Joós IstvánTapasztalatom, hogy végül két féle projekt van csak. Az egyik, ami megél, mert bevételt termel, a másik ami megél, mert emberek adományokat adnak, hogy éljen. FONTOS, hogy a Feladat mit enged, általában látszik, hogy melyik megközelítéssel lehet indulni. FONTOS, hogy bármikor lehet ebben változás, és ezt az ember észre tudja venni, amikor eljön. Végül FONTOS – amit én SOK szenvedés árán tanultam a szívesség.net idején – hogy alkatilag én ki vagyok / mire vagyok alkalmas. Szívesség Alapítványt csináltam anno, és az derült ki, hogy nem tudok erővel-kitartóan-folyamatosan kérni. Hanem én az a típus vagyok, aki szolgáltatást büszkén áraz és/vagy részvényt kínál befektetőknek, vaskos megtérülés reményében. Rettentő nehéz volt. De utólag nagyon hálás vagyok
1
Kretter BeaÉszrevettem, hogy időnként kicsekkolok a valóságból...amikor csak úgy vagyok, de olyan, mintha nem lennék a jelenben, a testemben. Kicsit kutattam és ezekre a válaszokra leltem: az idegrendszerem paraszimpatikus üzemmódba vált, annyira biztonságos közegben érzem magam, hogy nem kell „őrt állnom”, a tudatom pihenőre megy, ez az állapot hasonlíthat a meditáció mély fázisához, álomszerű éber állapothoz, ilyenkor a jelen pillanat linearitása megszűnik, és a figyelmem inkább „szétszóródik” vagy „kitágul” — nem egyetlen konkrét pontra fókuszálok, hanem az egész létezésre, a tudatom ideiglenesen kilép a megszokott racionális keretekből...és földelni kell, ha nagyon gyakran vagyok így...ismerős?
Fanni NémethSokan írnak és mondanak sokfélét az anya szerepről. Az a tapasztalás viszont, amiről most szeretnék írni, nem igazán van még benne a köztudatban (vagy legalábbis engem megkerült az infó). Megdöbbentő és húsbavágó volt a várandósság, a szülés, és aztán az utána következő időszak is. De nem csak lelki szempontból -ez talán egy következő tapasztalat kártya lesz…-, hanem a fizikai részéről. Mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna fel bennem, tisztán emlékszek a pillanatra, és az addig vezető mozzanatokra is. Az általunk ismert világ rettentően fizikai síkokon mozog, szinte csak itt keresi az értékeket: pénz, fizikai megjelenés, státuszszimbólumok stb. Ezek után azt hihetnénk, legalább a testünket megismerhetjük, ha már a lelkünk bugyrait nem is annyira: testépítés, diéták, vágyaink teljesebb kiélése, tabuk döngetése, megdöntése, és sorolhatnánk még. Ám amint bekerültem a várandósgondozásba, és a testem is változni kezdett, megmoccant bennem a kétely is: vajon tényleg olyan jól ismerjük magunkat, amennyire hisszük? Vagy a természettől való eltávolodás közben ennyire önhittek lettünk? Elfelejtettük felismerni testünk jelzéseit, ösztöneinket. Amit a természeti népek még zsigerből tudnak, azt nekünk most újra fel kell fedeznünk önmagunkban, és a tudomány által alátámasztva is. Merthogy a testünk egyébként teljesen jól van összerakva, ezt mindannyian tudjuk és látjuk is: a kisbaba, kisgyermek, amíg „el nem rontjuk”, önjáró. Tehetetlen újszülöttből járó, beszélő emberke lesz. Szükségleteit, éhségét jelzi, a teste pedig megszerzi azt, amire szüksége van: azt eszi, amire éppen szüksége van a szervezetének, úgy mozog, hogy az a legoptimálisabb legyen számára (hordozás, igény szerintiség, EC, BLW, szabad mozgás, mezítlábazás). Aztán szépen lassan beletörik a felnőtt világba, és felnő ő is. Lassan mindent elnyomnak benne a kivülről jövő minták, impulzusok. Mit egyen, mikor, mennyit, mit mozogjon s hogyan, mikor beszéljen másokhoz, és milyen módon. A lista végtelen, a lényeg egy. A zsigeri késztetések eltompulnak, az agyunk majd jobban tudja. A szakmámnak, a szüléstörténeteimnek, a várandósságnak, a gyerekekkel eltöltött időnek, és a betegségemnek hála rengeteg friss infóhoz jutottam, s jutok is folyamatosan. Ma már igyekszek széles látókörrel a középúton haladni, evidence based infókat beszerezni. Ezek a tapasztalatok lassan de biztosan indítottak afelé, hogy jobban bízzak önmagamban, és abban, amit érzek. Ez a testtudatban erősödés a lelkemet is formálta, persze oda vissza, ahogyan ez lenni szokott. Jobban bízok magamban, és abban, hogy csak én tudhatom, mi a jó nekem. Ha a határszabással maradtak is még leküzdendő akadályaim, a legbelsőbb énem megedződött, már nem olyan könnyű megingatni.
