Tapasztalatok

Pallér Zsuzsanna

A Covid utáni időszak gyökerestül forgatta fel az életemet. Rövid időn belül szinte mindent elveszítettem: édesapámat, a páromat, az egészségemet, a munkámat, és vele együtt a jövőképemet is. Nem sokkal később a megtakarításaim is elfogytak. Korábban azok támasza voltam, akik krízisben vagy nehéz élethelyzetben voltak, de amikor nekem lett volna szükségem segítségre, bárhova nyúltam, csak a levegőt markoltam. Egy váratlan fordulat Ez a mélység Isten felé fordított. Kértem a segítségét, és ő meghallotta a kérésemet: egy videóra lettem figyelmes. Mintha nekem szólt volna. Bár az anyagi helyzetem bizonytalan volt, valahogy mégis megérkezett a szükséges pénz, hogy részt vehessek egy egy veszteségfeldolgozó a folyamatban. Nem tagadom, ez életem egyik legkeményebb időszaka volt. A program során 11 lezáratlan kapcsolat érzelmi megéléseit dolgoztam fel. Minden fájdalmat, haragot, bánatot és veszteséget átéltünk és elengedtem. A változás ajándéka Ez a folyamat emberileg és szakmailag is rengeteget adott nekem. Megértettem, hogy a múlt feldolgozatlan érzelmi sebei miatt nincs hely az örömnek, az együttérzésnek, és a jövő kapcsolatai is sérülnek. A tisztítás során mintha újra felépítettem volna magamat. Mostanra a halálhoz és a veszteségekhez sokkal természetesebben tudok viszonyulni. Az empátiám és az érzelmi teherbíró képességem megerősödött, és megtanultam, hogyan legyek jelen nehéz érzelmekkel is, anélkül, hogy szenvednék miattuk. Tiszta lap és új kezdet A folyamat végén tiszta lapot kaptam. Új életet kezdhettem, és ma már tudom: nem a veszteségeink határoznak meg minket, hanem az, hogy mit kezdünk velük. Ez az időszak megtanított arra, hogy nem csak magamat tudom kísérni nehéz időkben, hanem azokat is, akik épp most élik meg a saját veszteségeiket. Hiszem, hogy a fájdalom feldolgozása helyet teremt az örömnek, az új kezdeteknek, és annak a szeretetnek, amelyet csak akkor adhatunk és kaphatunk, ha nyitott szívvel élünk. 🌿

Zsani

A covid özveggyé tett, 16 év után meg kellett tapasztaljam hogyan tudok egyedül megállni a lábamon anyaként, emberként. Tele voltam félelmekkel, aggodalmakkal, ezzel párhuzamosan felszabadultsággal is, hogy amit eddig elfojtottam, megélhetem. Idővel meggyőződéssé vált hogy megy minden, megélhetem azt az erőt, hogy tudom menedzselni az életem.

Katalin Skultėty

Az elmúlt 1,5 évben "mindenemet"=(ami nekem a mindent jelentette) elveszítettem. Álltam már fel padlóról korábban, na de így, hogy az asztal összes lába kidőlt, itt még nem jártam... Egy láb, egy életterület sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna... Annyira lesújtottak a másfél év történései, hogy volt, mikor csak itthon pihegtem egyedül, arra koncentrálva, hogy tudjak lélegezni. Az élet rákényszerített, hogy ne meneküljek tovább. Rákényszerített, hogy magammal legyek és megszüljem magam. Szakítás; gyerekek leválása; vállalkozói lét befejezése közel 10 év után, közösség, ügyfelek elveszítése; volt férj nem tud a megállapodásunk szerint fizetni, mindeközben a munkahelyemet is elveszítettem váratlanul, 1 óra leforgása alatt; anyagilag közel a nullára kerültem; legjobb barátnőm meghalt motorbalesetben, akinél dolgoztam és vele terveztem a további munkát; barátokról pattantam le, fordultak el és veszítettem négy, számomra fontos baráti kapcsolatot. A családomban én léptem hátra. Eljött az idő, hogy vállaljam, inkább vagyok magammal, mint olyan kapcsolatokban ahol teljesen egyedül, meg nem értve érzem magam. Bár fájdalmas és kínkeserves ezen végigmenni de volt egy pont, ahol nem tudtam tovább küzdeni. Megadtam magam. Feladtam magam. Hagytam, hogy összedőljön az illúzióváram, minden, amit magamról és másokról gondoltam. Nem volt más választásom, meg kellett engednem, hogy szembenézzek a valósággal. Mostanra tapasztalom és élem, hogy a folyamatos sokkok, veszteségek, csapások hozzásegítenek ahhoz, hogy újjászülethessek. Ezért vagyok itt is.

