ZitaEgészen friss tapasztalásom - is, mert ha visszatekintek, volt már ilyen bőven -, hogy ha valóban elég forró, akkor bizony ugrasz, ott és akkor már nincs hezitálás, hanem egyértelmű tett van, a következő pillanatban pedig felteszed magadnak a kérdést: "Te jó ég, mit kerestem én eddig itt?". A békaszindrómával viszont az a helyzet, hogy pont az a lényege, hogy az egy passzív folyamat, Te "elszenveded", hogy a víz fokozatosan melegszik és nem veszed észre, mikor kellene ugarni, ezért belehalsz. Előbb vagy utóbb ez is be fog következni, szóval aktív tett vagy passzív halál, de a vége meglátásom szerint ugyanaz. Az a nem mindegy, mennyi időt tölt az ember ebben az állapotban, van-e türelme várni a "halált" vagy inkább kezébe veszi az irányítást és "öngyilkos" lesz. Tapasztalatom szerint ez itt egy döntési helyzet: ha aktívan részt akarsz venni benne, akkor az működik, amit István is sokszor elmondott már: legyél még bátrabb, még őszintébb, adj oda mindent, amit tudsz, de tényleg mindent, az utolsó leheletedig. Itt már nincs félelem meg hezitálás...és akkor jönni fog a kegyelem, ezt garantálom :) El kell menni a falig, tényleg bele kell halni, azt meg nem lehet úgy csinálni, hogy kicsit engedem, aztán visszakozok, picit beledugom a lábam a tó jéghideg vízébe, aztán visszahúzom...itt már csak az működik, ha fejest ugrasz a tóba, lesz, ami lesz. A Jóisten Veled van, Veled lesz. Az jutott még eszembe a soraidról a "zárt ajtók" kapcsán, hogy szintén saját tapasztalatom, hogy addig nem nyílik új ajtó, amíg a régit be nem zártad egyértelműen és végérvényesen. Másképpen, oda nem tud új, friss energia áramolni, ahol a régi foglalja a helyet. Megint csak Istvánt kell emlegetnem, akinek ez volt egy nemrégiben elhangzó jól irányzott kérdése a beszélgetésünkben: "Mire használ Téged ez a férfi?" Na, ez itt a lényeg. Tedd szívedre a kezed és legyél radikálisan őszinte magaddal: Mire használ? Az "Ügyre", a részes hasznosulásra? Vagy halogatásra? Nekem ebben teljesen egyértelmű válaszom volt és innentől kis kérdőjel sem maradt bennem azzal kapcsolatban, hol nincs helyem, hol nem hasznosulok, hol vesztegetem el az értékes női erőmet, figyelmemet és energiáimat. Írj nyugodtan, ha szeretnél személyesen is kapcsolódni, most már kész vagyok rá én is! :)
2
Fodor MártiMa van egy hónapja, hogy haza jöttem Spanyolországból, miután befejeztem a Caminot és szeretném leírni a tapasztalataimat, hátha valakinek ez segítségül szolgál. Gimis koromban döntöttem el, hogy végig fogom gyalogolni ezt a csodálatos zarándokutat. Egy Nők lapja vagy egy Kiskegyed akadt akkor a kezembe, ahol egy nő arról írt, hogy egy szép reggelen feküdt az ágyában és úgy sütött be a Nap az ablakon, hogy pont a homlokára esett a fény. Ő úgy fogalmazott, hogy ekkor nyílt ki a harmadik szeme és tudta, hogy meg kell csinálnia a Caminot. Ahogy a pattanásos, fogszabályzós, túl hosszú végtagokkal megáldott Márti ezt olvasta, eldöntötte, hogy ő is pontosan ez a nő lesz majd a jövőben. Aztán telt múlt az idő és 17 évet váratott magára ez a projekt. Ahogy a húgom fogalmazott: azért örülök annak, hogy végre elhúzol megcsinálni a Caminot, mert nem lesz még egy olyan év, amikor azt hallgatom, hogy idén tutira megcsinálod. És hogy miért halogattam eddig? Mert egyszerűen nem fájt eléggé az életem ahhoz, hogy tényleges változtatásokat akarjak eszközölni. Továbbá szerencsétlen események szerencsés kombinációjának kellett bekövetkeznie. Az elmúlt fél évben elköltözött a férjem, én leléptem a szeretőmmel, akivel utána szakítottam, összevesztem egy nagyon fontos barátommal és rájöttem, hogy gyűlölöm a munkát, amit jelenleg végzek. Maga az összepakolás része is embert próbáló volt. Mai napig nem értem, hogy tudtam egyedül összerakni a