Noémi Telek"Drága K. Még mindig haragszom… pedig már majdnem 3 éve… és még mindig eszembe jutsz kósza pillanatokban. Ritkán, nagyon ritkán. Mélyen megsebeztél, de meg tudtam bocsátani. Megvetlek a hazudozásaidért, gyávaságodért, tiszteletlenségedért. Hogy lehettél képes így átverni és számtalanszor megalázni?! És nem csak engem… Őt is. A “nem létező”, mégis létező élettársad is. Magadat is. Felfordul a gyomrom. És mégis… Meg tudok bocsátani. Meg tudtam bocsátani. Neked is, magamnak is. Azt hiszem…Azt hiszem? Azt hiszem. Bárcsak mondtad volna, hogy létezik…nem fájt volna így… De hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam… Tudtam, csak nem akartam tudni. Minden zsigerem… a lelkem… üvöltött… És ezért megbocsátok magamnak. Erre voltam képes. De már sokkal többre vagyok képes! Megnyitottál és tisztánlátóvá, tisztánérzővé tettél. Több lettem. Istennőként néztél rám és az is voltam. Ezt hálásan köszönöm… nem neked… az Univerzumnak… Minden jót! ‘Fuvaros’ T. Noemi”
2
Katalin SkultėtyIdén lesz 10 éve, hogy egy nyaralás után a gyermekeim apja felvetette, hogy váljunk el mert ha a nyaralás sem hozott minket közelebb egymáshoz, akkor a hétköznapokban mitől lenne ez jobb. A válaszom ennyi volt, jó. Megkönnyebbültem, hogy ő mondta ki, ő kezdeményezte. Legalább nem én leszek a felelős a gyerekek szemében, így nyugtattam a lelkiismeretemet. Mert a felelősségvállalást szinte mindig el akartam kerülni. Ezelőtt csak dobálóztam az el akarok válni mondattal és tőle vártam, hogy oldja meg. Eljött a pont, ahol már nem vette komolyan de lezárta magában a kapcsolatunkat. Pontosan fel tudom idézni mikor és hol történt ez meg benne. Ezek után még 8 évet éltünk együtt, egymás mellett... Ezer sebből vérzett a kapcsolatunk. 17 éves voltam mikor megismertem és utólag tudom, hogy vele menekültem ki a családomból. Egy másik családot kerestem, gyerekként. A házasságunk legnagyobb részében továbbra is gyerek voltam. Kényelmes volt. Ő ezerrel gondoskodó, akinek az igazi gyermekei voltak a mindenei. Ő volt az anyjuk is. Közben céget vezetett és a környezete mindig számíthatott rá, éltek is vele. Ő volt a hős és a jó zsaru. Persze fájt, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb de gyerekként, 0 felelősségvállalással csak tehetetlenül moziztam. Továbbra is kényelmesebb volt. Aztán én kezdtem el tünetelni a családban, mutatva a diszfunkcionálisan működő családi dinamikát. Atyaisten milyen szerep felcserélődések voltak... 2008-ban depresszióm lett. Addig nem tudtam, hogy ilyen létezik. Komolyan gondoltam, hogy a depresszió az annyi, hogy kapd össze magad és minden mehet tovább. Áhhh, a fenéket. Tényleg létezik. Végig "tiszta" volt a tudatom, annak ellenére, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, mégis mindent meg tudtam figyelni mi zajlik bennem. Ez egy végtelenül beszűkült regressziós tudatállapot és nem volt eszközöm arra, hogy ezen