Tapasztalatok

Bábel Andrea

Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.

Szabó Brigitta

Miután elkezdtem önismerettel foglalkozni megváltozott minden. Felismertem a saját mintáim és elkezdtem újraépíteni magam, de ezen az úton könnyű elakadni. Most is egy ilyen érzéssel szembesültem, mert miután ráébredrem arra, hogy 12 évet áldoztam az életemből egy nárcisztikus kapcsolatra kiléptem belőle és felfordítottam az életem. A nulláról kezdtem újra és ezután, ahogy elkezdtem ráébredni a saját értékeimre és a megfelelési kényszerem okozta megalkuvásaimba, már a munkámban is elkezdtem megérezni, hogy nem vagyok jó helyen. Először csak területet váltottam, utána teljes munkahelyváltás következett, de már az első napon azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen itt sem és keresem magamban az okát, hogy miért érzem ezt mostanában mindenhol. Jelenleg erről még nem tudok beszámolni, de ha járt már más is hasonló cipőben, akkor szívesen venném a tapasztalatait. Mindig valami olyan kihívással szembesülök az életem során, amit nehéz megfejteni, hogy miért sodorja elém az élet. De azon vagyok, hogy fejlesszem magam és azt az egyet tudom, hogy szeretnék másoknak is segíteni az elakadásaikban. De erre akkor leszek képes, ha a sajátomat meg tudom fejteni. Ebben a közösségben remélem, hogy találok másokat is, akikkel egymásnak tudunk segíteni. Az eddigi tapasztalatom pedig az, hogy nagyon nehéz tiszta lappal kezdeni és lerombolni az eddigi nézőpontokat és berögződéseket, visszanyerni saját erőből az önbizalmunkat. De tudom azt is, hogy az akadályok eközben azért jönnek, mert valamire tanítani akar az élet. Nem lehet könnyű egy ilyen út, ha kilépünk a komgortzónából az sose egyszerű. Nekem jelenleg nagyon nehéz, olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, mert fejlődtem, de közben küzdök is. Saját magam taszítom a gondolataimmal a mélybe és utána húzom fel magam újra. Ki kell tartani, mert ezután csak jobb jöhet. Érzem, hogy meg fogom találni a helyem.

Danók Dániel

Kipörgetés. Én így nevezem ezt a folyamatot. Fejben és tettekben is. Több tíz, de lehet, hogy egy pár száz "projekt ötletem" volt az elmúlt 6-8 évben. Eleinte papírra vetettem mindent, színeztem, formáltam, kidolgoztam őket, napok, hetek, hónapok alatt. Aztán kuka. Mert ezért vagy azért úgy sem sikerülhet. Így is lett. Később már a kidolgozott terveket megmutattam másoknak és utána mentek a kukába független a reakcióktól, mert Én tudom, hogy mi kell vagy nem a világnak... Hát... Nem egészen. Sőt nagyon nem. Minden apró piszlicsárénak tűnő dolgot kiteszek a világnak, de most is oda, ahol én úgy látom és érzem, hogy lehet belőle valami. Abban az állapotban, ahogy bennem van, kiforratlanul, kezdetlegesen. És jönnek a visszajelzések. Hogy kell vagy nem, de szinte azonnal. És amikor nincs bennem ilyen, mert az adott nap kipörgettem mindent ami bennem volt, megindulnak a visszajelzések, változások, formálódás. Egyszerre. Tisztázódnak az addig felvetett dolgok. Lassan, milliméterről milliméterre hullanak ki ezek a tüskék, ami zavar, amit úgy érzek megérdemlik a világ visszhangját. Ha kell, akkor megyek vele, ameddig tudok benne segíteni. Erőltetni feleslegesnek érzem, mert nem azért nem működik, mert nem magyaráztam elég jól, hanem azért, mert nem érdemes arra... Van amire lecsap valaki, hogy azt szeretné csinálni, ha halad és segítség kell, szól. Jó érzés, hogy hasznos, amit összegyűjtöttem az évek alatt és hogy látnak benne olyan lehetőséget, amitől fejlődhet, alakulhat a világ. Köszönöm!

Különleges érzés vagy állapot az , mikor megértem a múltam.Megértem miért viselkedtem úgy , miért mondtam azt és miért láttam a világot olyannak amilyennek.Azt is megértettem hogy szinte ténylegesen vak voltam , mert ott volt előttem a helyzet amivel élnem kellett volna és ott volt előttem a személy akivel élnem kellett volna, de én nem láttam mert egy elképzelt helyzetet akartam megvalósítani és egy elképzelt személlyel akartam lenni. Mikor ráébredek arra a szűrőre amin keresztül érzékeltem a valóságot az egy felszabadító érzés , de fáj is.Olyan mint egy ajtó a falon amit egész életemben kerestem , csukott szemmel.Most már csak át kell rajta lépni...

Keresem a helyem. Nem igazán tudom, hogy hol tartok most. Ha elemezni próbálom a helyzetemet István korszakos ábrái alapján, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan életszakasz, amihez konkrétan tartoznék. Mintha a tóba már korábban beleugrottam volna, mintha már egyszer leszámoltam volna a fiatal felnőtt életem sémáival, mintáival..... Elszakadtam a családomtól, felépítettem egy új életet, voltam mély önismeretben, mindig is kerestem az élet mélyebb értelmét, volt hogy kalandoztam sötét szexuális és élvezeti kalandokban, de aztán olyan mintha önként visszakanyarodtam volna a minták által elvárt életbe... De csak részlegesen, nem minden életterületen. Mintha a házasságomban is egyrészt folyamatosan amazonként, másrészt megfelelni próbáló királylányként éltem volna. Most hogy a házasságom megtorpanása és a különélésünk bekövetkezett, beléptem a valós amazon létbe, de úgy érzem, hogy ennek az élethelyzetnek a feladatait már megküzdöttem korábban és a ráció haláláig érkeztem meg. Keresem a helyem és próbálok haladni előre.

Gergő Guba

A legnagyobb feladatnak érzem jelen pillanatban, hogy a gyerekkori, szülői és leginkább az eddigi életem mintáit, rossz berögződéseit elengedve egy új perspektívát alakítsak ki, mellyel más irányból is láthatom a világot. Ez egy mindennapi tanulás, lehet sosem ér véget, ha megtudom frissítem ezt a kártyát…