Tapasztalatok

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Az életemben rengeteg nehézség volt és már megtért emberként értek el ezek. Azonban amikor két éve elkezdtünk csoportot vezetni, ismertem fel, hogy a legtöbb ember nem érti hogyan működik az ima, hogy nem egy bevásárlólista szisztematikus ismételgetéséről szól, hogy Isten is válaszol, csak elég jól és jó helyen kell lenni ezt meghallani (pl csöndben, Bibliát olvasva, elég gyógyultan lelkileg, néha erőszakosan keresni Őt pl böjtben, stb.) és ezért nem is tudja kiaknázni - persze ez nyilván még mélyebbről ered, hiszen az Isten-képzeteink is száz sebből véreznek. Aztán amikor meglátnak dolgokat, gyümölcsöket az életemben, amik tetszenek nekik, kérdeznek. Ilyenkor mesélek arról, hogy tanultam meg "felfelé figyelni" és csöndben lenni háromnegyed éven át fizikai csönd révén egy olyan időszakban, amikor ordítani lett volna kedvem minden percben, és amikor kb álomba zokogtam magam minden este. Vagy amikor látják, hogy Isten mennyire látványosan meghallgatja az imáim, mi mindent veszek észre más embereken, és előjön az az időszak, amikor a napi szenvedés volt az iskolám, ahol az alázatot, a fizikai fájdalom és rosszullét ellenére szükséges hálaadást a legnagyobb dózisban tanultam. Nem igazán népszerű az az alapigazság sem, amikor megosztom, hogy Isten országában az életünkbe jövő áldások árát előre fizetjük, nem úgy, mint bevásárláskor a boltban. Sajnos az egy gyakori megélésem, hogy Szentháromság-hívő emberekként akarjuk a jó dolgokat, az áldásokat, de a velük járó áldozatot, plusz feladatot, felelősséget, az átvételükhöz szükséges munkát már nem. Ez probléma, mert Isten nem egy kólaautomatával keresztezett aranyhal, és nem Ő a mi szolgánk, hanem mi vállalkozunk Őt követni - elvileg. Ezekről az összefüggésekről is sokat mesélek azoknak, akik kérdeznek.

Pallér Zsuzsanna

Ötéves lehettem, amikor bátyámmal fára mászásban versengtünk. Úgy éreztem, én jutottam magasabbra, egészen a fa csúcsáig – amely azonban letört alattam. A háztető kúpcserepe fölötti magasságból zuhantam le, és mintha az idő lelassult volna. Olyan érzésem volt, hogy valaki az ölében vitt le és óvatosan helyezett a földre. Amikor körülnéztem, balra a homokozó vastag fa gerendáját láttam, jobbra pedig egy fém kapa hegyes villáját - közvetlenül a fejem mellett. Még vonalzóval sem lehetett volna párhuzamosabban elhelyezni őket. Sem törésem, sem zúzódásom, sem agyrázkódásom nem lett. A szüleim értetlenkedve néztek rám, míg én valami mást éreztem: a Gondviselés és Védelem valóságát. Útkeresés az istenihez A szomszédunkban egy idős baptista házaspár lakott, akik imaházat építettek. Gyakran bementem hozzájuk, amikor a néni a virágokat locsolta. Tőle hallottam először Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat, amiket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál." Ez a mondat a lelkem mélyéig hatolt. Tudtam, hogy igaz. Hatéves voltam, amikor kiderült, hogy nem kereszteltek meg. Akkor úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni Istent önmagamban. Kíváncsian kutattam a vallásokat, tanokat, kerestem, hogy hol találhatom meg az igazságot, és hol keresztelkedhetnék meg. Sorra ellentmondásokba ütköztem, de a kíváncsiságom és hitem töretlen maradt. Beavató tapasztalatok az Egységről Azóta az élet számtalan beavató tapasztalattal ajándékozott meg az Egységről, a Mindenségről és a Teremtésről. Rájöttem, hogy nem kell egy rendszerbe vagy hitbe illeszkednem – inkább nekem kell befogadnom és elfogadnom a világot. A belső tanítások és tapasztalatok felülírták a hitbéli kérdéseimet. Már nem az igazságot keresem, hanem élem az egység és a Teremtés mindennapi csodáját. Hiszem, hogy mindez bennünk rejlik, és ha elcsendesedünk, válaszokat találunk. 🌟 Ha beszélgetnél velem hitbéli kihívásaidról, keress bizalommal.

