Tapasztalatok

A családi sztorim folytatása amelyben a hiba több egyéb mellett az elköteleződés hiánya is volt. Egy rövid visszatérés után hagyott minket hátra a férjem. Elindult válas ellenére minden találkozás egy kis szikrát lobbantott kihültnek hitt szerelmünkbe. Ő gyorsan keresett egy hasonló hölgyet, 20 éves fiatal üde és persze tapasztalatlan. De mégis hiányzott valami így karácsonykor haza tért. Csodás másfél hónap következett. A kislánnyal igyekeztünk megmutatni a különbséget a szeretet és a szerelem kábulata közt. Úgy tünt tényleg elindult a valódi elköteleződés útján. De valami mégis zavart. A gond egy munkahelyi rendezvény kapcsán robbant. A velünk töltött idő kontra a lány mellett megélt hamis szabadság érzet. Újra bezárva érezte magát a napi haza járástól. Február 12.én egy előző napi vita miatt újból távozott. Kapott bizalmat feltétel nélküli szeretetet, de nem tudta elkötelezetten a családapa és férj szerepét örömben élni, mert nem volt rá mintája. Én leírtam a lánynak a kis történetünket, hogy ha szeretné vissza fogadni annak tudatában tegye hogy ismei az előzményeket. Ezen nyilván megsértődött, de én nem fogadtam volna vissza ha tudom nem engedte el a másikat. A lány megbocsájtott, azóta is együtt vannak. Bár igen erősen korlátozva van a lány mellett, mert fél hogy ha nem enged ott sem lesz helye. Ez a történet alaposan megtépázta az önbizalmamat, és rá jöttem hogy a társ függőségem oka a parentifikációm volt. Szerettem volna megvédeni segíteni, magamat alá rendelve. Mi Nők sokszor lépünk be ugyanabba a pocsolyába mert hinni akarunk. De a kötődéseink, gyermekkori tapasztalataink kidolgozása nélkül nem vagy rosszul kapcsolódunk választott társunkkal. Nálam az elköteleződés meg volt, de nincs jogunk másoktól azt várni hogy ugyanazzal az erővel tegyék azt velünk, hisz más közegből érkeznek. Így a bizalmam megtört, önmagamban és benne is. Vajon csak én vagyok ekkora hülye? Ezer hasonló kérdés járt azóta a fejemben. De nem voltam hülye csak hinni akartam hogy a szeretet kiépíti az elköteleződést a másikban, de persze csalódtam. Nem szabad feltételezni és elvárni érzéseket, és ha szabadon tudsz szeretni elfogadni, befogani a másikat egy felnőtt lélek azt majd értékelni elfogadni és viszonozni is képes lesz. Ez lett az én személyes tanulságom.