változtassak. Sok mindennel próbálkoztam, hogy ne szűküljek be még jobban. A depresszió mellett generalizált szorongásból kialakult fóbiám is lett, pánikrohamokkal vegyítve. Korábban már jártam terápiába, ezen időszakban újramentem. Egy dolgot akartam elkerülni, hogy az akkor még férjem szemében ne egy tehetetlen beteg kislány legyek. Szerettem volna ha nőként nézne rám. Csak fogalmam sem volt mi a nő, tenni ezért nem is szándékoztam tenni, én csak örökre szerettem volna kényelmesen, gyerekként élni és mindent birtokolni. Féltem, hogy életképtelen leszek egyedül és nem állt szándékomban ehhez plusz két gyereket egyedül felnevelni. Így sokáig benne maradtam a látszólag kényelmes rosszban. A legjobb döntés volt, hogy elváltunk, innen datálható a felnövésem. Valahol egy emberi érték végig megvolt a kapcsolatunkban, így a fő szempont, hogy a gyerekek érdekeit tartsuk szem előtt és kulturáltan váljunk el, tudott teljesülni. Nem kellett egyedül gyerekeket nevelnem mert az apjuk részt szeretett volna venni az életükben, ennek örültem és megnyugtató volt, hogy akkor ez talán nem lesz olyan nagy törés nekik mert megmarad mindkét szülő. 2 otthonuk lett (3 hét itt, 3 hét ott-tal kezdtünk, ami aztán hónapokra nyúlt) és talán a család széthullásakor rossz és kevésbé rossz megoldások közül ez a kevésbé rossznak tűnt. Az a tapasztalatom, hogy a legönazonosabb megoldás lesz mindenkinek a kulcsa. Seb, törés így is úgy is lesz de a mértéke, a remény a továbbélésre, a változásra, talán ez nem mindegy. Nehéz volt őt elengednem, azt hittem, nélküle nem létezik az élet. Volt egy újrapróbálkozásunk is pár évvel később, bár ne lett volna. Vergődés volt és titokban tartottuk, hogy a gyerekeket ne bizonytalanítsuk el. Persze mindent tudtak és kikészültek a bizonytalanságban. 5 éve zárult le a férfi-női minőség véglegesen. Az élet igazából innen indult. Leváltam róla nőként de egy emberségesen emberi kapcsolat megmaradt. A gyermekeink pedig "normális" értékrendű, helyén az eszük-szívük, fiatal felnőttek. Azóta többször beszélgettem velük arról, ők miket éltek meg és hiszem, hogy minden tud gyógyulni, mindenen túl lehet lenni. Azon is, ami kilátástalannak tűnik adott pillanatban. Az átélt depressziómért, mentális szétcsúszásokért borzasztó hálás vagyok. Mikor kijöttem az elsőből 31 évesen (volt egy enyhébb is az évek múltán), akkor azt éreztem életemben először, hogy ÉLEK. Mivel úgy éltem meg, hogy a halál torkából jöttem vissza, az esélytelenek nyugalmával nem szégyelltem mi történt velem, emiatt sok embernek meséltem a megélt poklomról. Megdöbbentem mennyi ember megnyílt ennek hatására, kiderült, milyen sok ismerősöm járt pszichológushoz "titokban", mikkel küzd más is. A legáldásosabb mellékhatása pedig az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve alig ítélkezem. Megértettem, hogy soha nem tudhatjuk kinek mi van a csomagjában. Senki bőrében nem mi vagyunk..
