Katica TothSzeretem a lassú, ráérős reggeleket. Azokat, amikor nincs rohanás. Csak a csend, a meleg, szelíd fény, és az, hogy van idő tejszínhabot fújni a kávéra. Amikor együtt vagyunk a konyhában, nem kerülgetjük egymást, hanem egymás keze alá dolgozunk, mintha egy lassú táncot járnánk. Egy mozdulat, egy pillantás, egy halk nevetés. Aztán amikor kész a kávé, a tejszínhabra szórsz még egy csipetnyi fahéjat, és belekortyolsz. Közben ránézel. Valóban nézed. Az álla ívét, a szeme színét, végigsimítod a haja vonalát, és gyengéden megérinted az arcát. Végigfuttatod az ujjbegyeid az álla ívén. És akár kimondod, akár nem - ott van az a félmosoly a szád sarkában. Ott van az érzés, de jó, hogy itt vagy. De jó veled És ahogy ott állsz, egy pillanatra rájössz, milyen jó most minden. Ahogy a fény megcsillan a csészén, a levegőben ott a fahéj illata, és a tested végre nem siet sehova. Csak ez a reggel van, a kávé, a csend, és valaki, aki mellett könnyű levegőt venni.
1- Katica Toth
Sokáig azt hittem, hogy szeretni annyit jelent, mint gondoskodni. Mint ha a szeretet mértéke azon múlna, mennyit bírok el. Hányszor takartam be másokat a saját melegemmel, miközben én már rég fáztam. Nem rossz szándékból tettem, csak mert ezt tanultam. Azt hittem, a szeretet akkor igazi, ha dolgozni kell érte, ha adni kell addig, amíg már nem marad belőlem semmi. Évekig így éltem: a családomért, a gyerekeimért, a kapcsolataimért. Megoldottam, támogattam, szerveztem, tartottam. De közben valahogy egyre kevésbé voltam ott én. A nő, aki nemcsak ad, hanem kap is. Aki néha fáradt, vagy csendben van, és ez is rendben van. Aztán eljött a pont, amikor a testem és a lelkem is jelezni kezdett: elég volt a túlélésből. Ideje élni. Nem mindent irányítani, nem mindenre megoldást találni - csak jelen lenni. Ma már tudom, hogy a szeretet nem a túlélésről szól, hanem a jelenlétről. Nem attól nő, hogy helyettük érzem, hanem attól, hogy velük vagyok. Nem attól lesz igaz, hogy megmentem, hanem attól, hogy meglátom bennük a képességet. Mostanában gyakran figyelem, mikor kapcsolok automatikusan gondoskodó üzemmódba. Amikor azonnal segítenék, ahelyett hogy megvárnám, ők hogyan oldják meg. Vagy amikor a másik nehéz napjain inkább csöndben maradok, nem azért, mert közönyös vagyok, hanem mert megtanultam, hogy a szeretet néha a tér, amit adok, nem a tanács, amit mondok. Már nem akarok anyásítani. Nem akarom gyógyítani, tanítani, formálni a másikat - csak szeretni anélkül, hogy elveszíteném magam. Nem zártam be a szívem, csak most már én is benne vagyok a szeretetben. És amikor így maradok, a kapcsolódás is más lesz. Ott már nincs játszma, nincs függés - csak két ember, akik önmagukban is teljesek, és mégis választják egymást. Ma már nem a hiányból adok, hanem a teljességből. Nem akarok mindent adni, csak azt, ami igaz. És pont ettől lesz minden, amit adok - valódi.
LászlóLegutóbbi kapcsolatomban nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdés pillanatában megalkudtunk. Csak reméltük, "tudat alatt", eltitkolva, hogy ebből jó is kisülhet. Végülis, új volt, jó volt, más volt. De már az alapok helytelenek voltak. ( tinder, önértékelés gondok, majd ebből végül kapcsolat )
Mónika RapitsSajnos az a tapasztalatom, hog ya férfiak 80%-a a társkeresőn nem mond igazat. NSok esetben nem is tudják, hog yamit elképzeltek a fejükben nőt (top kategóriás, aranyos, sexi stb.) azért tenni is kell, nem fog jönni automatikusan és nem fog maradni egy 60%on elszüttyögő valaki mellett. Szeretnék ezen v ltoztatni, szeretném, hogyha társa tudnék lenni valakinek, akit tudnék segíteni és aki engem is motivál.
Eva KantoNem egy tökéletes történetet keresek, csak egy igaz pillanatot – ami nem múlik el, miután a szavak elfogytak...
