Tapasztalatok

Joós Dóra

A női szerepek egyensúlya (nő, feleség és anya) A kisgyereknek és a férfinak is maximálisan szüksége van a nő szeretetére, a figyelmére. De hogy lehet ezt egyidőben adni mindkét irányba, hogy egyik kapcsolódás se sérüljön? Hogy tudok megmaradni a férjem mellet jó társként, mikor egy csecsemő érkezett hozzánk? Hogy tudom egy újszülöttnek a mindent is jelenteni? Hogyan lehet minden nap visszatöltekezni, hogy a következő nap újult erővel indulhasson? És még számtalan feladvány, amire a válaszokat keressük. Nagy művészet ez, az elmúlt 5 évben sikerült az egyensúlyt megtalálnom. Persze időnként még most is kibillenek… :)

Pallér Zsuzsanna

Annyira kíváncsi voltam mindig is az életre: tudni, látni, megismerni, de az anyaság vágya bennem nem volt erős. Valójában fiatalon többször eszembe jutott, hogy mi lenne, ha apáca lennék. Aztán belecsöppentem a korszellembe, ami szerint, amikor valakivel komolyabban jártam, kérdezték, hogy mikor lesz az eljegyzés, utána, hogy mikor lesz az esküvő, és aztán, mikor jön a gyerek. Többször éreztem azt, hogy bár nem érzem, hogy nekem ez igaz lenne, de "vállalni kell". Nagyon sokat tanultam és amikor elkezdtem 23 évesen dolgozni, nem éreztem időszerűnek, hogy otthon maradjak gyermekekkel. Mégis logikusnak tűnt engedni, hogy jöjjenek a gyerekek, ha akarnak, mert fiatalon csak könnyebb ez. Aztán persze tettem, amit kellett, de valahogy nem csordult túl bennem az a tipikus ősanyaság. Végtelen hála és tisztelet volt és van bennem a gyermekeim iránt, akik érzem, hogy bár, általam érkeztek, felelős vagyok értük, de nem az enyémek; egyediek, szabadok. Néha csak erővel tudtam kezelni a helyzeteket, ahogy mi is felnőttünk, de sosem ment bűntudat nélkül. Kerestem azt, hogyan lehetne tudatosabban? Mindig az hoz bennünket közelebb, amikor nem állok tekintéllyel felettük, sem alattuk önmagamat feladva, hanem mellettük. Rengeteget tanulok tőlük magamról. Nélkülük nem tudnám, milyen erős és milyen lágy is tudok lenni. Nem hatolt volna a csontomig a felismerés, hogy anyaként is ér egyedinek, tökéletlennek lenni.

Andrea Rácz

Nem vagyok az a tipikus ősanya típus. A gyermeknevelés mellett nekem mindig is fontos volt a magam világa - tanultam, dolgoztam mellettük, éltem a nem szokványos anyaszerepet. Persze ehhez rengeteg segítséget is kaptam, amiért hálás vagyok. Aztán a serdülőkori nehézségekkel egyenes arányban nőttek az én lelkiismereti problémáim. Azt gondoltam, nem voltam és vagyok jó anya. Sokat és sokszor emésztettem magam. Ma már, mikor elnézem, milyen szépen élik és intézik a saját életüket (ráadásul külföldön), megnyugszom, hogy azért jól csináltam. Nem tökéletesen, de elég jól.

Hajnalka Feher

A gyermekem már lassan felnőtt, de tisztán emlékszem a szüléstől az érettségiig tartó út minden kihívására. Egy dolog vezérelt végig: azt szerettem volna, hogy boldog ember legyen. Ez nem mindig volt könnyű, de a szeretet és a támogatás minden helyzetben irányt mutatott. Ha úgy érzed, jó lenne megbeszélni konkrét helyzeteket, én itt vagyok.

Judit Forgács

Minap egy vicces köntösbe öltöztetett előadást láttam mediátorok tapasztalatai kapcsán, színészi játék(osság)kal tarkítva, érzékeltetve a párkapcsolati zátonyon női és férfi működéseket „Válótársas” címmel. Bár nevettem én is, a gyerekek és a válás témakörben felsejlettek szülői létem válás körüli és azt megelőző időszak igen fájdalmas emlékeim. Kamaszodó lányom (13) elköltözésébe, anyai szerepem "elbitorlásába", az évekig tartó „haragszomrádba” majdnem belepusztultam, pokoljárásként éltem meg. Nem láttam őt felnőtté válni, évekig kapcsolat is alig volt. Sokat tanultam a nevelési minták elhagyásáról, az elfogadásról, a meg- és elengedésről, s arról, mi a feltételek nélküli szeretet. Idővel, szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ma, 12 év elteltével már nemcsak szülő-gyerek, sokkal inkább baráti kapcsolatnak mondható egymáshoz való viszonyunk és ezért hálás vagyok nagyon. 😊

Brigitta Fessel

Meleg vagyok... A születésnapomon a fiam fennmaradt velem, miután már mindenki elment aludni. Pár nappal voltunk az ő 14 éves születésnapja előtt. ... meleg vagyok... mondta... tudom... mondtam én... tudtam, hogy te tudod, azért mondom most el neked. Sejtettem, biztos nem lehettem benne. Reménykedtem, hogy mégsem. Nem kívántam a fiamnak ilyen nehéz utat. Azóta eltelt 9 év. 15 évesen felvállalta az iskolájában is. Ezzel indult egy látszólag könnyű, majd egy brutálisan nehéz időszak az életében, ehhez illő pánikrohamokkal tarkítva, majd a Coviddal súlyosbítva. Elfogadó családban nőttem fel, elfogadó, minden másság iránt toleráns emberként, újra kellett dimenzionálnom magamban az elfogadásom igazságtartalmát. Hallgattam a fiamat, aki tanított, miközben butaságokat kérdeztem. ...mert nem ismerjük ezt a világot és ennek sokszínűségét. Egy ideje részt veszek egy FeelFree közösségben, ahol a fiatalokkal beszélgetek az ANYA nézőpontjáról. A fiam pár hete csatlakozott ehhez a csoporthoz. Ha hasonló cipőben jársz... itt vagyok ...beszálgessünk.