Pallér ZsuzsannaAz elveszett bárány hazatalált. Ne add fel! Még meg sem született a kisebbik gyermekem, amikor már tudatában voltam annak, hogy tehetek azért, hogy megtörjem a családi mintákat. Hónapról- hónapra, évről- évre bontakozott ki előttem mit is tehetek azért, hogy a gyermekeimnek ne kelljen azt átélniük, amit nekem. És mégis megtörtént. Megérkezett az első kamasszerelem. Láttam, hogy baj lesz. A fiú olyan volt, mint az apja és a volt élettársam kombinációja. Aggódtam, szorongtam hónapokon keresztül, mert kifordult magából az okos, szorgalmas gyermekem. Ez több volt, mint kamasz lázadás. Elszökések, hazugságok, játszmázások. Egy este elment sétálni, ami gyanúsan sokáig tartott. Telefon nem volt nála. Nem jött haza. Az asztalán egy búcsúlevél állt. Elment. A fiúhoz. Bajban volt és én nem tehettem semmit. Látszólag. Minden nap Imádkoztam érte. Tudom, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Barátaimmal imádkoztunk érte, míg egy nap tisztán láttam a lelki szemeim előtt, hogy a legnagyobb nyugalomban ülünk egy asztalnál, nyaralunk, beszélgetünk. A levéltől számítva 2 hét múlva hazajött. Elmesélte mik történtek vele. Már ő is látta és a saját bőrén érezte, amit én 6 hónapja láttam. Kihírdettem a Vészhelyzetet és azt mondtam: "Segítek, de csak, ha kéred! Ha igazat mondasz, akkor meg tudlak védeni." Kérte. Másnap mentünk együtt, hogy minden ott maradt holmit elhozzunk. Szakított. Végig Isten segítségével álltam mögötte és éreztem, hogy erőt merít belőlem. Azóta is minden nap hálát adok Istennek, hogy itthon van és védelemben van. Óriási tapasztalatot szerzett a mérgező kapcsolatról nagyon fiatalon. Több eszköze volt, mint nekem annak idején, és itt volt velünk Isten, és sokan, akik szeretik. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Kabai BarbaraNéha hasogatóan fáj a magány.. De közben nagyon nehezen tudok beengedni bárkit. Nem akarom, hogy újra fájjon, hogy újra sebezhetővé váljak.. Talán pont ezért nem tudott engem választani, mert nem tudtam beleengedni magam igazán. Nem voltam elég bátor, hagytam egy kicsiny kis rést a páncélon, és így is nagyon szenvedek, annyira fáj.. pedig csak egy kicsit engedtem közelebb a megszokottnál.. Mi lett volna, ha még tovább engedem? Akkor megint a romjaimból kell összeszednem magam?! Jól van ez így.. ha nem engedem be, akkor majd nem fáj.. Ha falakat húzok, akkor majd senki nem tud bántani.. De közben a falakon belül csak én vagyok, és senki nem tudja megfogni a kezem.
- Katalin Skultėty
Az elmúlt 1,5 évben "mindenemet"=(ami nekem a mindent jelentette) elveszítettem. Álltam már fel padlóról korábban, na de így, hogy az asztal összes lába kidőlt, itt még nem jártam... Egy láb, egy életterület sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna... Annyira lesújtottak a másfél év történései, hogy volt, mikor csak itthon pihegtem egyedül, arra koncentrálva, hogy tudjak lélegezni. Az élet rákényszerített, hogy ne meneküljek tovább. Rákényszerített, hogy magammal legyek és megszüljem magam. Szakítás; gyerekek leválása; vállalkozói lét befejezése közel 10 év után, közösség, ügyfelek elveszítése; volt férj nem tud a megállapodásunk szerint fizetni, mindeközben a munkahelyemet is elveszítettem váratlanul, 1 óra leforgása alatt; anyagilag közel a nullára kerültem; legjobb barátnőm meghalt motorbalesetben, akinél dolgoztam és vele terveztem a további munkát; barátokról pattantam le, fordultak el és veszítettem négy, számomra fontos baráti kapcsolatot. A családomban én léptem hátra. Eljött az idő, hogy vállaljam, inkább vagyok magammal, mint olyan kapcsolatokban ahol teljesen egyedül, meg nem értve érzem magam. Bár fájdalmas és kínkeserves ezen végigmenni de volt egy pont, ahol nem tudtam tovább küzdeni. Megadtam magam. Feladtam magam. Hagytam, hogy összedőljön az illúzióváram, minden, amit magamról és másokról gondoltam. Nem volt más választásom, meg kellett engednem, hogy szembenézzek a valósággal. Mostanra tapasztalom és élem, hogy a folyamatos sokkok, veszteségek, csapások hozzásegítenek ahhoz, hogy újjászülethessek. Ezért vagyok itt is.