Cziráki Orsolya Boglárka

Nagyon sokáig elnyomtam a vágyaimat, ráadásul olyan szinten, hogy egy idő után már nem is nagyon tudtam kapcsolódni hozzájuk, fogalmam sem volt mire vágyok igazán. Az első igazán intenzív élményem az volt, ahogyan a bennem tomboló szexuális energiát próbáltam minden erőmmel elnyomni, mert rettegtem tőle, hogy mi lesz ha szabadjára engedem és irányíthatatlanná válik. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mitől is félek ennyire, csak azt éreztem, hogy hatalmas energia és biztos voltam benne, hogy irányíthatatlan és hiába jött bárki , aki próbálta felébreszteni bennem, messzire elmenekültem és inkább plátói kapcsolatokba menekültem a gimis és még az egyetemi évek alatt is. Az egyetemen ismerkedtem meg az első férjemmel és ő volt az, aki mellett végre meg tudtam élni a maga teljességében ezt az energiát, legalábbis akkor azt hittem, amíg a válás után nem találkoztam valakivel, aki egy teljesen más minőségben és mélységben szabadította fel bennem a szexualitást és az érzékiséget. Olyan volt , mintha benne lenne a fejemben , pontosan tudta és érezte, hogy mire van szükségem és ő is olyan felszabadultan és zabolátlanul tudta megélni a saját vágyait, hogy az engem is felszabadított minden korlát alól. Végtelenül hálás vagyok neki ezért, mert ez valójában nem csak a szexualitásról szólt, hanem a teremtő erőm és az alkotói energiám felszabadulásáról is és itt tapasztalhattam meg azt is, hogy a valódi szexualitásnak mekkora gyógyító ereje van mind a két fél számára. Itt volt lehetőségem felfedezni azt is, hogy az igazi szexualitás nem csak két test találkozása és örömködése, hanem két lélek mélységes és megmagyarázhatatlan egybeforrása is , úgyhogy ez a kapcsolat éppen ezért, még a megszűnése után is nagyon sokáig rezgett bennem és volt egy láthatatlan szál közöttünk, amíg nem sikerült végleg elvágni. A teremtőerőm felszabadulásával elkezdtek sorra a felszínre törni a jól elrejtett vágyaim is és elkezdtek megjelenni a lehetőségek is , nekem pedig meg kellett küzdenem önmagammal és szembesítenem magamat azzal, hogy nem elég megkívánni és beteremteni a lehetőségét valaminek, ugyanolyan fontos élni tudni a lehetőséggel és befogadni a jót. Elkezdtem tudatosan szembenézni a szenvedés programommal és rálépni az öröm útjára , de ez nagyon nehezen ment, mert nagyon mélyen belém vésődött az a minta, hogy nekem minden apró örömért iszonyatosan meg kell dolgozni illetve, hogy minden jó után szükségszerűen jönnie kell valami rossznak is. Meg persze, hogy semmi sem jár ingyen és mindenért áldozatokat kell hozni. És én sorra hoztam az áldozatokat, mindig lemondtam arról, amire a legjobban vágytam, hogy történhessen valami jó is velem. Az önértékelésemet és az önszeretet kellett a helyére tegyem elsősorban magamban ahhoz, hogy el tudjam hinni végre, hogy jár nekem a jobb és a több és hogy be tudjam fogadni a bőséget az életembe. Mert minden ott volt körülöttem, csak nem tudtam befogadni, mert nem fért össze az énképemmel akkor még. Aztán ahogy ez a 4 elemmel folytatott önismereti munkám hatására évről évre tisztult és megváltozott úgy teljesültek sorra a vágyaim, azok is amikről tudtam és elérhetőnek éreztem és jónéhány olyan is, amiről álmodni se mertem és fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges a számomra : teljesen maguktól megszerveződtek körém az első női csoportok és elindulhattam a Szolgálatom útján, rátaláltam arra a férfira, akinek én pont úgy voltam jó, ahogy voltam, nem kellett harcolnom a szeretetéért és el tudott köteleződni mellettem mindenféle bizonytalankodás nélkül (4 hónap után megkérte a kezem, pedig 16 évvel fiatalabb nálam) , és 7 éve jóban-rosszban együtt vagyunk , eljutottam Sri Lankára és Balira egy 3 hónapos önkénteskedős, hátizsákos túra során, ráadásul nem egyedül , ahogy terveztem, hanem a leendő férjemmel, Balin pedig, számomra teljesen váratlanul megkérte a kezem és már nála volt a gyűrű is, végigmotoroztam Olaszországot, a 47. szülinapomon Hatszepszut temploma felett hőlégballonoztam a szerelmemmel Egyiptomban, lakókocsival végigjártuk Görögországot hármasban a fiammal és az ókori történelmet úgy taníthattam meg neki, hogy végigjártuk a leghíresebb ókori helyszíneket Knósszosztól, Mükénén, Spártán át egészen Athénig, eljutottam Jordániába és készítettem egy fotót , amit a Sony World Photography kiválasztott és 2024-ben én képviselhettem Magyarországot a kiállításon. Úgy érzem már minden vágyam teljesült , mindenem megvan, amire igazán és mélyen vágytam, de nyitott vagyok , mert eddig minden évben tudott az élet meglepetést okozni 😊 és amióta tudom, hogy az egyetlen dolog, amit tennem kell, hogy kijöjjek az elmémből, elengedjem a kontroll iránti vágyamat és csak engedjem, hogy történjenek velem a dolgok , azóta történnek is , kisebb-nagyobb csodák, mert átadtam az irányítást az isteni Akaratnak és volt egy pont az életemben, amikor azt mondtam „legyen meg a te akaratod” ,mindenféle vallásos felhang nélkül , egyszerűen megszületett bennem az alázat. És így gyógyult meg bennem a Víz elem.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Az önismereti válság a szüleim válásakor (1997-ben) kezdődött. Bár rengeteg munkát beletettem ennek orvoslásába, de a helyemmel kapcsolatos végső felismerést, illetve annak meglátását, hogy mindezek a traumák csak figyelemelterelésként szolgáltak, hogy ne álljak bele a feladatomba, hogy a családunkban mintaváltó legyek, illetve, hogy másoknak is ebben segítsek, a Covid-időszak kristályosította ki számomra. A mintaváltás lényegét, a helyem, a küldetésem úgy foglalnám össze, hogy mindenben mindig és egyre jobban meglátni Isten szeretetét, gondoskodását és tökéletes tervét: nem hagyni magam lekapcsolni a tökéletes szeretetről. A polgári állásom valójában ehhez az egészhez csak egy díszlet. Szeretem a munkám, és állítólag jó is vagyok benne, de az életem telitalálatának a szolgálatom, az életem, élményeim más emberekkel való megosztását érzem. Épp ma mondta egy kedves barátom, hogy ahány emberrel való beszélgetésemről mesélek neki, mindig azt mondom, hogy micsoda párhuzamok voltak-vannak az életeink között. Elgondolkodtató volt, de rájöttem, hogy a válasz is egyszerű. Ha valaki sok embernek akar segíteni, Isten feltehetőleg és szükségszerűen sok nehéz, kemény dolgon fogja átvinni, hogy valódi közösséget tudjon vállalni sokféle bajban, szenvedésben lévő társával. Így vált, válik valóra az a prófécia, amit 2016 táján kaptam: "Ne vegyél minden annyira magadra! Vedd észre, hogy csomó mindent másokra tekintettel kell átélned és megküzdened!"