Erika Balogh

Sokáig nem értettem hogy mit jelent az egy év gyászidő, miért pont ennyi és miért nem több vagy kevesebb. Mi dönti el, hogy ennek ennyinek kell lennie? A férjem 7 és fél év küzdelem után elment, a betegség minden téren rombolt. Kapcsolatok, emberek, barátságok anyagiak, vagyis a szó szoros értelmében a nullára vitte az életemet. Mindig annak nehéz aki itt marad, és a népi bölcsesség nem téved. Most itt vagyok egyedül, keresem az utam önmagamhoz, másokhoz de tétova vagyok és ügyetlen. Az évek vasmarokkal szakítottak le belőlem darabokat, így a hatvanon túl szinte minden irreálisnak tűnik. Persze jönnek a jó tanácsok, de ebből mennyi a valós tapasztalat, és mennyi az olvasott vagy hallott "bölcsesség"? Az idő nem gyógyít csak tompítja az élét a fájdalomnak, nem akarok hamis mondatokat mondani, olyan nincs hogy a nap 24 órájában minden spiri meg happy, nem ilyen nincs. És nincs csak fekete szemüveg amin keresztül minden sötét, hanem az érzelmek hullámzóan dobálnak naponta. Persze igyekszem nagyon, de pont a mai napon ért egy nagy felismerés, ami szó szerint megint atomokra robbantotta a nehezen összetákolt életemet. A nagynéném 300 km-re lévő kórházba került, és rádöbbentem hogy ő volt a kapocs a külvilág felé, és most ő sincs itt. Most szorított sarokba igazán a magány, és ez hozta ki belőlem ezt az írást. Hogy igenis fel kell készülni arra, hogy mi lesz azután ha valaki egyedül marad. Ez nem tiszteletlenség az elmenő felé, nem hálátlanság, hanem a túlélés egyik fontos sarokköve. Mert nem csak az eltávozott érdemel odafigyelést és méltó búcsúzást, de aki itt marad annak is szüksége van érzésekre és kinyújtott kézre. És ez a legtöbb esetben nincs. Egy messze nagyvárosban - nem írom a nevét mert nem ez a fontos - néhány egyetemista rájött hogy egy nagyvárosban sok a magányos ember. Öreg, fiatal, kövér, sovány, de valamiért egyedül van. Egy helyiséget kibéreltek - adományokból - lomtalanításból szereztek székeket, asztalokat és kinyitották az ajtót mondván: Mindenki jöjjön aki egyedül van. És jöttek és jöttek. Bárki leülhet bárkivel beszélgetni aki szimpatikus neki, de hozzá is odamennek akiknek ő az, és így születnek barátságok, kapcsolatok vagy csak beszélgetnek egy jót. jelképes adományt szoktak adni, hogy mindig legyen az asztalon süti, pogácsa vagy üdítő. És működik. Mert ha nem figyelünk egymásra akkor tényleg nagy baj van. És hogy én hogy vagyok, és hol tartok?Hát itt. Egyedül és szomorúan. De igyekszem.