- Kabai Barbara
Kiskoromban utáltam sportolni, mindig csak kényszerből jártam edzésre, még a tesiórákat is utáltam, a tanárt is.. mindent, ami ezzel járt. Mindig mozogtam valamit, de inkább csak azért, mert mindenki más is, vagy csak azért, hogy megfeleljek a világnak. Ez valahol 10 éve kezdett el megváltozni, és ha őszinte akarok lenni, akkor összefüggött az önismereti utammal. Ahogy kezdtem egyre jobban megszeretni magamat, úgy egyre inkább figyeltem a testemre is. És ez valahogy párhuzamosan változott bennem. Érdekes, hogy minden az önismeretből indult, és azzal, hogy foglalkoztam a lelkemmel.. Tavaly már a lelkemmel is besokalltam, az elmúlt években annyi könyvet olvastam, podcastet hallgattam, terápiára jártam, önismereti csoportban, családállításon, pszichodrámán, önfejlesztésen, tréningeken stb. hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, legalább egy időre. Teljesen besokalltam... (persze az önismeret a világom része, így soha nem tudnám teljesen elengedni) A lényeg, hogy idén úgy döntöttem, hogy a testemmel foglalkozom, és arra fókuszálok. A standard heti 3-4 edzésem mellett (TRX, cross training, spinning stb) el kezdtem boxolni és balettozni is, mindkettőt imádom csinálni. És ráadásul most még személyi edzőhöz is járok. Jelenleg tehát imádok sportolni. Egyre jobban érzem magam a bőrömben, egyre elégedettebb vagyok, és egyre pozitívabb visszajelzéseket kapok az edzőimtől is. Ez a sok pozitivitás pedig nyilván visszahat a lelkemre. Hiszem, hogy test és lélek együtt mozog, legalábbis az én világomban mindenképp. Ha jól vagyok, akkor lelkileg és testileg is jól vagyok, és folyamatosan egymást erősítik.. Ha viszont rosszul, akkor a lélek jelez a testnek, vagy pont fordítva, a test a léleknek...
AgeeHetek óta azon gondolkozom, hogy mi tudna továbblendíteni azon, ahol most vagyok. Olyan, mintha betonba öntötték volna a lábaimat. Az univerzum vonz tovább, de a test tiltakozik, az elme meg nem érti. Nagyon fura állapot ez. Ahelyett, hogy azon agyalnék, amire most nincs jó válaszom, megkerestem, nekem mi hiányzik nagyon. Istvánnak igaza van, a segítő közösség, a közösség élménye hiányzik. Ezért eldöntöttem, kapcsolódó kört hozok létre. És nem elsősorban azért, hogy magamon segítsek, hanem azért, hogy másoknak adjak egy lehetőséget, hogy közösségben kapcsolódjanak. Ettől a gondolattól van jó érzésem. Ezért megcsinálom. A többi meg úgyis alakul.
- Kabai Barbara
Egyszer csak elfáradtam.. Már nem akartam megfelelni tovább annak a világnak, ahol "jókislányként" háziasszonyt játszom. 3 éve váltam el, már nem akartam helyrehozni, évekig jártunk párterápiára, de nem ment. Emlékszem, felhívott a volt apósom és azt mondta: "Barbi, ez mindig a nőn múlik.. ha te helyre akarod hozni, akkor működni fog." De nem akartam már helyrehozni. Vége volt. 14 év az életemből. Már mást akartam. Más tapasztalásokat, más férfiakat, más élményeket. Valakit, aki végre engem lát. Hálás vagyok azért, hogy megléptem, mert úgy érzem, hogy azóta élek. És bár az élet sokszor szívszorítóan tud fájni, de megpusztultam volna attól a felszínességtől, gyávaságtól, tétlenségtől és állóvíztől, ami ott volt. Már nagyon régen nem láttuk egymást, talán soha nem is láttuk egymást igazán. Soha nem tudtam volna őszintén a tükörbe nézni, ha visszamegyek. És azóta is sokszor vagyok magányos - nem csak a házasságomban voltam az.. De ez így mennyivel igazabb...
Farkas SzilviaMegfontoltan, körültekintően szoktam elköteleződni amikor nem emberi kapcsolatokról van szó. Vannak esetek, amikor szinte első alkalommal, azonnal érzem. Például művészi alkotások esetében. Emberi kapcsolataimban is szívesen elköteleződöm, igaz lassabban és már kevesebb alkalommal. Több esetben látom azt, hogy összekeverik a kapcsolat függést az elköteleződéssel. Szerintem egészen más a kettő minősége.
0