motyómat a táskámba. Azt mondják a Camino akkor kezdődik, amikor ténylegesen eldöntöd, hogy végig csinálod. Ez nálam is így volt. A felkészülésre szánt egy hétben fontos beszélgetések sora hangzott el. Nem akartam elmenni úgy, hogy nincsenek rendezve a soraim. Arról nem is beszélve, hogy jeleztem a családom és barátaim felé, hogy nem kontaktálhatnak míg oda vagyok, mert nem leszek elérhető semmilyen social media platformon. Ez kisebb-nagyobb ellenállást váltott ki belőlük, de végül sikeresen elfogadták. Aztán felültem a repülőre. És elmentem. Mi változott azóta? Valószínűleg könnyebb lenne listázni azokat a dolgokat, amik nem változtak. Korábban nagyjából 15 barátomnak volt bejárása az otthonomba. Ez a szám most lecsökkent háromra. Ismétlem. Háromra. Beszélgetek emberekkel és számomra érthetetlen, hogy miért barátkoztam velük. Vagy hogy miért nem álltam ki magamért korábban. A saját lakásomban azt érzem, hogy megfulladok. Nem értem, miért gondoltam, hogy valaha szükségem lehet 20 törülközőre és ugyanennyi ágyneműre. Nem is tudok ennyi embert egyszerre elszállásolni! Miért van 40 féle outfitem, ha ezek közül nagyjából 10 ha van, amit szívesen felveszek? A küldetésemet pedig keresem. Óriási a csábítás, hogy visszamenjek a korábbi munkahelyeimre, de elég erős vagyok ahhoz, hogy megértsem, hogy ismét ugyanerre a sorsra jutnék. Szokom ezt a régi-új embert aki vagyok és próbálom belakni ezt a szintet. Életemben először érzem azt, hogy jól elvagyok egyedül. Nincs az a szorító érzés, hogy be kell pasiznom. Nincsen erőm már ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljak, amibe nem tudom beletenni a szívemet és a lelkemet. Nem akarok már másokat kibeszélni a hátuk mögött és tanácsot is már csak akkor adok, ha ezt valaki kifejezetten kéri. És úgy döntöttem, hogy már nem akarok terápiába járni. Mindig azért mentem, mert azt éreztem, hogy baj van a Mártival és a Mártit meg kell szerelni. A Caminon jöttem rá, hogy semmi baj sincs velem. Jelenleg az foglalkoztat, hogy mit adhatok a Világnak. A képességeknek az a különleges kombinációja, amivel a sors/a Jó Isten/egy felsőbb hatalom megáldott, vajon hogyan lehet más emberek hasznára. Hogyan tudok adni? Hogyan tehetem jobbá mások életét? Biztos vagyok benne, hogy ki fogom találni. De ehhez 33 napon át kellett több, mint 800 km-t sétálnom egy idegen országban. Miért működött? Nem tudom. De már soha sem lesz semmi sem olyan, mint korábban volt. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok.
Joós IstvánFurcsa téma-tevékenység az önismeret... Az élet egy pontján megmenti az ember életét, szó szerint, hogy aztán az egyik legnagyobb akadállyá váljon pár évvel később. Az én tapasztalatom, hogy eszköz az önismeret, és akkor volt vele bajom, amikor Céllá lett. Én megvilágosodásnak hívtam, mások boldogságnak vagy gyógyulásnak, sokan szabadságnak és a meghatározó hiedelmem az volt, hogy meg kell magamat szerelni, és majd ha majd már megszereltem magam, akkor minden működni fog. De nem. Az élet nem az Állapotaim miatt és által működik, hanem a Célom helyessége (állapotomhoz képest időszerű mivolta) függvényében. Ezt találtam. Az ÖNismeret Célként önimádat volt, eszközként az egyik leghatékonyabb a helyes, nálam Nagyobb Cél (Ügy-Küldetés-Közösség-Teremtés) szolgálatában. Egyrészt. Másrészt egészen elképesztően fontos és értékes volt mégis, hogy átmenetileg Célt csináltam magamból. Mert így tudtam végre megengedi mindazt, amit a neveltetésem okán évtizedeken át elfojtottam, és így tudtam megtudni, hogy nem leszek tőlük boldog. Tékozló Fiú, még mindig. Pokolra kell menni, túlzásba-önimádatba KELL esni, tézis után az antitézis kihagyhatatlan, hogy a szintézishez eljuthasson az ember. Ezrek életében láttam. Ezért tanítom ezt.
