Tapasztalatok

Erzsébet Laluska

Fiatalabb és idősebb férfiakkal való ismerkedésben is nagy tapasztalatom van. Az évek során úgy alakult át a hozzáállásom, hogy az embert akartam megismerni és nem elsősorban párkapcsolat céljából ismerkedem.

Barbara Folly

Osztály találkozó. Nem találkoztunk 20 éve, de ismerjük egymást. Mekkora önbecsapás! Mert őt ismerem. Tudom, hogy amikor fizikáról van szó leginkább az idő/tétlenség paradoxona jelentkezik, mert tanulni ciki. Kislabda-hajításkor ő a sztár. Nyolcadikos, de olyan izmos felső teste van, a csodás fehér atléta trikó alatt... Minden lány őt akarja. Na jó, most az a kis pocak.. biztosan a magány, a csalódottság miatt. De majd velem! Mellettem. És hogy régen nem tanult, kit érdekel, minden lány a néma, sejtelmes mosolyú fiúba volt szerelmes. Most mindketten a válásunk után keressük az igazit. Nem tart sehol. De majd együtt! Én majd megmentem! Ő biztonságos, hiszen ismerem. Nyolc évig minden tanítási napot együtt töltöttünk. Igaz egy szót sem beszéltünk. De majd most! Velem, mellettem! Igaz, a családjáról sok furcsaságot hallottunk, hűtlenség, szeretetlenség, hanyagolás. De majd most én! Velem, mellettem mindent pótolunk. Osztály találkozó. Biztonságos hely. Biztonságos emberek. Mekkora csapda. És én, mint az a nyolcadikos kislány, aki szeretetre vágyik és semmit sem tud még az életről. Pontosan olyan naivan sétáltam bele. És ő nem beszélt. És nem tudott szeretni. És nem tudta mi az, amikor szeretnek. És nem ismerte a bizalom fogalmát. A féltékenységet nem értettem. Sosem adtam rá okot. A házasság értékes dolog számomra ês őszinte vagyok mindig. Nem értettem a vádakat, az egész házasság, úgy ahogy volt érthetetlenné vált. Csak egy dolog vált egyre biztosabbá, nagyot hibáztam. Nem vagyok jótündér, annál is inkább, mert az csak a mesében van. Miért hittem azt, hogy majd megváltoztatom? Miért akartam valakit megváltoztatni, ráadni a saját parókámat, beleragasztani őt a saját mesekönyvembe? Majd beszélgetünk, majd bízik bennem. Nem tudtam ezeket megtanítani. Azóta sem beszéltünk meg egyetlen problémát sem. Egyszerűen elköltözött egy régi szerelméhez és sosem adott magyarázatot. A hűtlensége elviselhetetlen és értelmezhetetlen volt. Szavak nélkül, egyszerűen az eltűnést választva lépett ki a házasságunkból. Elvesztettem a talajt... A nyolcadikos kissrác nem változott, csak az évek múltak el. Én is ugyanaz a kislány voltam újra. Fellapoztam gyerekkorom romantikus regényeit a fejemben és át akartam élni. Nem sikerült. Akkor kezdődött el az én utam, ahhoz, aki most vagyok. Nagyon sokat tanultam. Először kerestem, gurut, papot, mestert, penészes pókhálót és rák lábnyomot... Lassan letisztult ez is. És még nagyon hosszúnak látom az út további szakaszát addig, amíg a tanulásra képes vagyok. Szép út. Érdekes. Most már stabilan, egyre határozottabb lépésekkel, kényelmesen haladok. Szeretem.

