Tapasztalatok

Beatrix Strinovich

Valahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)

Krisztina dr. Teubel

Közel másfél éve lett vége a házasságomnak. (Kapcsolatjavítás tapasztalatkártyámon olvashatsz róla.) Önértékelésem romjain szenvedve nagyon hamar, szinte napok alatt ráebredtem, hogy ezt nem így szeretném csinálni, nincs szükségem több szenvedésre. Hisz abból jutott elég. Kellő időt hagytam arra, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Akkor nyitottam meg magam ismét, amikor az idejét éreztem. Sok kapcsolódásom volt férfiakkal, sok felemelő élménnyel gazdagodtam, úgy lelkileg, mint testileg, és úgy engedtem ennek teret, hogy tudtam, mindez csak átmeneti. Mostanában kezdek változni. Már másféle kíváncsiság hajt. Vágyom az egyenrangúságra, arra, hogy valakire támaszkodhassak, és ne csak én nyújtsak támaszt, hogy lehessek gyenge, ne csak erős, határozott, ne irányítsak, inkább vezessek, bölcs tapasztalások által. Már szívem-lelkem is nyitott. Készen állok arra, hogy valaki, de nem akárki, Férfi legyen velem és mellettem.

Sándor Attila

25+ év. Ebből vajon mennyi a szerelem? Mennyi a szeretet és mennyi a szobatársi viszony? Érdekes ez. Teli vagyok kérdésekkel, ami jó. Van még bennem élet, ami élni, tapasztalni akar. Egy adott életszakasznak, egy adott kapcsolatnak mik a releváns halmazai? Mindkét félben elérhetőek ezek a halmazok? Lefedik egymást? Ki kinek a halmazába fér bele? Kinek melyik halmaz a fontos? Ezek a kapcsolódások az időben előrehaladva milyen dinamikát mutatnak? Mindig azok a halmazok a fontosak? Egyáltalán, mi fontos az életben? Az egyén lelki fejlődése? A társas kapcsolat szeretet alapú fejlődése? A mindenhez történő kapcsolódás megélése? Mit kell az egyénnek meghaladnia? Kell-e valamit is meghaladnia, vagy csak felismernie, tapasztalnia? Nálam, a mérleg nyelve jelenleg - egy aranycsöppet-, a saját megélésem felé billen, azzal a feszüléssel, hogy szeretném ismét az életet szolgálni, szeretettel a nagy egész átölelésében. Úton vagyok, célt nem látok, támogatásom nincsen csak segítő ráhagyatottságom. Ez így nem visz előre. Ezt élem meg kapcsolati válságként.

Kata S.

Isten-kapcsolatra gondolok, csak ilyen címkét nem találtam. Olyat sem, hogy HIT. Talán ez írná le legjobban a témámat. Szerencsés vagyok, mert hittel születtem, még mielőtt tudtam volna, hogy léteznek vallások, egyházak. Mindig is tudtam, hogy van nálunk nagyobb rendezőerő. Sosem kellett azon gondolkodnom, hogy van-e - az ateizmus fogalmát nem is értettem. Szóval szerencsés vagyok. Beszélgettem nemrég egy református lelkésszel, értette. Ő is így született, azt mondta. Általános iskolában keresésben voltam, vágytam az Isten-kapcsolat erősítését. Magam mentem hittanra, keresztelkedtem és konfirmáltam. Gimnázium, egyetem alatt, fiatal felnőttként nem kerestem. Nem ezt kerestem. Jött 15 év masszív apiritualitás. Biztos voltam, benne, hogy ez kísér majd életem végéig, mert végtelen a fejlődési lehetőség. És tényleg annyira sokmindenben segített a csoport és a vezető, akikhez jártam. Aztán egyszer csak elhallgatott ez a vágy. Egyszerűen csak elhallgatott. Csend lett. Nem bántam. Jött egy kapcsolat, a vége felé ő kezdett épp belekúszni a spiritualitásba. Sok egyéb miatt és többek közt emiatt is, vége lett. Ő valamit épphogy elkezdett, amin én biztosan túl voltam. És aztán jött a zsidóságom. Intenzív kíváncsiság, csoport találás, sőt, egy design márka alapítása, ami ennek a fajta Isten-kapcsolat erősítésnek, Isten felé való közelítésnek a gyermeke. Aztán egyszercsak óvatosan belém hasított - akármilyen anomália is, de pont így volt -, hogy hol van Jézus? Minden klassz a csoportban és a közegben, csak épp ő hiányzik. Én kíváncsi vagyok rá, nem ér, hogy eltakarják a szemüket és nem néznek rá. Ekkor jött a református közösség, amiről már írtam a templomos kihívásban. Nem életem közössége, de kellenek hetente, naponta a gondolatok vele. Jézussal. Nehéz, hogy szeretném az időm minden pillanatában és ez még nagyon távol van.. Szeretném a hétköznapjaimban. Sokat, nagyon sokat adnak a Reggeli Merengések videók. Egyelőre itt tartok, a többi "csak" vízió.