Kollár Erika

Elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág felé. Miután felfedeztem mindent, ami érdekelt, ami vonzott, a motiválatlanság és a közömbösség lett úrrá rajtam. Elfáradtam, kiégtem. Míg korábban mindig volt ötletem arról, hogy mi lesz a következő lépés, addig az utóbbi időben már fogalmam sincs. Csak történik velem az élet. De nem úgy, mint a mintáim korában, amikor nem tudtam, mire kellene nemet vagy igent mondanom. Most már pontosan érzem, ha valami nagyon nem és egy belső hang szokott spontánul jelezni, hogy na ez a valami viszont most igen! Hogy miért, nem tudom.. csak figyelem ezt a hangot. Az élményem, hogy régen tudtam. Most meg intuitív érzem. Nincs belülről fakadó motivációm, vagy kívülről jövő erős vonzás. Mégis valamiért érzem, hogy merre kell, merre kellene mennem és próbálok ennek megfelelően cselekedni. Ami sokszor nehéz, mert egyrészt nem szól a lépés mellett egyetlen okos, meggyőző érv sem, másrészt, mi értelme? Mégis, utólag mindig kiderül, hogy a hang igaz volt, a lépés pedig szükséges. Hálás vagyok érte, hogy végre nem nekem kell tudnom, és hogy én nem is tudhatom. A hang nem az enyém, mégis hozzám tartozik, egy vagyok vele.

Izsa István

2017-ben kezdtem el meditálni.Akkor nagyon nehezen ment épp hogy 2percet tudtam leülni egyenes háttal az ágy szélén aztán elkezdett fájni a hátam és egyfolytában zakatolt az elmém. A kitartásnak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően a meditáció nem csak az életem részévé vált hanem rájöttem hogy bármilyen tevékenység közben is tudok az elme zakatolása nélkül a csendben létezni ami számos jótékony hatással bír mind szellemileg mind fizikailag. Azóta sokkal egészségesebb vagyok,elmúlt a figyelemzavarom és remekül alszom a nyugalom pedig ami az önvalóból árad szinte leírhatatlan.