Fanni Koósz

Harc. Ne úgy! - ugyebár... ám az ellenerő is vonzza. Spirituálisan megfogalmazva. DE. Van ennek egy gyönyörű és kicsit érthetőbb magyarázata. Miszerint evolúcióra törekszik a Lényed. Ez a lényeg. S a konfliktusok, melyben érzelmileg vagyunk érintettek, hoznak lehetőséget a vált-oz-ásra. A problémát megoldani nem lehet elkerüléssel, mert a sejtszinten tárolt információkat visszük magunkkal, s a kozmikus törvények alól senki nem kivétel, így bizonyos- azaz megjósolható - hogy mindenki kap lehetőséget a fel-ül-emelkedésre, azaz egy ÚJ érzelmi válaszreakció képes kioldani a beragadt energiát. Míg ellenállsz, igazából plusz belső harcot fojtatsz magaddal, hogy igyekezz visszatartani azt, amit nem lehet. A józan ész segítségünkre van, az érzelemtest azonban érzeleg és ezt is fontos oldani, támogatni s a fizikai testet érteni működésileg. Anyám életét élem, pedig hogy nem akartam! Beválasztottam apámat társnak, értem. Megfejeltem a családi titkokat, rajtam kijöttek, 'öröklött' betegségek... De tapasztalásaim ezen témákban nem csupán értelmi értést hoztak. Nem csupán mondták, hogy sémakémia, meg amit ilyenkor szoktak, bennem megélésre került az ítéleteim feldolgozása azáltal, hogy részese lettem az Ő életüknek, megannyi szerepben parádézva ráébredtem, hogy ítélet helyett leginkább szeretetteli válaszként ÚJ módon megélve oldom a helyzetet. Soká tartott. Mert kívülre néztem, hogy anyám-apám-társam-gyerekem-társadalom-azemberek. De a közös pont, ahol ez találkozott, én magam voltam. S mi van, ha nem azért, hogy maga alá gyűrjön, hanem mert elég erőm van ahhoz, hogy FELemeljen? S a feloldott kötések energetikailag visszafelé is hatnak, akkor is, ha az illető már nem a fizikai anyagban van jelen, hisz örök LÉTező. Van ez a szemszög is. Innen nézve minden minta - legyen jó vagy rossz! - felülírható, ha felülemelkedve a történeten lelátunk a mélybe.

Fanni Koósz

Kényes téma. Mert annyira elhisszük, hogy egyvalami felé kell elköteleződni, legyen az cselekvés vagy szerepidentitás. Hogy értsd. Az a jó, ha gyerekként elköteleződsz a hangszer mellett és akkor aztán te leszel a következő...vagy a sportban, vagy kitűnő tanuló leszel... A lényeg, hogy legyél valamiben nagyon. Felnőttként a szerepeinknek köteleződünk el, egyet a többi felé emelünk, nőként az anyaságot vagy épp a singliséget, a karriert vagy a jónő szerepet. Elköteleződünk külső dolgok mentén, s ha nem megy, akkor úgy érezzük, bajban vagyunk, mert nem vagyunk VALAKIK és VALAMILYENEK. Sokáig tartott elfogadnom ennek mentén, hogy engem minden érdekel. Jó nem. Van, ami nem, de nagyon sok téma, cselekvés és nem tudom az identitásom sem egyféleképp meghatározni, sokféle színt viselek és a hangulatom sem egysíkú... Nem elégít ki EGY szerep vagy tevékenység monoton művelése... Egy ideje fellobbant a megengedés energiája bennem, figyeltem, mikor merre visz, és most jutok oda, hogy ráébredek, igenis VAN bennem ELKÖTELEZŐDÉS, csak BELÜL. Minőségileg. S ez a sokféle szerepemben, tevékenységemben mind megjelenik, még ha nem is látványos vagy az általános a megszokott értelmezés szerint elismerésre méltó. Elköteleződtem a saját méltóságomhoz, rendeltetésemhez, bennső iránytűmhöz, s élem minden pillanatban, minden szerepemben, cselekvésemben.

Halmai Zoltán

Kérj és megadatik! Volt egy álmom... család.... Amikor készen voltam tudtam mit szeretnék mertem kérni! Néhány hónappal ez után a Jó isten letette elém azt az embert akire vágytam, minden tulajdonságában olyan volt amit szerettem volna. A nagy feladat az volt, hogy elhigyjem tényleg létezik az a személy akire vágytam, tényleg ott van tényleg olyan, külsőleg, belsőleg. Hogy mi a hit ereje!? Sokan keresik, templomokban, szent szövegekben, elvonulásokon, önismereti tréningeken. A hit ereje számomra ez! Olyan tapasztalás amit a vágyaidból merítesz, észreveszed, hogy megkapod és teszel érte, hogy működhessen...