Berni

Több, mint 4 éves vezetői munkakör lelkileg kimerített. Valószínű, nem ismertem fel a rám negatívan ható belső programjaimat, s így nem is tudtam megfelelően kezelni. Mindenesetre az ELFOGADÁS mindig lelki segítséget ad. Elfogadni, hogy a lélek mutatja a helyes utat, még akkor is, ha kilátástalan. S HINNI az életben, s abban, hogy minden fejleszt, s a fejlődéssel minőségibb, könnyedebb életben lehet részünk. Tehát, csak előre. Nekünk semmit nem kell kiagyalni, az érzés a lélek irányít a helyes utunkra…. Én a lelkemre hallgatva az ismeretlent választottam, s imádom. Meggyőződésem, hogy azt tovább folytatva belebetegedtem volna.

Napsugár

Amikor először meghúztam lélekben a határaimat, elkezdett megváltozni MINDEN.. A környezetemben élő idegesítő, mindenbe belemagyarázó és okoskodó, sokszor lehúzó családtagok, emberek... (Ugye neked is ismerős az ilyen?!) Egyszerűen mintha kicserélték volna őket! Kevesebbszer zaklattak, nagyobb örömmel, nyitottsággal fogadták az új ötleteimet, elkezdtek adni a szavamra, kikérték a véleményem, jókat beszélgettek velem, önálló FELNŐTT-ként kezdtek kezelni... Fontos, hogy nem az volt a lényeg hogy kimondjam, kikérjem magamnak, vitatkozzak velük...hanem hogy belül meghozzak magabiztosan, bátran egy döntést: Idáig, és ne tovább. Egyébként onnan tudom hogy kibillentem, hogy rögtön megérzik a kételyeim... és elkezdenek bombázni, próbálkoznak sokmindennel: manipuláció, agresszív ötletzápor, kéretlen tanács, rémisztgetés ... Ilyenkor mindig visszavonulok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt. Hisz csak én tudom, mi a jó nekem.

Apró Andi

HR területen dolgozom közel 20 éve. Az interjúk során sokkal többször ültem a vállalati oldalon, mint az álláskereső oldalon. Így is többször kerestem már állást, mint szerettem volna. A legtanulságosabb időszak az volt, amikor úgy mondtam fel, hogy nem is volt másik munkahelyem (2024. nyarán). Ezt a nyugis időszakot egyúttal az önismeretem fejlesztésével töltöttem, (családállítás, sématerápia, coaching tanulmányok, stb.), kiolvastam és kijegyzeteltem néhány könyvet (Carol S. Dweck: Szemléletváltás és Füredi Juli: Csúcsragadozók c. könyve óriási hatással volt rám, de hasznos volt a Hogyan legyünk vezetők c. könyv a hvg The School of Life sorozatából). Persze közben munkát kerestem. A szokásos profession.hu, LinkedIn pályázatok nem működtek, mint utóbb kiderült. Fél év alatt Kb. 50(!) helyre adtam be úgy, hogy mindenhol testre szabtam a kísérő levelem (mi tetszik abban a cégben, hogy tudnám ott elképzelni magam), néhol a CV-mben is a releváns területet domborítottam ki. A statisztika: kb. 50 pályázat (ebből igazán kb. 10 tetszett), 3 helyre hívtak be személyesen, abból kettőre felvettek. A legnehezebb az volt, hogy tartsam magamban a hitet, hogy igen, a világnak szüksége van rám és valahol egy munkahely rám vár. Az segített, amikor emlékeztettem magam, hogy milyen eredményeket értem el és hogy miért szerettek velem dolgozni a munkatársak. És én miért szerettem velük dolgozni. A főnökeim meg olyan voltak, amilyenek, és igyekeztem levonni a tanulságot a velük való együttműködésből. Volt, ahol túl sokáig maradtam, volt ahonnan túl korán eljöttem. Ezek is hasznosak voltak, még ha sokáig fájtak is. Summa summárum, a tanulság az, hogy felesleges beadni olyan helyre a pályázatot, ami már az elején sem tetszik (persze, nekem is kellett már a munka). Valahol tudják, érzik, hogy mégsem én vagyok az igazi, vagy a telefonos interjún kiderül, hogy mégsem tetszünk egymásnak. Bármennyire nehéz, ki kell várni azt a pár lehetőséget, ami tényleg nekünk szól. Addig meg tartani magunkban a lelket. Ja, és még egy: barátokat, ismerősöket bevonni, megszólítani,mert sok állás ki sem kerül az internetre, betöltik ismerőssel vagy fejvadásszal. Végül engem is egy ismerősöm (fejvadász) helyezett el az egyik megbízójához. Mondhatnám, hogy felesleges volt az 50 pályázat és a sok idegeskedés, de nem igaz. Az energiát beletettem, megdolgoztam érte, és végül összejött. Így vagy úgy, de jóra fordult minden :) Szívesen megosztom a tapasztalatom mind HR-esként, mind álláskeresőként.