- Zita
Elgondolkoztam mostanában azon, mit jelent számomra a “segítés”, hogyan változott a viszonyom a segítői szereppel kapcsolatban az elmúlt évek során. Én egy rendkívüli módon érzékeny embernek tartom magam. Sok időbe telt, amíg meg tudtam barátkozni ezzel az érzékenységgel, gyerekkoromban ugyanis ezt kifejezetten negatív jelzőként hallottam magammal kapcsolatban pl. édesapámtól. Erről majd írok külön is, azt hiszem... De most a segítésről: az érzékenységemen túl, vagy talán éppen ennek is köszönhetően - pszichológiai szakkifejezéssel élve - egy parentifikált gyerek voltam, és gyermek-, majd fiatal felnőtt koromban a segítést, elsősorban édesanyám támogatását, mint a szeretet zálogát éltem meg. Akkor vagyok jó és szerethető, ha őt jól támogatom, ha könnyítek az életén, érzelmileg megtartom, ha boldoggá tudom tenni. Ez sajnos nem sikerült, olyannyira, hogy 20 éves koromban megtudtuk, anyukámnak korai Alzheimer kórja van, 6 év alatt veszítettük el. Fél éves volt a nagyobbik fiam, mikor Anya elment, és 10 év kellett nekem, hogy meg tudjam őt gyászolni. Nagyon sokáig okoltam magam, kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rajta segíteni. Következő életszakasz, amiről a segítés eszembe jut, a minták csődje körüli időszak, mikor egy segítő szakmába vágtam bele és kezdtem erre egy saját vállalkozást építeni. Úgy éreztem, hogy minél több emberrel szeretném megosztani azt azt utat és módszert, amely nekem segített kilépni egy évek óta tartó boldogtalan párkapcsolatból. Azt hiszem, ez még inkább az az egós segítés volt, ahol én voltam a központban, de érdekes módon viszonylag hamar eljutottam oda, hogy feltegyem magamnak a kérdést: mi van bennem, amiről el akarom terelni a figyelmemet, miért foglalkoztatnak jobban mások, az ő kihívásaik és nehézségeik, mint a sajátjaim? Itt még nem volt erre válaszom, és az amazon korszakom tetőzésekor belevágtam még egy budapesti egy éves coach képzésbe, miközben párhuzamosan online egy amerikai coach képzést is csináltam és az Énakadémián jelentkeztem a mentor képzésbe is. Közben folyamatosan férfiakkal foglalkoztam, jöttek-mentek az életemben mindenféle vonatkozásban. Azt tudtam, hogy az empata természetem miatt könnyen kapcsolódom, érzékenyen tudok ráérezni mások lelkiállapotaira, jól tudok hallgatni, és egyre inkább megtanultam az ítélkezés mentességet és azt, hogy bármiféle tanácsnál milliószor többet ér az értő figyelem. Az említett képzéseket azonban mind fel kellett adjam egyetlen hirtelen döntés következtében, amikor is összeomlottam (súlyos depresszió) és ahogy István mondja, nálam tényleg tűpontosan beazonosítható módon történt meg a pokoljárás legalja, a ráció halála. Ebben az időszakban egyik pillanatról a másikra hátat fordítottam mindenféle segítői szakmának, ugyanis teljesen hiteltelennek éreztem volna, hogy én ebben az állapotomban bárkinek is segítséget tudjak adni. Kiégtem a segítésben azt hiszem, illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy megértem arra, hogy ezt a rengeteg figyelmet már csak egyetlen férfire fordítsam. A hasznosság és hasznosulás érzése azonban kellett, és nagyon érdekes az élet, hogy éppen álláskeresésben voltam, amikor az egyik kedves ismerősöm ajánlásával végül egy olyan civil szervezetnél helyezkedtem el, amely a nőiség és anyaság témájával foglalkozik. Azonban itt egy pénzügyes pozícióba kerültem, amivel békében voltam, mert ez valami nagyon megfogható, racionális és kicsit érzelemmentes feladatkör is, ahol a precizitásommal és rendszeretetemmel, rendszerben gondolkodásommal tudtam hasznosulni. A segítői énemet pedig az elmúlt 4 évben teljességgel a párom felé, a kapcsolaton belül éltem meg. Egészen mostanáig, néhány hete ugyanis én mondtam ki a szakítást. És most itt vagyok, mert hívást éreztem, hogy visszatérjek ebbe a közösségbe. A segítés ma már azt jelenti nekem, hogy felvállalom, hogy nem tudok, nem is tudhatok mindent…sőt néha úgy érzem, semmit sem tudok.:) Vállalva a saját tökéletlenségemet, a bukdácsolásaimat már nincs bennem akarás azzal kapcsolatban, hogy segítsek. Csak hallgatok, figyelek, ahol van tapasztalatom, azt igyekszem megosztani. Egyszerűen azt érzem, hogy én legjobban a segítéssel tudok hasznosulni. Hogy ez milyen módon történik, hogy merre visz majd ezzel kapcsolatban az utam, azt nem tudom, de őszintén szólva már nem is akarom tudni. Azt tudom, hogy a helyemen vagyok, bárhol és bármikor, mert benne vagyok, mert Istenben vagyok.
