Számos sikertelen párkapcsolatot követően 30-31 évesen találkoztam A Férfivel. A Férfivel, aki akkor hosszú évek óta jegyben járt. A fél világ próbált lebeszélni erről a kapcsolódásról. A másik fele csendesen figyelt. S csupán 1-2 barát bízott bennem annyira, hogy szorítson kitartóan. De én mindvégig nagyon határozottan tudtam, hogy ez a kapcsolódás az Igaz, a Lélekből jövő, és ebbe senkinek semmilyen beleszólása nincs. Sosem fogyó lelkesedéssel vártam két évet az ajtóban és zokogtam minden egyes távozásnál. Közben felnőttem, változtam, Érett Nővé váltam. És amikor én magam készen álltam a 100%-os befogadásra, a Férfi többé már nem ment sehova. Együtt nőttünk fel, 30-40 évesen. És még nem vagyunk ennek a folyamatnak a végén. Együtt kezdtük levágni magunkról a mintáinkat, a társadalmi elvárásokat, a téves hitrendszereket, hazugságokat. Együtt vagyunk, most már több, mint öt éve. Fél éve házastársakként. És bizton állíthatom, hogy ez már így is lesz örökké. Mert a kapcsolódásunk lelki, ezáltal szétszakíthatatlan. Még mindig vannak kihívásaink, de erről majd egy másik tapasztalatban. :)
9 éve nevelem egyedül a ma már 17 éves fiamat és 15 éves lányomat.nem mondom , hogy tudom a megoldásokat gyereknevelés terén, de vannak tapasztalataim.
Kiskoromban utáltam sportolni, mindig csak kényszerből jártam edzésre, még a tesiórákat is utáltam, a tanárt is.. mindent, ami ezzel járt. Mindig mozogtam valamit, de inkább csak azért, mert mindenki más is, vagy csak azért, hogy megfeleljek a világnak. Ez valahol 10 éve kezdett el megváltozni, és ha őszinte akarok lenni, akkor összefüggött az önismereti utammal. Ahogy kezdtem egyre jobban megszeretni magamat, úgy egyre inkább figyeltem a testemre is. És ez valahogy párhuzamosan változott bennem. Érdekes, hogy minden az önismeretből indult, és azzal, hogy foglalkoztam a lelkemmel.. Tavaly már a lelkemmel is besokalltam, az elmúlt években annyi könyvet olvastam, podcastet hallgattam, terápiára jártam, önismereti csoportban, családállításon, pszichodrámán, önfejlesztésen, tréningeken stb. hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, legalább egy időre. Teljesen besokalltam... (persze az önismeret a világom része, így soha nem tudnám teljesen elengedni) A lényeg, hogy idén úgy döntöttem, hogy a testemmel foglalkozom, és arra fókuszálok. A standard heti 3-4 edzésem mellett (TRX, cross training, spinning stb) el kezdtem boxolni és balettozni is, mindkettőt imádom csinálni. És ráadásul most még személyi edzőhöz is járok. Jelenleg tehát imádok sportolni. Egyre jobban érzem magam a bőrömben, egyre elégedettebb vagyok, és egyre pozitívabb visszajelzéseket kapok az edzőimtől is. Ez a sok pozitivitás pedig nyilván visszahat a lelkemre. Hiszem, hogy test és lélek együtt mozog, legalábbis az én világomban mindenképp. Ha jól vagyok, akkor lelkileg és testileg is jól vagyok, és folyamatosan egymást erősítik.. Ha viszont rosszul, akkor a lélek jelez a testnek, vagy pont fordítva, a test a léleknek...
30-as éveimben kezdtem el intenzívebben mozogni (szinte csak otthoni edzések) és odafigyelni arra, hogy a testem még sokáig egészségben vigyen az úton. Azt hiszem a kitartásnak, a fegyelemnek köszönhetően most 45 évesen mondhatom, hogy bomba formában érzem magam. Nagyon szeretem, hogy sok 40 feletti nőt (pasikat is) tudok motiválni (ezt a visszajelzést kapom) és inspirálni arra, hogy még nem kell bedobni a törölközőt…és próbálok segíteni nekik, ahol tudok.
Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És eljött egy pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de léptem. Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és mások számára is kalandos élet kezdődött ott el.
15 éve meditálok napi szinten. Meditációim leginkább az érzéseim elfogadásáról,a "miért érzem így magamat" megértéséről és annak felülírásáról szólnak. 45 éves koromig férjnél voltam, az üzleti életben tevékenykedtem, saját vállalkozást igazgattam, családot alapítottam, utazgattam, élveztem az élet napos oldalát. 25 év együtt élés után váltunk el a férjemmel egymástól. Nehéz évek következtek. Különböző közösségekhez csatlakoztam, iskolába és tanfolyamokra jártam,pszichológiát tanultam, önismeretet fejlesztettem. Igyekeztem kívülről rálátni a helyzetemre és önmagamra. Rengeteget tanultam, tapasztaltam. Hajtott az akarat, hogy ne adjam fel, hogy soha, semmilyen körülmények között ne keressek mást, mint a mélyen önmagamban lakó igazságot. Soha nem volt célom az életem elhibázott eseményeinek, vagy kapcsolatainak megtagadása. Máig jó kapcsolatot ápolok a volt férjemmel, sőt a válásunk óta eltelt 10 évben továbbra is együtt igazgatjuk közös válalkozásunkat. Hogy idáig eljuthassak meg kellett tanulnom az érzéseimet és érzelmeimet elfogadni és megismerni a működésemet. Ma már tudom, hogy a fájdalom, a düh, a szomorúság, bár kellemetlen érzések és bizony félelmetes elfogadni és megélni azokat, de egyben lehetőség is, hogy életünk nem működő részeiből kiegyensúlyozottan és szabadon tudjunk továbblépni. Mára az út, amit bejártam és a rengeteg megtapasztalt helyzet tudássá érlelődött bennem. Hitelesen tudok dolgozni az érzéseimmel és ebben másokat segíteni. Először önmagam életét tettem rendbe, majd módszeremmel segítettem a családtagjaimat és barátaimat is, hogy életük hétköznapjait kiegyensúlyozottan élhessék meg. Pár éve pedig már érzelmiintelligencia fejlesztéssel hivatalosan is foglalkozom. Ha megszületett benned a vágy, hogy belekezdj ebbe a munkába, sokat tudok majd segíteni neked. A lelkeddel egyetértésben, a személyiségedet is kézen fogva, egy darabig együtt megyünk majd az úton.