Szabó BrigittaMiután elkezdtem önismerettel foglalkozni megváltozott minden. Felismertem a saját mintáim és elkezdtem újraépíteni magam, de ezen az úton könnyű elakadni. Most is egy ilyen érzéssel szembesültem, mert miután ráébredrem arra, hogy 12 évet áldoztam az életemből egy nárcisztikus kapcsolatra kiléptem belőle és felfordítottam az életem. A nulláról kezdtem újra és ezután, ahogy elkezdtem ráébredni a saját értékeimre és a megfelelési kényszerem okozta megalkuvásaimba, már a munkámban is elkezdtem megérezni, hogy nem vagyok jó helyen. Először csak területet váltottam, utána teljes munkahelyváltás következett, de már az első napon azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen itt sem és keresem magamban az okát, hogy miért érzem ezt mostanában mindenhol. Jelenleg erről még nem tudok beszámolni, de ha járt már más is hasonló cipőben, akkor szívesen venném a tapasztalatait. Mindig valami olyan kihívással szembesülök az életem során, amit nehéz megfejteni, hogy miért sodorja elém az élet. De azon vagyok, hogy fejlesszem magam és azt az egyet tudom, hogy szeretnék másoknak is segíteni az elakadásaikban. De erre akkor leszek képes, ha a sajátomat meg tudom fejteni. Ebben a közösségben remélem, hogy találok másokat is, akikkel egymásnak tudunk segíteni. Az eddigi tapasztalatom pedig az, hogy nagyon nehéz tiszta lappal kezdeni és lerombolni az eddigi nézőpontokat és berögződéseket, visszanyerni saját erőből az önbizalmunkat. De tudom azt is, hogy az akadályok eközben azért jönnek, mert valamire tanítani akar az élet. Nem lehet könnyű egy ilyen út, ha kilépünk a komgortzónából az sose egyszerű. Nekem jelenleg nagyon nehéz, olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, mert fejlődtem, de közben küzdök is. Saját magam taszítom a gondolataimmal a mélybe és utána húzom fel magam újra. Ki kell tartani, mert ezután csak jobb jöhet. Érzem, hogy meg fogom találni a helyem.
Gyovai-Farkas EdinaKeresem a helyem. Nem igazán tudom, hogy hol tartok most. Ha elemezni próbálom a helyzetemet István korszakos ábrái alapján, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan életszakasz, amihez konkrétan tartoznék. Mintha a tóba már korábban beleugrottam volna, mintha már egyszer leszámoltam volna a fiatal felnőtt életem sémáival, mintáival..... Elszakadtam a családomtól, felépítettem egy új életet, voltam mély önismeretben, mindig is kerestem az élet mélyebb értelmét, volt hogy kalandoztam sötét szexuális és élvezeti kalandokban, de aztán olyan mintha önként visszakanyarodtam volna a minták által elvárt életbe... De csak részlegesen, nem minden életterületen. Mintha a házasságomban is egyrészt folyamatosan amazonként, másrészt megfelelni próbáló királylányként éltem volna. Most hogy a házasságom megtorpanása és a különélésünk bekövetkezett, beléptem a valós amazon létbe, de úgy érzem, hogy ennek az élethelyzetnek a feladatait már megküzdöttem korábban és a ráció haláláig érkeztem meg. Keresem a helyem és próbálok haladni előre.