Dr. Krisztina Berger

Èletem legnagyobb beavatása maga a Halál. Ez háromszor fordult elő velem eddigi életem során: egy ember, egy állat és a saját testem által. Az a pillanat, amikor a testemet kívülről látom, s tudom, hogy innen már nincs visszaút … más dimenziók következnek, ahol rálátok magasabb összefüggésekre S aztán mégis … visszatérek. Mindhárom esetben a túlvilág – ill. multidimenzionális létünk - teljesen különböző rezgésű szintjeire katapultált a halál pillanata. S rájöttem, hogy ebben az Èrzelmeknek mennyire fontos szerepük van: Minél jobban félünk abban a pillanatban, minél több keserűség, düh, meg nem élt vágy van bennünk, annál sötétebb helyeire kerülünk a túlvilágnak is. Maga a tudatos és tudatalatti érzéseknek az összessége adja meg azt a helyet, ahová kerülünk. Mert csak rezgési frekvenciák vannak. S a Testben való létezéssel is ugyanez a helyzet: az érzelmeim összessége adja meg egy adott életfázis alapállapotát, poklát vagy menyországát. Ùgyhogy tisztítok, tisztulok, … hogy a Létem egyre magasabb szintjeit élhessem meg örömben és békességben. Innen származik nálam a látás képessége: médiumként hangolódok csatornákba és frekvenciákba, s üzeneteket hozok, energiát, transzformációt, megoldást és gyógyulást. De az út rögös volt és kemény, tele bizonytalansággal, félelmekkel, kishitűséggel, … Per astera ad astra. Az ÈG mindig biztos volt a számomra, Istent már gyerekként mélyen szerettem, csak az égi impulzusok lehozatala, megtestesítése, leföldelése, megvalósítása … a HIT benne … a Hit önmgamban, hogy tényleg meg tudom csinálni … az sok őrlődést jelentett. Most már könnyebb: Èg és Föld bennem kapcsolódik egyre könnyedebben.

Anikó Berta

Ahhoz képest, hogy 50 pluszos vagyok, csak rövid ideje ismertem fel, szakítanom kell a szüleimtől tanult mintákkal, paradigmákkal. Anyukám 75 évesen is állandóan csinál valamit, ha felhívom, hogy van, sorolja, mennyi mindent megcsinált és milyen fáradt. Így nőttem fel. Mindig kitűnő tanuló, jó kislány, aztán nagy lány, szorgalmas, okos, sikeres, három gyerekes, majd elvált anyuka. Megtapasztaltam és megtanultam, teljesen OK, ha elfogadó vagyok magammal és néha kímélem magam. Sikerült lerázni magamról a maximalizmust és a sokaknak megfelelni akarást. Megtanultam semmit nem csinálni is. Dolce far niente. Mondjuk, rövid ideig megy. De már megy. 😁

Dr. Krisztina Berger

#Karrierváltás_1 Egyszer bele kell állni: a Szíved legközepébe! S ami ott mozog, rügyezik, nyílni, virágozni készül, annak irányt és termőföldet kell adni. … persze ez nehéz, nagyon nehéz, ha gyerekkorodban, arra AKI VAGY, visszaigazolást és türelmesen figyelő, nyílásodat igenlő Szer-etet-et nem kaptál. Elvárások között nőttem fel, s a testvérem példáján láttam, hogy jobb ha a szülői elképzeléseknek alárendelődöm. A Teljesítmény lett a védváram … a Racionalitást választottam, mert a matematika kiszámítható világában én se vagyok olyan kiszolgáltatott. A számításaim helyessége megvédenek akár a szakmai támadásoktól is ... az Intelligenciámra mindig és minden esetben számíthatok … s mindeközben egy nagyon erős önbecsülés-hiányban szenvedtem … Ìgy bástyáztam be magam egy jó magas toronyba, ahol felül csak az Eredményeim voltak láthatóak, hogy emellett szenvedek és segítségül kiabálok, azt csak a barátnőim tudták. Aztán, az egyetem végén elfogadtam egy meghívást a Berlini Műszaki Egyetemre, tanársegédnek. Itt az új közegben, új országban úgy éreztem, hogy végre újradefiniálhatom önmagam. Tabula Rasa. S ehhez berobbant a Szerelem, egy lengyel hegedűművész fiú alakjában. Esőtánc. Nagy Èbresztés volt: felébresztette bennem a Mágikus-Művészi Lényemet, aminek következményei is lettek. Fizikából doktoráltam, s emellett elvégeztem a mélypszichológiai tánc- és mozgásterapeuta tanfolyamot. Ùgy éreztem, hogy a táncterápiában megvan minden, ami én vagyok: az analízis és a művészi önkifejezés; az empatikus együttrezgés és a tisztánlátó racionalitás; a body-mind-emotion-spirit – Létszintek kölcsönös megtermékenyülése; a Test, Tudat és Lélek állandó, dinamikus Egységre való törekvése. Kettős életet folytattam: 8:00-16:00 fizikus, 17:00-22:00 táncterapeuta. Ez évekig ment így ... A nagy Vízválasztóhoz 28 éves koromban érkeztem el: El kellett döntenem, hogy elfogadom-e fizikusként az 5.000€-s dél-németországi juniorprofesszori állást, vagy pedig magánpraxist nyitok táncterapeutaként Berlinben, ami az elején 0€-val járt : ) Tele voltam exisztenciális félelemmel, kételyekkel, bizonytalansággal … hogy sutba dobom 10 év kemény munkáját ... Egy hónap őrlődés után a Szívemet választottam, s a mai napig örülök ennek a döntésnek. Mindennapos tapasztalatom a Misszió megélése: Örömben és egyre Táguló Terekben. Hála és Köszönet Önmagamnak, Istennek és a Létnek <3<<<<<<<3