- Joós István
Szuper megosztás, köszönöm! Az én tapasztalatom, hogy József Attila a kérdést bár feltette, és helyen tette fel: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." DE válaszolni nekem kell rá. Pontosan azért MERT kiterítenek úgy is... 1. A játék az életemről szól. 2. MI valóban érdemes rá, hogy adjam érte?? 3. Mi NEM érdemes rá, amit azonnal abba kell hagyjak?
0 
Beáta SzabóKislányként igazán lányos kislány voltam. Babáztam, rajzoltam, pürgős szoknyákba jártam, táncoltam, tornáztam, sokat nevettem... Aztán valami megtört bennem. Felnőttem és hamis szerepeket öltöttem magamra, amit elhittem, eljátszottam. Meg akartam felelni, másoknak, a külvilágnak, az apámnak.... Aztán összetörtem, nem értettem mi történik, meg szerettem volna javítani magam és az életem.... Majd szép lassan felismertem, hogy nem önmagam voltam. Nem az a nő voltam, akinek lenni születtem. Nem azt az életet éltem, ami élni akart bennem. Az erőimet átadtam, szétosztogattam, leforgácsoltam az idők folyamán. Nem hittem benne hogy teremtő nő vagyok. Nem hittem el, hogy erős nő vagyok. Nem úgy mint egy férfi, nem fizikai erőre gondolok. A lélek erőre gondolok. Most azon dolgozom, hogy vissza térjek önmagam igaz valójához, a nőhöz, akit gyermekként tudtam, láttam, szerettem. Vissza a gyökeremhez, vissza a szívemhez, az igaz életemhez.
EszterAhogy egyre mélyebbre jutottam önmagamban, egyszercsak megindultak a jelzések a környezetemből, hogy nyugalmat árasztok magam körül. Olyan nyugalmat, amely gyógyít. Nőket is, férfiakat is. Nem stresszelnek, önmaguk lehetnek, megnyílhatnak, ha akarnak, és rendezhetik a múltjukat. Átrendeződnek. Óriási ajándék nekem ebben úgy résztvenni, hogy ehhez elég csak egyszerűen jelen lennem.
1
Rita F.Hosszú éveken át próbáltam megfelelni olyan elvárásoknak, amelyek nem az én működésemhez tartoztak. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy nem velem van a baj, egyszerűen másképp működöm. Azóta egyre bátrabban választom az önazonosságot a megfelelés helyett.
1
Sz DorkaKeresem itt a helyem még, hogyan mit kommunikáljak. Nekem nem könnyű itt írnom a dolgaimról. Érdekes, mert szemtől szembe jobban tudom, érzem kinek mit mondhatok. A gyerekeim apjáról nem mondtam, belül azt éreztem nem mondhatok rosszat. Még a válási folyamatunk során szerzett félelmeim is itt vannak, hogy nehogy felhasználja ellenem... Oldódik ki szépen lassan ezt érzem, viszont még óvatosság van benne. A megosztásokat, tapasztalatok elmondását amúgy fontosnak tartom. Nagyon sok emberrel találkoztam, akik hasonló cipőben járnak és kísérjük egymást, tapasztalatokkal, néha csak egy mondattal. Tényleg 1-1 megosztásom után mindig derült ki, hogy jah ő is és ő is ilyen cipőben jár vagy hasonlóban. Nem vagyunk egyedül. Gondolnánk ez a barlang olyan sötét... fix nincs itt senki... Aztán kiderül mellettünk valaki ugyanúgy padlót fogott, csak bátran ki kell nyújtanom a kezem már is jobb haladni a sötétben úgy, hogy tudom vannak sorstársaim. Szóval ez így icipicit nehéz nekem, de majd feloldódok és megérkezik bennem az is, hogy mit hogyan tudok ide írni.