Gergő GubaA legnagyobb feladatnak érzem jelen pillanatban, hogy a gyerekkori, szülői és leginkább az eddigi életem mintáit, rossz berögződéseit elengedve egy új perspektívát alakítsak ki, mellyel más irányból is láthatom a világot. Ez egy mindennapi tanulás, lehet sosem ér véget, ha megtudom frissítem ezt a kártyát…
0
Toók EszterEgész eddig életemben, menekültem önmagam elől, mindezt persze úgy, hogy nekem se tűnjön fel olyan egyszerűen. Programok, találkozók egymás hátán és ezt persze nagyon élveztem. Mígnem teljesen kimerültem. A régi minta nem működött, elkezdett igényem lenni a csendre. Nagyon félelmetes volt, hogy most mi történik Velem. Mi ez az új működés?! Rájöttem, hogy önmagam elől menekülök, a félelmeim és fájdalmaim elől. És egyszercsak át fordult a kétségbeesés. Ahogy egyre jobban elkezdtem megengedni az érzéseimet (bármilyen legyenek is) egyre könnyebb. Egyre jobban tudom élvezni az életem újra. És nem azért mert annyi program van benne, hanem mert ÉN vagyok benne.
Joós DóraTámasztani a férfit az ügyben 10 éve ismertem meg Istvánt, mindaz amit képvisel az első pillanattól kezdve magával ragadott. Olyan érzésem volt, hogy mélyen legbelül, mindig is itt volt ez a minőség velem, de általa tudott valósággá válni. Nap, mint nap aktív részese vagyok ennek a folyamatnak, amint az ügy formát önt, és hasznosul a világban. Sok rutint szereztem az elmúlt 10 évben, a női minőségről, mellyel a legjobban tudom segíteni, támasztani a szeretett Fétfit. Ez a legfontosabb, amit adhatok, amit senki más nem tud helyettem ellátni. Boldog vagyok, hogy István felesége lehetek! Minden nehézségével és kihívással együtt. Mérhetetlenül jó érzéssel tölt el a mai napig, hogy az Ő világát gazdagíthatom. Hiszek benne!
Juhász Szilvia SzakaSzemeket rajzoltam, egészen gyerekkorom óta... szemeket. Szomorút, kéket, mosolygósat, lélekszemet... Túlságosan nem is foglalkoztam vele, persze a környezetem dicsérte milyen szép, elmerengtek rajta, belemerültek egy-egy szem varázslatába. Aztán elmentem történelmet tanulni, hogy miért? Mert a könyvtáros néni azt mondta, az egy nekem való szak. Tizenévesen nem igazán tudtam mi az, ami valójában érdekel, minden érdekelt. Leginkább olyan dolgok, amiben el tudok merülni, zene, alkotás, természet. És hogy jön ehhez a történelem? Magam sem értettem, viszont arra gondoltam, biztosan nem véletlen. Elkezdtem, valahogy nem ment. 7 évig jártam az egyetemet, eljutottam a végéig, egyetlen vizsga hiányzott a szakvizsgámhoz, amit a tanszékvezető nem engedett meghirdetni, így nem is tudtam megcsinálni. Bevezették abban az évben az új oktatási rendszer, mi alapján előlről kellett volna kezdenem egyetlen vizsga miatt, új tantárgyakat vezettek be. Szóval pont beleestem a nagy váltásba. Ez kb plusz két évet jelentett volna, de akkor azt mondtam,nem teszek ebbe több energiát. Rám talált egy nagy szerelem, 8 évet éltem egy másik városban, szülővárosomtól és családomtól távol. Rengeteg tapasztalatot, barátot, ismeretséget szereztem és ápolom a mai napig. A kapcsolat véget ért, azt most hagyjuk is hogyan, de hálás vagyok végül, hogy így történt. Hazaköltöztem, és a java igazán csak most kezdődött. Látszerész iskola, aztán egyetem, Optometria. Jelenleg végzős hallgató vagyok, Optometrista leszek. Hát végül az ember csak kiköt ott, amire hivatott, feltéve ha felismeri. Lényegtelen hány kört fut előtte, ez mind tapasztalattá válik, mennyi időbe telik. Ha megtaláljuk amit keresünk, és ki tudunk benne teljesedni, annál nagyobb ajándék önmagunknak tán nem is létezik. Nem adják ingyen... de mindenképpen megéri!