NewLife🙂

Számomra is elerkezett az idő 4éve ,hogy feltegyem a kérdést magamnak miért is tudtam kapcsolódni egy érzelmileg,lelkileg bantalmazó emberhez, miért akartam folyamat q szeretettemmel megmenteni ,és folyamat felmenteni a tettei alól, átlátva és megértve az ő sebeit, sérüléseit.Rá kellett döbbentem magamat,hogy nem a másikkal kell foglalkozni,hanem magunkkal. Millió önismereti ,pszichológiai könyv ,videoanyag után megertettem a saját műkődésem ,igen voltak iszonyat mélypontjaim ugyanakkor egyfajta könnyedség. De ennyi idő távlatából arra jöttem rá,ezeket a gyerekkorban keletkezett sebeket nem lehet eltűntetni,egy fajta hegként léteznek tovább a mélyben. Valahogy az élet is levizsgaztatott újra ebből.Azt éreztem, rendeznek, egész, teljes ,felszabadult boldog vagyok egyedül is.Es jött 1 férfi az életembe, hihetetlen barátság alakult ,figyelmes ,törődő volt ,válni akart ,egyedül volt az egészben.Ami utólag azért kiderült kamu volt.🫣 És én iszonyat meg akartam menteni ,napi 5órákat beszéltünk telefonon,nagyon mély őszinte kapcsolatnak éltem meg.Aztan 3 hónap után minden megváltozott, eltavolodott,csenddel vert, minden egyes őszinte szembesitesem után a tetteivel.És ezt húztam 1,5 évig. Húzd meg ereszd meg dinamika.Kezdtem tönkretenni,lefogyni,depis lenni srb. A lényeg hogy most már tudom ,a minta ott van,csak tudatosabban kell kezelni,az első ghosting után ,nem szabad bennemaradni,erős jel ,hogy az ember érzelmi manipulátor, játszmák lesznek . És igen ugyanez a dinamika volt jelen gyermekkoromban,érzelmileg elérhetetlen apa ,és áldozat megmentő anyai minta ,némi narcisztikus színezettel. És ehhez tudok automatikusan kapcsolódni a sebeimből,a bántalamazashoz. 4hete írtam meg neki -mivel telefont nem volt hajlandó felvenni-hogy köszönöm de a bennem élő gyermek felnőtt és én nem tudok tovább hozzá kapcsolódni. És rohadtul nehéz,mert vártam a hivasat ,hogy ezáltal azt érezzem szerethető vagyok ,és értékes. De itt nem az a lényeg, hogy az Ő bármilyen reakciója, tettei alapján mérjem magam értékét. Tudom ,hogy nehéz volt felismernem a rejtett narisztikus dinamikát, mert nagyon árnyalt, kifinomult eszkoztárral rendelkeznek ,nincs nyílt konfliktus,soha egy bántó szó,becsméreles ,leértékeles nem volt,csak a hirtelen jéghideg eltűnés ,csend.Tudom miért lett ilyen,tudom a gyerkkorát,az egész pszichológiai hátterét tudom,de nem szabad Akarni senkit se megmenteni . Ez az én fő mintám.Es valójában nagyon sok barati kapcsolatban is észrevettem ezt a műkődésem. Azt a döntést hoztam,hogy minden ilyen jellegű kapcsolatot lezártam,nem haraggal ,hanem felismeréssel,hogy ezek elszivnak engem az élettől. És most a magány, a mintáim próbálnak visszahúzni ,de nem hagyom,nem küzdök ellenük ,inkább elfogadásban vagyok, tanulom a határhúzást,a kiállást önmagamért,figyelek az első jelekre már,mert az mindig van,lehet egy elejtett szó,egy reakció, bármi. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a belső hangot ,az érzékelést, mert a másik energiája sosem hazudik. És így utólag ez a legmegdöbbentőbb hogy teljesen tudatában voltam milyen hintalóvon ülök,el is mondtam mindig a másik félnek, amiért tiltás volt a jutalmam mindig. Egyetlen mondat jött ki mindig a számon, amit mondogattam neki,ne akarj másnak látszani, mint aki valójában vagy,mert ott belül már érzékeltem, de a minta húz bele a hülyeségbe, a dinamikába,mert ebben nőttem fel ,és ezt ismerem.Szerintem maga a séma aktív marad ,a seb ottvan,csak azt kell megtanulni,hogy iszonyat tudatosan elkapni mikor húzna be és újra mennénk bele a hülyeségbe.Es igen ,ilyenkor a mintához olyan dinamikáju férfi fog jönni,aki ellenállhatatlan,rosszfiús,izgalmas,kedves,mágnesként vonz .....de nálunk is a legelején már megtette azt velem ,hogy az én utcámba jött fodrászhoz, tőlem 1percre,és nem jött fel hozzám,amit utólag kidumalt ,hogy sietett,és én gyönyörűen felmentettem a tette alól.Es iszonyat szarul esett,és mégsem tudtam azt mondani, na akkor viszlát, mert számomra ez nem elfogadható hozzállas már a kapcsolat elején ....redflag volt ,nem kicsi . De a leckét úgy gondolom addig ismételjük míg nem tanuljuk meg . Nem könnyű út,de sikerülhet, kellő hittel,elszántsaggal ,önertértékelessel, önbecsüléssel.Önmagunk meghaladásával ,de ehhez előbb le kell merülnünk a saját poklunkba ,ahol egyedül vagyunk ,mert a válaszok a megoldások, felismerések a csendben jönnek. És az ilyen típusú embereknek ,a legnagyobb válasz és reakció a csend ,mert abban erő van. Felesleges nekik arról beszélni mit tettek vagy mit nem tették,ők pontosan tisztában vannak vele. Felesleges bizonygatni a saját értékeinket, a türelmünket, empatiankat ...ők ezzel is tisztában vannak, mert pont ezt keresik ,aki fel fogja áldozni magát, és kontrollalható. Szomorú látni ,hogy vannak akik 20-30 éve élnek ilyen helyzetben ,és úgy szét van forgatva a fejük, hogy nem is ismerik fel .Hála isten nekem 2x1 5 év volt, mindenkettobol viszonylag hamar határt húztam. Az érdekes az,hogy előtte sosem volt ilyen típusú kapcsolatom.