Toth Ibolya

Anya lánya kapcsolat. „ A Pénz” Édesanyám és én kapcsolat – napról napra engedem el kezét látva, hogy értelmetlen, nyugszom bele, mindent megtettem amit csak tudtam, tudok érte állapot a MOST állapotom. Napi beszélgetésünk témája” A Pénz”. Azt mondja nincs pénze. Édesapám lassan 1 éve hogy meghalt. Édesanyám mellette bilincsben tartva élt 58 évet. A halál választotta el őket. Anyu egy nap megkérdezte tőlem joga van neki élni? Te mit válaszolsz magadnak. Mondtam neki . Azt hogy igen, akkor tedd azt. Mondtam. Rájött hogy szabad neki élni, szabad lehet. Végre szabad. De nincs pénze hozzá, állapotban van. Maga megteremteni nem képes rá ,inkább a számlákat nem fizeti, de amit akar megvesz. Mondja. Szerény nyugdíja van amely nem elég. Soha nem is volt elég. De kinek elég. Szüleimet, most már csak édesanyámat lassan 2o éve segítem anyagilag hónapról hónapra. De még mindig nem elég. Én lázadok először reakció, majd engedek és végül elengedem, hogy a pénz amit küldök egy feneketlen kútba megy. Látom magam a tükörben amit teszek vagy nem teszek semmi értelme, tudom, tapasztalom, tehetetlen érzés fog el. Lázadok, sírok, őrjöngök. A férfi tart, támaszt, segít, ott van mellettem, mosolyt csal arcomra. Mondja : Most nekünk a pénzünk ide megy egy feneketlen, értelmetlen kútba. A másik ember máshova költ mi ide a feneketlen kútba öntjük pénzünk. Meg nyugszom , majd újból lázadok,sírok folyamat folytatódik még eljött a nap : Menj PÉNZ ahova menned kell : se pénzel , se pénz nélkül , Ibi sehogy nem tudsz már édesanyádon segíteni. Értelmetlen ,belefáradtam, nem akarom tovább érzés van bennem. Mint mikor egy ember harcol egy sárkánnyal, bármit tesz nem tudja legyőzni. A sárkány még erősebb ha támadok ,erőt kap. Ahogy jobban "engedek" annál erőtlenebb a sárkány, s majd csak úgy el is tűnik állapotba érkezek Most meg.

Kabai Barbara

Kiskoromban utáltam sportolni, mindig csak kényszerből jártam edzésre, még a tesiórákat is utáltam, a tanárt is.. mindent, ami ezzel járt. Mindig mozogtam valamit, de inkább csak azért, mert mindenki más is, vagy csak azért, hogy megfeleljek a világnak. Ez valahol 10 éve kezdett el megváltozni, és ha őszinte akarok lenni, akkor összefüggött az önismereti utammal. Ahogy kezdtem egyre jobban megszeretni magamat, úgy egyre inkább figyeltem a testemre is. És ez valahogy párhuzamosan változott bennem. Érdekes, hogy minden az önismeretből indult, és azzal, hogy foglalkoztam a lelkemmel.. Tavaly már a lelkemmel is besokalltam, az elmúlt években annyi könyvet olvastam, podcastet hallgattam, terápiára jártam, önismereti csoportban, családállításon, pszichodrámán, önfejlesztésen, tréningeken stb. hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, legalább egy időre. Teljesen besokalltam... (persze az önismeret a világom része, így soha nem tudnám teljesen elengedni) A lényeg, hogy idén úgy döntöttem, hogy a testemmel foglalkozom, és arra fókuszálok. A standard heti 3-4 edzésem mellett (TRX, cross training, spinning stb) el kezdtem boxolni és balettozni is, mindkettőt imádom csinálni. És ráadásul most még személyi edzőhöz is járok. Jelenleg tehát imádok sportolni. Egyre jobban érzem magam a bőrömben, egyre elégedettebb vagyok, és egyre pozitívabb visszajelzéseket kapok az edzőimtől is. Ez a sok pozitivitás pedig nyilván visszahat a lelkemre. Hiszem, hogy test és lélek együtt mozog, legalábbis az én világomban mindenképp. Ha jól vagyok, akkor lelkileg és testileg is jól vagyok, és folyamatosan egymást erősítik.. Ha viszont rosszul, akkor a lélek jelez a testnek, vagy pont fordítva, a test a léleknek...

Magdi

30-as éveimben kezdtem el intenzívebben mozogni (szinte csak otthoni edzések) és odafigyelni arra, hogy a testem még sokáig egészségben vigyen az úton. Azt hiszem a kitartásnak, a fegyelemnek köszönhetően most 45 évesen mondhatom, hogy bomba formában érzem magam. Nagyon szeretem, hogy sok 40 feletti nőt (pasikat is) tudok motiválni (ezt a visszajelzést kapom) és inspirálni arra, hogy még nem kell bedobni a törölközőt…és próbálok segíteni nekik, ahol tudok.