3 kislány 4 év alatt és nincsenek ikrek. Elképesztően nehéz volt az eleje! Traumatikus szülésélménnyel a harmadik szülésem után, kemény egy év padlón levés hozta meg bennem a "Változtatni akarok" erőt! Letettem a cigit, feldolgoztam csoportban a szülésélményemet, egy éves önismereti csoportba köteleződtem el(azóta folyton önismeretbe járok, bár ez nagyon nehéz is) és a legfontosabb: megtettem egy nulladik lépést a pályamódosítás felé. Tanítóként azt fontolgattam dobom a kukába a diplomáim és újra egyetemre megyek és megcsinálom az alapképzést szülésznői szakon, majd bába leszek és bábapraxist nyitok, hogy majd lehessen a lányaimnak is meg a vajdasági nőknek méltón szülni és a gyermekeiknek pedig méltón megszületni. Ez a bizonyos nulladik lépés egy dúlaképzés volt, amely az asszonytársi segítő szerepre készített fel. Itt hozott össze a sors azokkal a nőkkel, akikkel most éppen Waldorf intézményeket alapítunk. Mégsem ment a kukába a diplomám, inkább kiegészítettem még eggyel, még 3 évet tanultam, hogy Waldorf osztálytanító lehessek. 2024 szeptembrében kezdtem el a munkát az elsőseimmel. Nagyon szeretem amit csinálok, de azt is tudom, hogy a 20 éves tervben benne van a bábaság. Gyereknevelés témát választottam azért, mert rengeteget segített a hétköznapok könnyebb, egészségesebb és gyermekközpontúbb megélésében az, hogy egyszerűsítettem a gyerekek környezetét(nagyon kevés játékot hagytam meg a szobájukban és azok is inkább nyílt végűek), mindennapi tényleges ritmusát(ugyanúgy indulnak a reggelek, megvan mindennek a sorrendje amihez mindig tartjuk magunkat ezért végre nem kell könyörögni, hanem szépen megy minden a maga rendje szerint) és leszoktattam őket a képernyőzésről(ezért tudnak végre figyelni arra amit mondok nekik és sokkal, de sokkal nyugodtabbak)! Bár még így is van sok nehézség, inkább az én fáradtságomból kifolyólag, de klasszisokkal könnyebb így az élet, hogy tudom mi jó nekik és mi nem(csak a társadalom akarja elhitetni velem) innentől kezdve tudok felelőségteljes és biztonságérzetet adó szülő lenni nekik. Fontolgatok valami szülők iskolája dolgot, amivel lehetne segíteni azoknak, akiknek még mindig nagyon nehéz a szülőség, de keresem hozzá a megfelelő társakat.
Évek óta harmóniában különélve → Sokat tapasztaltam arról, hogyan tudunk a gyermekem édesanyjával jó kapcsolatban külön élve együttműködni. Nem volt rövid az út, de megérte végig járni. Boldogabbak vagyunk és jobban működünk, mint amikor egy háztartásban éltünk.
4 éve váltam el, én kezdeményeztem. Az utolsó két évünk nem volt szép. És bár sok mindenre rájöttem az alatt a két év alatt azt is tudom hogy én ugyan úgy vétkes voltam a dolgokban mint a másik fél. Rájöttem hogy a szeretetért nagyon megalkudtam. Ezt a gyerekkoromból jövő traumák miatt tettem. És bár nagyon szerettem a volt férjem a kapcsolatunk első 10 évében, nagyon sok dologra ez miatt nem került fény. Próbáltam eltusolni hogy ő nem olyan, pedig utólag rájöttem hogy bele sem kellett volna mennem a kapcsolatba. Az előre tekintésemet sokban segíti az önismeret, aminek rögös útjait már 7-8 éve járom. Sok féle technikát már kipróbáltam, van amit évek óta csinálok és az a családállítás. Ha érdekel a téma szívesen mesélek róla. Engem egy barátnőm hívott el először és minél jobban beleástam magam a témába annál több dolog jött fel és jöttem rá önmagam hibáira.
7 év fényképész karrier után megfogant a kisfiam, majd dúlával kisérve, gyönyörű szülésélménnyel jött világra. Nekem ott változott meg minden addigi képzetem mi a fontos. Már nem az érdekelt hogy a legjobb fotós legyek, és mennyit keressek vele, hanem magával ragadt a dúlaság, és a képzés után beleugrottam, és kísértem sok anyukát ezen az úton. Úgy éreztem nincs magasztosabb dolog ahol többet érne a szolgálatom mint egy szülő anya-baba páros mellett. Ezután jött a másik szívügy ami Szerbiában a Waldorf intézmények létrehozása a 0-ból. 3 év alatt közösséget létrehozva, sokat tanulva, tapasztalva sikerült 2 óvodát és 1 iskolát létrehozni, úgy hajtott a belső hívatás érzés, hogy csak vitt. Aztan elérkeztem egy új kapuhoz, hogy ez már nem boldogít, megélte az Istennő teremtő erejét…