Anikó

Római katolikus vagyok, a nagymamám volt aki imádkozni tanított, akivel templomba jártam, amiért hálás vagyok neki, bár az ő hite inkább Istenfélő volt. Anyukám is jár templomba, már így idősebb korára, talán ő is félelemből. Gyermekkoromban és még fiatalkoromban is hittem, hogy az imadságom elérhozzá, de akkoriban nem tapasztaltam meg a válaszát, de megnyugvás volt hozzá szólni. Mikor nagymamámat eltemettük, és a spiritualitás sem adott teljes megnyugvást, kértem Istent, hogy valahogy mutassa meg magát, és bár minden idegszálammal figyeltem, nem éreztem őt. Jézushoz könnyebb szólnom. mikor kérem legyen velem, mikor úgy gondolom valamit nehéz megoldani, megtenni és mindig sikerül, jól alakul.Már nincsenek formális imáim , csak elmondom mik a félelmeim, hogy nem tudom a megoldást.Van , hogy megfeledkezem Jézusról, sőt egy egy jól hangzó teremtésről, manifesztációról szóló videó elviszi a gondolataimat, hogy majd én tudom hogy kellene, és tudom mi lenne jó. De nem, az én akaratom sosem hozta azt az érzést vagy csak rövid ideig ami valójában boldoggá tett volna.

Anikó

9 évig dolgoztam szociális területen, időseket ápoltam- gondoztam. Akkoriban váltam és a két gyerekem még kisiskolások voltak, kellett a pénz. Valahogy erre a területre kerültem, nem akartam, de így utólag vissza nézve, semmi sem volt ami akadályozott volna, sőt kiválasztottak, hivtak, később marasztaltak. Sokszor volt nehéz, mivel ebben az időben nemcsak váltam, hanem a spirituális utam, az önismeret is zajlott.Gondoltam ebben a munkakörbe is gyakorolható az alázat, mások segítse. Volt, hogy élveztem is.Sok embert, sorsot, családi viszonyokat ismertem meg. Az egyik felfedezésem az volt, hogy akkor vagyis ebbe az évekbe segítettem másokon a legtöbbet, amikor én magam is segítségre szorultam volna. Büszke voltam mennyi erő van bennem lelkileg és fizikailag.De egy idő után nem akartam erős lenni, sőt segíteni sem igazán. Rájöttem, bárki bármilyen nehéz helyzetben van , bármilyen a kapcsolata a családjával, vagy akár egyedül él, ez jár neki, ezt érdemli, megha elsőre úgy tűnik szomorú ez. Az idős emberek gondolkodása és az én gondolkodásom között nagy a távolság. Az elfogadáson és a gondozáson kívül az utóbbi évekbe már nem tudtam többet adni illetve.tudtam , hogy csak ennyit tudtam adni végig. Bár úgy éreztem a fizetésért megdolgoztam, de minden reggel egyre tisztábban szembesültem az érzéssel, hogy nem akarom már. Márciusban felmondtam.

Mariann Nagy

Ma rájöttem arra, hogy nagyobb kihívást jelent számomra a bizalom kérdésköre, mint gondoltam. Társaságban a férfi-női viszonyulások nehéz érzéseket keltenek bennem. Sokáig körülöttem ezt féltékenységnek bélyegezték, de én tudtam, hogy nem az. A mostani eset ezt megerősítette bennem. Nem érzek ilyenkor féltékenységet. Árulást, veszélyt, bizonytalanságot, elhagyatottságot viszont igen. És bezárkózok, falakat emelek, nem engedek közel...bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus. Kezdetben nem voltak ilyen érzéseim, bíztam. Àm az első megtapasztalásom a gyerekkori sérülések után az árulás, kihasználás volt. Bizalmatlan lettem. Mindenkivel. Pillanatnyilag nem tudom pontosan a kiutat, de azt hiszem, tudom merre keressem. Dolgozom azon, hogy elfogadjam, ez is én vagyok. Az árnyoldalammal is szembe nézek. Úgy érzem, kudarcot vallottam saját magammal szemben, most sem sikerült felülkerekedni. Viszont sikerült jobban kezelni, kimondani nyugodtan, nem mást hibáztatva. Ez is siker, amit észre tudok venni, tehát még egy siker. És mint tudjuk, sok kicsi siker sokra megy. Addig gyakorlom, próbálom, míg egyszer a többi is sikerül...