Andrea Takács

3 csodás gyermek, akik a legnagyobb ajándékai életemnek. Kis felnőttként, kamaszként megsínylették a család szétesését, ami a váláshoz vezetett. Az elmúlt 8-9 év a kötelékünk teljes meglazulása, aztán újbóli megerősödése között mozgott. Ma már mindenki önazonos és néha elfelejtem, hogy az anyukájuk vagyok. Sokszor van "hűha érzésem", milyen klassz felnőtt emberek, milyen jó a társaságukban lenni. Igen, van olyan, hogy valamelyik utazna, élményt gyűjtene, elmondja és a kérdése: "anya, jössz velem?"

Zsani

Lányom iskolai bántalmazás áldozatává vált, ezzel egyidőben depressziós lett. A legnehezebb időszakom volt: látni a gyerekem ahogy ki sem akar mozdulni az ágyból. Meg akart halni, vagdosta magát. Nagyon nehezen tudtam elvinni orvoshoz, de végül gyógyszerrel olyan állapotba került, hogy el tudtam vinni terápiára. Hetek, hónapok voltak nekem is a félelem, kihívás- anyaként helyesen mellette lenni. Itt kezdtem újra felvenni a Mindenséggel a kapcsolatot. Ez a mélypont volt az, ahol már csak az ima maradt a kilátástalanságban.

Fábián Anikó

9 éve nevelem egyedül a ma már 17 éves fiamat és 15 éves lányomat.nem mondom , hogy tudom a megoldásokat gyereknevelés terén, de vannak tapasztalataim.

Fanni Koósz

Az egyik kedvenc témám volt egy időben. Nekem anyámmal a kapcsolatom életem legnehezebb kapcsolata. Szorongó ambivalens kötődési mintám mentén vágytam egyszerre és távolítottam el, mert nem azt adta, amit szerettem volna, s ezért számomra mind az anyaság, mind a szeretet rettegett, hiányolt téma volt az életemben. Amit szerettem volna, NEM olyan anya lenni ,mint Ő. S lettem természetesen nagyon is hasonló. Hiába kerültem el, hiába ágáltam ellene, hiába vontam magam köré falakat, hogy ne engedjem ki magamból, beigazolódott a mintakövetés azon mód, miszerint aminek ellenállsz, azt erősíted. Akkor kezdtem megbarátkozni az anya szereppel, mikor ráébredtem, hogy nem szükségszerű anyaszerepként aposztrofálnom. Volt ebben egy olyan csavar, hogy mivel egyedül voltam épp a gyerekekkel, felvettem az apa és anyaszerepet egybe, így aztán kicsit fellélegeztem. Később feltűnt, apaként apámat másolom bizonyos tekintetben, azaz abszolút éltek bennem a szüleim. S ahogy EZT észrevettem, tudtam leválni róluk, azzal, hogy magamra figyeltem. Belelazultam, minden erőmmel az életembe :-) Azaz direkt elkezdtem olyasmit csinálni, amit mindig szerettem volna, de a hangok a fejemben - a mintám hangja, szüleim hangja - mást javasoltak. Felfigyeltem rá, hogy a gyermekeimnek azt mondom, amit hallottam, s ekkor elkezdtem kételkedni, megbeszélni velük, kinyitni, hogy bár én így tanultam, mi van ha mégse?! Anyaként észrevettem, hogy a gyerek, a kicsi aki mindig velem van, engem utánoz, s láttam ezt akkor is, mikor nem örültem neki. Ma immár ha nem tetsző módon viselkedik, felteszem magamnak a kérdést, amit tőle várok, én tudom-e, mutattam-e neki, vagy most megint Ő hívja fel a figyelmem arra, hogy valamit meg kell tanulnunk. Aki nem tudja, tanítja alapon. Számomra anyának lenni azért csodálatos, mert soha nem tudtam magamhoz közel engedni másokat, nekem fájt a szeretet, sose volt pozitív megélés, és értük álltam fel abból, amiben nélkülük talán még most is benne lennék. A szeretetet tanulom általuk. A magamét, s másokét. Az anyagságot azonban, mint szerepet, elengedtem. Szabályait szintén. Éljük épp azt, amit a legjobb tudásom s épp legtisztább minőségem szerint tudunk. S ami fontos még! Rájöttem, hogy bocsánatot kérni ér gyerektől IS. Leguggolni hozzá, a szemébe nézni és elmondani, hogy én is vagyok fáradt is, nyűgös is, van hogy félek is, és ha megbántom, kérem mondja el, hogy tudjam! S engedje meg, ha rám dühös, én is megengedem Neki. Éljük meg magunkat egymás mellett őszintén, anélkül, hogy tökéletesnek kellene lenni anyaként, gyerekként.