1
Sándor AttilaLegyen! 95%-ra kitöltöttem, a keresést beállítottam, és két nap két éjjel: jobbra is és ballra is. Az első napon, 1 egyedi és 3 azonos szövegű, angol nyelvű üzenet érkezett. Mindegyik "match"-ka, csak monogrammal jött. Válaszom: én az alkalmazás AI security profilja vagyok. Az a feladatom, hogy kiszűrjem a fake oldalakat. Eltűntek! Az első viszont maradt. Borfelvásárlással foglalkozik, éppen Gyöngyösön van. Izzad a tenyerem, hevesebben ver a szívem. Bárgyú levelezés után megadja a teljes nevét. Megtalálom az FB-n. A nő valóban gyönyörű, de már messze van. Visszatért Angliába. Ígéri, hogy decemberben jön a barátnőjével Ungarisztánba és írja, hogy szeretne velem találkozni. Váratlanul felhív Wappon. Megrémülök. Egy anime-szerű AI valaki van a vonal másik végén. Az akcentusa ázsiai. Mondom, hogy ez így nem ok. Éltem Angliában, ott nem ilyen a tájszólás. Nehogy már egy magyar oktasson ki egy angolt… stb Tilt Zavart a dolog, mert legalább használtam az angoltudásomat, és mi van, ha csak szivat, mert vagány?! Keresem online és meg is találom az instán. Hurrá! Követem…😎 Insta: biztosan követni akarom? 5x változtatott nevet az elmúlt pár hónapban ez a mianmari tag. Na! Ennyit az online ismerkedésről…. 🙄🤔
Fanni NémethMélyponton vagy. Az élet éppen csámcsog rajtad, és már csak azt várod, mikor köp ki. Tehetetlenül sodródsz, nemsokára jobb lesz, mert hát ugye minden okkal történik… Ennek is megvan az oka persze, egyszer talán meg is látod. Addig meg kibírod valahogy… És ki is bírod. Nálam itt telt be a pohár: tényleg csak ennyi lenne?! Akarom én, hogy ennyi legyen?! Aztán átléptem a korláton, és visszakaptam a hatalmam. A körülményeink mindig változnak, és változni is fognak. Ez maga az élet, egy örök folyamat az unalomig ismert klisével, miszerint „egyszer fent, egyszer lent.” Az egyetlen, aki és ami felett hatalmunk van, az mi magunk vagyunk! Sodródunk, vagy a körülmények adta keretek között visszavesszük a hatalmunk.
Ildikó NemesA férfi, ha eldöntötte, jön és visz. Ez így történt velem. Semmi halogatás, kerülgetés, kecmec. Te az enyém, én a tied....stb. Hosszú, érzelemszegény házasság után váltam el, majd nyár végén el is költöztem 250 kilóméterre onnan, ahol több, mint 30 évig éltem, dolgoztam, gyerekeket neveltem, mindent megteremtettem. Ismeretlen munkahely, ismeretlen emberek, ismeretlen környék. Minden és mindenki új. Úgy jöttem ide, hogy most belefeledkezem a munkába, a pasikkal meg majd lesz valahogy. Ha már nagyon nem bírom majd nélkülük, akkor kitalálok valamit azzal a nagy eszemmel. Lesz egy B terv is, de ezen többet nem görcsölök. Nem gondolkodtam sokat az életemnek ezen a részén, elfoglaltam magam a munkámmal. De még ide sem jöttem, már kaptam egy telefonhívást, mi a helyzet velem, mikor érkezem, hol fogok lakni, hasonlók. Bemutatkozott az elején, de én nem figyeltem erre. Január végén látott, mikor állásinterjún voltam. Volt még több telefon, az egyiknél jól be is égettem magam, mert nem is tudtam, hogy pont a közvetlen főnökömmel beszélek, és kértem, hogy adja meg a telefonszámát a főnökömnek, tehát saját magának. Itt azt hittem, hogy az életben a hivatalos beszélgetéseken kívül nem dumálunk egymással többet. Nem így lett, jött a többi hívás, az órákig tartó beszélgetések, aztán ideköltöztem, és találkoztunk, munkahelyen kívül is. Három hét után jöttünk úgy igazán össze, az óta együtt vagyunk, együtt élünk. Levadásztam a saját főnökömet... úristen, ha belegondolok! A munkahelyünkön bejelentettük a kapcsolatunkat, én másik beosztásban vagyok már, így nincs köztünk összeférhetetlenség. Igazi Lovestory! Eddig. A jövőt nem látom. A kapcsolatunkat a "Férfi"-m szinte az elejétől felvállalta. Elvált ő is, ami azért sokat könnyített a helyzeten, bevallom. Kézen fogva járunk, mint a tinik... Nekem új ez az elköteleződés, bele kell szoknom, hogy szeretnek, hogy szerelmesek belém, hogy egy másik ember összes jövőtervében benne vagyok, hogy fontos vagyok - nem csak, mint munkaerő, kihasználható ember. Hogy főznek rám, és megjegyzik, hogy a kakaómat hogyan szeretem, hogy nyíltan beszélhetek vele és ő ugyanígy beszél velem. Mindenről, de tényleg mindenről. Hogy az ő vágyai elé helyezi az enyémet, és az övébe beépíti azokat. Hogy mellettem van és átölel, ha kell, és bízhatok benne, és bízik bennem. Hogy megköszöni nekem, hogy vagyok, és hogy vele vagyok. Ez valami eszméletlen érzés. Nehezen leírható szavakkal. Beleszerettem. Tudom, hogy ehhez kellett az, hogy én megtörjek, változzak, fejlődjek, rendet rakjak magamban, megbékéljek. Tudom, hogy kellett ehhez az, hogy ő szenvedjen, megtörjön, talpra álljon, megnyugodjon. Ez olyan filmes, sors-szerű találkozás volt. Csak a rózsaszín köd hiányzik. Én ajándékként gondolok rá. Szóval, eldöntötte, hogy én kellek, és jött és vitt. Néhány hét alatt. Szó szerint!