Apró Andi

HR területen dolgozom közel 20 éve. Az interjúk során sokkal többször ültem a vállalati oldalon, mint az álláskereső oldalon. Így is többször kerestem már állást, mint szerettem volna. A legtanulságosabb időszak az volt, amikor úgy mondtam fel, hogy nem is volt másik munkahelyem (2024. nyarán). Ezt a nyugis időszakot egyúttal az önismeretem fejlesztésével töltöttem, (családállítás, sématerápia, coaching tanulmányok, stb.), kiolvastam és kijegyzeteltem néhány könyvet (Carol S. Dweck: Szemléletváltás és Füredi Juli: Csúcsragadozók c. könyve óriási hatással volt rám, de hasznos volt a Hogyan legyünk vezetők c. könyv a hvg The School of Life sorozatából). Persze közben munkát kerestem. A szokásos profession.hu, LinkedIn pályázatok nem működtek, mint utóbb kiderült. Fél év alatt Kb. 50(!) helyre adtam be úgy, hogy mindenhol testre szabtam a kísérő levelem (mi tetszik abban a cégben, hogy tudnám ott elképzelni magam), néhol a CV-mben is a releváns területet domborítottam ki. A statisztika: kb. 50 pályázat (ebből igazán kb. 10 tetszett), 3 helyre hívtak be személyesen, abból kettőre felvettek. A legnehezebb az volt, hogy tartsam magamban a hitet, hogy igen, a világnak szüksége van rám és valahol egy munkahely rám vár. Az segített, amikor emlékeztettem magam, hogy milyen eredményeket értem el és hogy miért szerettek velem dolgozni a munkatársak. És én miért szerettem velük dolgozni. A főnökeim meg olyan voltak, amilyenek, és igyekeztem levonni a tanulságot a velük való együttműködésből. Volt, ahol túl sokáig maradtam, volt ahonnan túl korán eljöttem. Ezek is hasznosak voltak, még ha sokáig fájtak is. Summa summárum, a tanulság az, hogy felesleges beadni olyan helyre a pályázatot, ami már az elején sem tetszik (persze, nekem is kellett már a munka). Valahol tudják, érzik, hogy mégsem én vagyok az igazi, vagy a telefonos interjún kiderül, hogy mégsem tetszünk egymásnak. Bármennyire nehéz, ki kell várni azt a pár lehetőséget, ami tényleg nekünk szól. Addig meg tartani magunkban a lelket. Ja, és még egy: barátokat, ismerősöket bevonni, megszólítani,mert sok állás ki sem kerül az internetre, betöltik ismerőssel vagy fejvadásszal. Végül engem is egy ismerősöm (fejvadász) helyezett el az egyik megbízójához. Mondhatnám, hogy felesleges volt az 50 pályázat és a sok idegeskedés, de nem igaz. Az energiát beletettem, megdolgoztam érte, és végül összejött. Így vagy úgy, de jóra fordult minden :) Szívesen megosztom a tapasztalatom mind HR-esként, mind álláskeresőként.

Kinga Máté

Online ismerkedés világában 5+ viszonylag intenzív évet töltöttem különböző platformokon. Sok mindenre megtanított. Korábban minden erőmmel szerettem volna elkerülni ezt a korszakot, de azt tapasztaltam végül, hogy egyrészt a mai világ velejárója és tulajdonképpen kár kihagyni ezt a lehetőséget, másrészt számtalan olyan találkozásom, ismerkedésem volt, melyek által sokat kaptam és tanultam magamról és meggyőződésem, hogy a való világban ezek a találkozások nem jöttek volna létre. Az online társkeresésnek köszönhetem, hogy sokkal nyitottabb lettem, elfogadóbb, ugyanakkor sokkal tisztábban érzékeltem, hogy mire vágyom igazán. Bizony nem elhanyagolható az a mennyiségű "gyakorlás" a férfiakkal való kommunikációban, amit a valós életben nem tudtam volna megtenni, de az online térben igen. Sokféle stratégiával igyekeztem szűrni az algoritmikus megközelítéstől kezdve az intuitív-ig, hogy a számomra legmegfelelőbb jelölteket a lehető leggyorsabban megtaláljam, illetve gyakoroltam a saját profilom kialakítása által, hogy mit üzen egy kép vagy szó. Átmentem különböző korszakokon az évek alatt és arra jutottam, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták nekem anno, hogy olyan férfi jön, ahol épp tartok az úton. Ezt megtapasztaltam sokszorosan! Hálás vagyok a "nincs egy normális férfi" korszakomért is így utólag, de főleg az igazi nagy találkozásokért, akikért mindig hálás leszek.