Martina Lőrincz

Perinatális gyász "De hiszen már elmondtam az örömhírt a Dédinek is"….Ha ő tud róla, akkor annak úgy kell történnie, ahogy reméljük. – berögzült hiedelmekkel vigasztaltam magam…hiába. A Lélek tanítani jött… és ment. Tudjátok milyen sokan vagyunk, akik nem tudják elsőre vagy többedjére megtartani a megfogant magzatjukat? Én erre akkor döbbentem rá, amikor velem is megtörtént és az eddig tabuként kezelt téma a körülöttem lévő emberek tucatjainál került napirendre. Miért kell ezt szégyellni? Miért nem segítünk azoknak, akik ebben a cipőben járnak a saját megéléseinkkel, tapasztalatainkkal? Hála Istennek én nem fojtottam magamba a gyászomat és gyorsan találtam magamnak segítséget a gyászhoz és a téma feldolgozásához. Ha minden traumát az életedben lehetőségként fogsz fel, hálás leszel értük, nem állsz ellen és mások segítőjévé válsz azon a területen, ahol egykor te álltál a legkétségbeesettebb valóságodban. Keress bizalommal, ha perinatális gyászban vagy érintett és a témával kapcsolatban vannak kérdéseid, aggodalmaid.

Pál Bánszki

Imádtam a nagymamám! Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nagymamámmal, aki mindig feltétel nélkül szeretett engem és a testvérem. Az ő szeretete volt az, ami mindig melegséggel töltött el, és biztonságot adott. Ahogy teltek az évek, egyre betegebb lett, és végül egy baleset következtében eltörte a lábát. Egy otthonba került, és nem sokkal később elhunyt. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha az egész világom összeomlott volna. Egy rendkívül fontos és szeretett személy távozott el az életemből. Az évek során folyamatosan gyötört a bűntudat, hogy nem tettem eleget érte, hogy több időt tölthettem volna vele, hiszen ő mindig mindent megtett értem. Hiába mondták mások, hogy a halála elkerülhetetlen volt, én mégis úgy éreztem, hogy cserben hagytam őt. Évek teltek el, mire igazán megértettem, hogy a halál az élet része, és végül el kellett fogadnom. Az elvesztése fájdalmas, de tudom, hogy meg kellett tapasztaljam mindezt és a tanulás folyamata segített, hogy végül békét találjak a szívemben. Biztos, hogy a mennyországba került!😊

K

A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.

Attila Takács

Sokáig azt hittem, ennél rosszabb nincs. Aztán kiderült, hogy van. Meg az is kiderült, hogy ez egy erö és tudás. Oké a Pistike anyja/apja lehet, hogy iszik/veri, stb. de legalább van. Gondoltam. Majd kiderül, hogy oké van, de így sokkal nagyobb kárt is tud okozni. Nem jó a "gyászfeldolgozás" kifejezés. Nem dolgozol fel sok mindent. Türsz, ameddig bírsz. Minél inkább érzéketlenné válsz annál egyszerübb. Mindegy, hogy 2 vagy 7 éves vagy. Ösztönszerü. Túlélési mechanizmus. Aztán elfogadod. Ha szerencséd van késöbb lesz rá esélyed, hogy ráláss az elhunyt nézöpontjából arra, amin ö keresztül ment. Söt az is lehet, hogy végül áldásnak tartod ezt a tapsztalatot.

Életetünk során nem ússzuk meg hogy ne történjen meg velünk,legalább egyszer hogy elveszítünk egy olyan embert aki közel áll hozzánk. A gyászfeldolgozás egy hosszú folyamat. Hagyni kell hogy fájjon,és lassan el kell engedni őt.

Ma Ga

Hosszú keresés után megtaláltam a helyemet a világban amikor megszületett a kisfiam akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Mellette a helyemen voltam. Életem legnagyobb fájdalma amit nem is hiszem, hogy valaha meg lehet gyógyítani, hogy a kisfiamat az anyja elvette tőlem és elvitte egy olyan országba ahol én nem élhetek. Elszakította tőlem, nem láthatom és nem lehetek vele az apjaként.