Ahogy mertem vállalni önmagam előttük, úgy megszerettek "ilyennek". A kulcs az lehet, hogyha a saját szülői mintáim nem tettem a helyükre, ez egy kapcsolatban tükörként fog megjelenni, ahol a párom szülei a saját szüleim gyengeségeire emlékeztetnek. És ha ők erre emlékeztetnek, akkor nem velük vagy a szüleimmel van a "baj", hanem én nem oldottam meg ezeket a mintákat. Szülőként jobban fogom érteni ezeket a folyamatokat, amit most még csak érzek. Ők is azt teszik, ami a dolgok, védik a gyermeküket, ameddig arra ő rászorul. Nagy szerencse, hogy a párom választása velem kapcsolatban pont olyan makacs, mint amilyen én vagyok. :)