Sándor Attila

1992-től úgy éreztem, ideje van annak, hogy a nép megtudja az igazságot: a vallás (anno a katolikus vallást értettem alatta) az nem más, mint szemfényvesztés. Volt bennem akkoriban némi csalódottság = motiváció. Az a lány, akinek akkor udvaroltam, hirtelen feketelyuk mélységű vallásosságba süppedt bele. Még Tibetbe is vittek ki Bibliát, hogy az ottaniak, akik mit sem sejtenek az Istenről, hát azok is részesüljenek már valami jóból, ebben kis kurta, egyszeri életben. Rövid úton, arra jöttem rá, hogy csak okoskodással, nem győzhető meg senki, hogy miért badar dolog a vallás. Főleg templomba járni...!!! Tehát jött a felkészülés. A hitelesség érdekében elolvastam az Újszövetséget (és sokat a másikból, de nem több). Még ennyi ellentmondással soha addig nem találkoztam annak előtte, tehát tudtam, hogy nagyon jó úton járok. Erről mindenkinek tudni kell! Hajrá! (Azért, azt csendesen megjegyzem, hogy a "Nagyszakállúval" vagy a "FellegekenÜlővel" jóban voltam. Tudtunk egymásról. DE A VALLÁÁÁÁS???!!! ) Sokat perlekedve - valójában magammal, de mindig másokon keresztül-, eljutottam oda, hogy azok, akik bemelegítés nélkül is simán túlélik az okfejtésem, azok egyszerűen HISZNEK. Mindegy, hogy mi van a Bibliában leírva, nem számít a kuszaság, nem érdekes a tonna ellentmondás... Hisznek. Bizarr Ekkorra érzetem rá arra, hogy itt azért több kell legyen annál, mintsem valaki összedob egy vaskos könyvet, feketével keményfedi és jelzi az értéket egy arany felirattal: Biblia. Mi van akkor, ha az én kedves láblógató barátomat, akivel nagyon korán összebariztunk, az nekik is megvan, csak Jézusnak, meg Máriának, meg Jóistennek, meg Szentléleknek hívják...??? Oszt akkor méltóztattam lenyugodni. Van Isten és Jézus is van. Ha Jézus van, akkor Mária pláne, hogy van. A Szentlélek pedig itt lebzsel körülöttünk, csak nem látni kell, hanem érezni. Olyan mint a kalácsillat. Ha nem látod, csak beszippantod, akkor is tudod, hogy emögött valami komoly dolog van. Minimum egy kalács :-) Telt - múlt az idő. Jöttek egyéb könyvek is. 2008-2011 között Igaz Magyar Emberré szentültem magam előtt, Vass Albert, Nyírő és egy mozgalom által, amit Magyarok Szövetségének hívtak. Ennek a szervezésében voltam nyakig, önkéntes minőségben. Mint akkor és ott mindenki! Ennek okán vert oda egy másik, egy újabb, egy mindent felülíró, határtalan erő, amit innentől hívjon mindenki annak, aminek akar, annak tapasztalása okán, ahogyan azt megélte. Egy mélyszegénységben élő asszony kérte a segítséget, hogy egy asztalkát ácsolnánk neki össze, mert a 2 napos rendezvényen Ő is meg szeretne jelenni. (Sok vásározó volt, hiszen ingyen jöhettek.) Oszt mi volna az nénnye? Hát, hogy arra gondolt, hogy biztosan lesznek a rendezvényen olyanok, akinek nem lesz pénze ennivalóra és milyen jó lenne, ha egy szelet zsíroskenyeret, egy karika hagymával testté tehetnének magukban. Ő két hónapja spórol, hogy tudjon venni 2 darab 3 kg-os Lipóti kenyeret. Nem főz azóta zsiradékkal, így van egy befőttesüveg zsírja és a kertből SAJÁT lilahagymát hozna... Most is odaver ... A rendezvény előtti napon, befogadtunk ismerős ismerőseit, egyéb árusokat. Aludjanak nálunk. Pirkadatkor arra ébredek, hogy valaki hagosan szól hozzám. Sándor Attila! Felriadtam. Morgok magamban rettenetesen, hogy valamelyik árus kelteget, de nem mer benyitni a hálószobánkba, pedig az ajtó tárva. Ismét hallom, most hangosabban: Sándor Attila. JUUUJJJJ az Isten barma! Várjál már! Csak gatyát húzok! Mindenki alszik! (3 gyerek+sokaság) És ismét!!!! Sándor Attila! Kipirulva durrogok kifelé, keresem, hogy ki szól... Mindenki alszik még. Az ég alja rózsaszínbe csap át. Ne sunyíts!!! Megtalálom, hogy ki szólt....!!! 10 perccel később, festékkel, fűrésszel, létrával felvértezve, már suhantam a rendezvény helyszínére, mert ígértem, hogy a Kettős Keresztet aranymetszésbe formálom, a sebet, amit a fűrészeléssel ejtek rajta, azt pedig lazúrral begyógyítom. A létra tetején állva, éppen az utolsó ecsetvonással végezve, a felkelő Nap élesen retinán talált. Megszédültem bele és dobtam a világba az ecsetet, a festék maradékát, kapaszkodót kerestem. A kereszt megtartott. Még azon a napon átéltem életem egyik legdurvább szakrális borzongását - talán máskor írok erről is-, és attól kezdve be vagyok kötve ezer fonállal. Benne vagyok a folyamban. Eleinte csak annyi, amit szerintem itt is sokan értenek: ha "szólnak" hogy indulnom kell, akkor elindulok. Ilyenkor pontosan érek oda, van parkolóhely, éppen zöldet kapok stb... Az van, hogy kiderült: TÉNYLEG mindenki aludt azon a hajnalon.... Dolgom volt...