dr. Joós Károly

A küldetésem úgy fejlődött, mint másoknak: először szülői elvárásoknak megfelelés. Utána az egyéniségem, egyediségem kifejezése és kamatoztatása. Végül ráéreztem a nagy áramlásra, és engedem… na jó, próbálom engedni, hogy része legyek. Szépen hangzik, de hát ugye a világ olyan, amilyen, én pedig csak egy homunculus... Mind a mai napig megfelelni vágyom a bennem élő szüleimnek és mestereimnek. És máig birkózom saját önző énemmel. Mérlegelés minden kanyarban: adni és kapni, dolgozni és pihenni, kapcsolódni és elcsendesedni, pörögni és lassulni. Hiányaimat elfogadni vagy sebeimet nyalogatni, keresni mások elismerését, szeretetét, vagy magamat elfogadni és szeretni – és abból adni. Nem látom át, nagyobb nálam. Hatalmas, végtelen, csodálatos káosz – az univerzális Rend megnyilvánulása. Ha megérteni próbálom, csak beleszédülök. Nincs más választásom, mint engedni. Ha görcsölni kezdek, mielőbb ki kell lazítanom, tisztítanom magam. Többet aludni, nem kihagyni a napi meditációt… és akkor és úgy, pár percre-órára… valójában… pofon egyszerű. Boldog vagyok ilyenkor. Rendíthetetlenül. Hálás, békés, teli szeretettel. És csak próbálom finoman erre billenteni a mérleget – el az önző, feszülő, nyafogó, toporzékoló énemtől. Erről szól a maradék életem: minden nap egy-két perccel többet lenni az Áramlatban. És akkor szárnyal a küldetésem is. Magától. Nem kell vele foglalkoznom. Érkeznek a kapcsolatok, az inspiráció, megvan az erő, a lendület, tudok sokat adni, és szeretem magam, és mindenkit, akit a közelembe sodor az élet. A folyamatos éberség, tudatosság a kulcs számomra. Nem belekényelmesedni mások pozitív visszajelzéseibe és az önajnározásba. S pláne nem belecsúszni az önsajnálatba és függőségekbe. Jelen lenni folyamatosan… rendet tartani belül… megélni a pillanatot annak, ami… tudni, hogy ez bőven elég. Hogy minden Rendben van, és volt és lesz mindig. Nem tudom elrontani. És honnan lehet ehhez erőm? Hát magamtól biztosan nem… és mégis van. Kapom, ha jó irányba állok, az Áramlat, a fejlődés, épülés univerzális fraktális mintázata szerint. Egyszerűen csak ilyen az világunk. Isten van. :) PS: Most visszanéztem itt, a Humania oldalán... milyen szép megnyilvánulása a maradék nárcisztikus vonásaimnak. Töröljem? Jó lenne... illletve jó? Mi a jó? Épp azt írom, hogy minden Rendben. Ha elküldöm, oké, ha törlöm, az is oké. Mosolygok magamon. Na, ez az érzés jó. Így aztán elküldöm. Hátha mosolyogsz Te is - ha ennyi értelme volt, az már melengeti a szívemet. :)