Bertalan Balogh

Miután felrúgtam mindent amiben hittem és olyan keményen küzdöttem, elkezdtem magamat választani. Önzőn és másokra tenkintet nélkül. Minden elérhetővé vált és csak rajtam múlt, hogy választom e. Szabadnak éreztem magam, a szó minden értelmében. Addigi vélt és valós kötelezettségeimet levetkőzve egy teljesen új világ nyílt ki ahol a felelősség, a teher, a problémák csupán választhazó opciók voltak a gondtalanság, a könnyedség és a lehetőségekkel szemben. Mindenhol a könnyebbet, az egyszerűbbet, a számomra nagyobb örömöket adót választottam. Úgy éreztem ez a boldogság. Hát végre itt van, mindig is itt volt, csak nem léptem ki az ajtón, hogy megtapasztalhassam. De ez alkalommal itt vagyok és kérem, akarom az egész világot. Majd lassan, ahogyan a malom őröl kezdett repedezni és töredezni ez a felhőtlen "boldogságom". Az örömök sokaságat tapasztalatlan kezeim, hajlamosak voltak bokdogságként kezelni. Mint amikor a csavarhúzó nyelével próbalom beütni a szöget. Akár működhet is, de nem erre való. Lassan elkezdett kifáradni az életem, mintha ebben is kimerülnék, mintha ez sem működne. Nem értettem, hogy lehet, hogy ebben is elfaradok, hiszen az ellenkezőjét csinálom mint eddig. Magamat választom és mégis elfaradok benne. A határaim újra elmosódtak és elkezdtem visszahúzódni. Nagyon lassan, de annál egyértelműbben. Ami eddig örömet okozott, már nem töltött fel többé és ezért nem is választottam már. Míg vegül teljesen elfogyott a motivációm barmit is csinálni. Ennek a vége egy magányos, szinte hibernált állapot lett, amiben nem maradt semmilyen mas út csak befelé. A "kilátástalan" szóval tudnám leírni az állapotot, mely szamomra inkább egy folyamat, melyben teljesen befelé fokuszultam, ahol lassan fogyott el a kifelé-latás.

Izsa István

A viszonyom édesapámmal mondhatni nem is létezett. Haragudtam rá és kerültem mert az alkoholt válassza a család helyett és számomra olyan volt mintha nem is létezett volna. A múlt feldolgozása elengedhetetlen a jelen tiszta megéléséhez. A megértés hogy 'apám nem lehet más mint ami' elhozta a megbocsájtást a kapcsolódásunkban pedig a közeledést és a kíváncsiságot egymás iránt ami megmutatta hogy apám nem is rossz ember. Alkoholizmusa továbbra is fenn áll de már nem haraggal hanem szeretettel fordulok felé és ölelem meg mikor találkozunk.Emelett pedig számos meg nem élt érzelmi lerakodás keletkezett bennem azon hosszú évek során mikor nem mertem megélni az érzéseimet. Mikor felismertem hogy a sírás nem a gyengék hanem az erősek erénye,számos elnyomott érzés kezdett feltörni-megélődni és ezáltal gyógyulni-elengedődni. Az elnyomott düh magasvérnyomásként és másokra vetítésként jelent meg. Ahogy elkezdtem kiengedni rájöttem hogy ennek az érzelemnek is van helye úgy hogy közben sem tárgyat sem másokat nem teszek tönkre.

Morgós Bence

Érvénytelenítettem, kompenzáltam, tagadtam, tudom → Parentifikált kodependens vagyok. Egyre ügyesebben bánok ezzel a halálos betegséggel. Mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetre, elfogadásra, dicséretre. Elértem sikereket, de soha nem voltam velük elégedett. Amikor mindenki kettest kapott de én hármast, apám azt mondta, nem rossz, de az ötös a jó jegy. Sok mindenbe belekezdtem, amit abbahagytam. utáltam magam ezért, de végül így mindenhez értek egy kicsit. Sikerült megváltoztatnom emberek életét, de nem hittem nekik, amikor megköszönték. Évtizedekig tartott, hogy el tudjam fogadni a hálát, elismerést. Ma már tudom, hogy jó vagyok. Nem is kicsit. Meg tudom kérni az árát is. Ha megdicsérnék megköszönöm. Persze még mindig szól egy érvénytelenítő hang a fejemben, de ma már tudom, hogy nem kell hallgatnom rá. Lehetek értékes, úgy, hogy egyszerűen csak önmagam vagyok. Ma már tudom.

Joós István

Sikeres cégem volt, és... nem jártam be. Mert nem érdekelt. Mert otthon akartam inkább ülni a kádban, és önismereti könyveket olvastam, vagy az erdőt jártam. Nagy sikerből nagy bukás lett így – ami persze, utólag, nem csoda. Szívesen segítek, ha nem akarsz a sorsomra jutni. :)