Szabó Brigitta

Miután elkezdtem önismerettel foglalkozni megváltozott minden. Felismertem a saját mintáim és elkezdtem újraépíteni magam, de ezen az úton könnyű elakadni. Most is egy ilyen érzéssel szembesültem, mert miután ráébredrem arra, hogy 12 évet áldoztam az életemből egy nárcisztikus kapcsolatra kiléptem belőle és felfordítottam az életem. A nulláról kezdtem újra és ezután, ahogy elkezdtem ráébredni a saját értékeimre és a megfelelési kényszerem okozta megalkuvásaimba, már a munkámban is elkezdtem megérezni, hogy nem vagyok jó helyen. Először csak területet váltottam, utána teljes munkahelyváltás következett, de már az első napon azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen itt sem és keresem magamban az okát, hogy miért érzem ezt mostanában mindenhol. Jelenleg erről még nem tudok beszámolni, de ha járt már más is hasonló cipőben, akkor szívesen venném a tapasztalatait. Mindig valami olyan kihívással szembesülök az életem során, amit nehéz megfejteni, hogy miért sodorja elém az élet. De azon vagyok, hogy fejlesszem magam és azt az egyet tudom, hogy szeretnék másoknak is segíteni az elakadásaikban. De erre akkor leszek képes, ha a sajátomat meg tudom fejteni. Ebben a közösségben remélem, hogy találok másokat is, akikkel egymásnak tudunk segíteni. Az eddigi tapasztalatom pedig az, hogy nagyon nehéz tiszta lappal kezdeni és lerombolni az eddigi nézőpontokat és berögződéseket, visszanyerni saját erőből az önbizalmunkat. De tudom azt is, hogy az akadályok eközben azért jönnek, mert valamire tanítani akar az élet. Nem lehet könnyű egy ilyen út, ha kilépünk a komgortzónából az sose egyszerű. Nekem jelenleg nagyon nehéz, olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, mert fejlődtem, de közben küzdök is. Saját magam taszítom a gondolataimmal a mélybe és utána húzom fel magam újra. Ki kell tartani, mert ezután csak jobb jöhet. Érzem, hogy meg fogom találni a helyem.

Judit M.

Lassan egy éve, hogy visszaköltöztem Magyarországra. 20 év házasság és külföld után tranzit zónában érzem magam. Megyek tovább..... Kapcsolódási pontokat keresek. A válásom okán úgy éreztem, hogy most a régi és mély kapcsolataimra van szükségem. Vegyesek az érzelmeim, keresem a helyem. Ha érdekel, szívesen megosztom a tapasztalataimat arról, hogy: - Milyen Németországban az élet? - Nekem hogyan sikerült beilleszkednem? - Hogyan éltem meg idegen nyelven a mindennapokat?