Tapasztalatok

Zsuzsanna Oláh

Hogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.

Katalin Éva Baji

Kamaszkoromban zárkózott, önbizalomhiányos voltam, a családommal nem alakult ki nyílt és bizalmon alapuló érzelmi kapcsolódás. 18 éves koromban -több rohamot követően -epilepsziával diagnosztizáltak, gyógyszert szedtem, és egyfajta szégyenérzet és magány kísérte végig a fiatal felnőtt koromat. Egy év után elegem lett a gyógyszerezés következtében kialakult letompítottságból, ekkor határoztam el, hogy kijövök ebből az állapotból. Már két éve jógáztam, beiratkoztam a Mantra Szabadegyetemre, ahol 3 évig ismerkedtem személyiségelemzéssel, különféle terápiákkal, amik nagyban szélesítették a látókörömet és inspirálódva általuk, tovább haladtam ezen az úton. Több évig gyógyszer nélkül tünetmentes voltam, majd megszületett a kislányom. 4 éves volt, mikor párkapcsolati konfliktus hatására újra jelentkeztek a rohamok, és kórházba kerültem. Ijedt arcát látva ismét, sokkal mélyebben határoztam el: én ebből kijövök, mellette akarok lenni, látni akarom rendben felnőni. Gyógyszerek, kivizsgálások követték egymást. A legmodernebb gyógyszerre is allergiás lettem, így nem szedhettem. Közben munkahelyi problémák is adódtak, ilyen "állapotban" nem vettek fel a munkáltatók. A párkapcsolati bizalom megomlása nem segített a gyógyulásnak, de nem adtam fel. Kinezológus/pszichológus szakemberhez fordultam, és továbbra is jógáztam. Bár akkor még nem tudatosodott, de elkezdtem egy hosszú és rögös úton járni: az önismeretén. Autodidakta módon képeztem magam kommunikációban, pszichológiában, családi minták terén. Hosszú út után, 20 év házasságot otthagyva, majd szerelmi csalódással a hátam mögött, egy új életet elkezdve, új párkapcsolatban immár elmondhatom : JÓL VAGYOK. 15 éve tünetmentes, epilepsziának nyoma sincs. Jógázom immár 30 éve, jógaoktató vagyok 9 éve. A minták átírásában sokat segített a Theta Healing, Metamorf Érintésterápia, Lovasterápia, sémák megismerése, az integrált szemléletmód . A hozzám fordulókat az érzelmi feldolgozásban tudom segíteni, új nézőpontok megvilágításával, és saját magukkal való mélyebb kapcsolódással, aminek hatására visszakapják önrendelkezésüket és cselekvőképességüket.

Pallér Zsuzsanna

Egy nap elővettem egy papírt és egy tollat és egymás alá leírtam a testi tüneteimet. Amikor a 2 A/4-es papír megtelt elsírtam magam. 34 éves voltam és a nagymamámnak nem volt annyi panasza. Középvezetői beosztás, férj, 2 gyerek, kertes ház és az ehhez kapcsolódó feladatok mellett úgy tűnt elvesztettem önmagam és az erőforrást, ami ahhoz kell, hogy mindenhol helyt álljak. Akkor még nem tudtam, hogy minden az életenergiáról szól, csak azt, hogy ez így nem mehet tovább. Heti rendszerességgel voltak 15 órás migrénes rohamaim, amik a következő napra is rányomták a bélyegüket, és kb. ugyanilyen rendszerességgel becsípődtek idegek a hátamban, derekamban. A többit nem sorolom. Amikor mertem ránézni arra, miben vagyok és beláttam, hogy hiába járok orvostól orvosik, ők csak a tüneteket fogják kezelni és még a gyógyszerek mellékhatásaival is tetéződik minden, ami már alapból sok volt, akkor nyitottá váltam alternatív gyógymódokra. Kezembe került a pszichoszomatikus betegségek könyve és tünetről-tünetre tételesen elolvastam, mit üzen a testem. Az üzenetet átvettem. pár nap múlva döntést hoztam. Bármit is szerettem volna az életemben tartani, amit ideje elengednem, elengedem, mielőtt az életemmel kellene fizetnem a ragaszkodásomért. Az életemet meghatározó lépésre szántam el magam. A régi énem és életem feladtam. Ez az új útra lépés pár hét alatt meghozta azt, hogy az összes tünetem elmúlt. Azóta nagyon figyelek és kommunikálok a testemmel és számos stresszoldó módszert elsajátítottam, amik rengeteget segítenek.

Fanni Koósz

Pánik. 19 évesen. Voltak előzetes jelek. Az egyik legnagyobb, hogy építőmérnöki karra mentem egyetemre Pestre. Én, a bölcsész. Akit soha nem vonzott ez a világ, viszont addigra elhittem, hogy az, amit én szeretek, nem fizetőképes...főleg, hogy meg sem tudtam fogalmazni, mi az. Aztán volt ennek másik vetülete is. Anyukám négyszer járta meg a győri pszichiátriát mániás depresszióval. S tudod, milyen az, mikor oly nagyon szeretnéd azt, akit szeretsz, boldognak látni, de az állapota egyre rosszabb, s egyszer csak azt veszed észre, hogy a világ követel. Tőled. Továbblépést, támogatását az anyádnak, s mindekettőben kudarcot vallasz. Nincs háttér sehol, semmiben és zuhansz. Egy véradás után ájultan csúsztam le az ajtófélfán. Ezt követte, hogy még a vizet is kihánytam, az orvos szerint vérnyomásom se volt és csak azt hajtogattam, haza akarok menni. De otthon sem volt jó, hisz az sem volt biztonság és nyugalom. De hova máshová?! S bevetették a bevett módszert. Pszichiáter, gyógyszerek és 10 év félkóma állapot emiatt... Nekem a gyerek léte adott mindent felülmúló ihletet kijönni az orvosok által állandónak bélyegzett betegségből. Mindenáron. Ehhez bizony félelmes helyzeteken mentem át, hisz számomra a világ oly beszűkültté vált, hogy volt idő, hogy az utcára is nehezen jöttem ki. Minden rettegést és visszavonulást váltott ki belőlem. Nem tudom, pontosan mi volt, ami aztán hozta is a változást. Hacsak nem a kiapadhatatlan belső erő, ami akkor is keresztülvitt valamin, ha rettegtem, s egy idő után rá tudtam bízni magam. Felsimertem a mechanizmust, ami irányított, s nem felejteném el azokat sem, akik ezen időkben iránymutatást, támaszt adtak, jelentettek. Hol időszakosan, hol egyszer egyszer. Anyagi helyzetem miatt hosszabb ideig tartó terápiára sehová nem jártam. Így a magam módján lépegettem. Most csak azt tudom már, hogy bizony oly sok minden okozhat páni félelmet, hogy nincs kettő ugyanolyan pániknak fémjelzett tapasztalás, de az mindben egy, hogy nem lehet elkerülőst játszani. Amitől féltem, azt vágytam is, legtöbbször ez jött ki utólag, s hogy kellett valami oly erős motiváció, ami aztán átvitt a félelmen vágyam felé. Mikor pánikoltam, a világom beszűkült, egyfajta menekülés volt ez attól, amit negatív jelzővel illettem valamiért, s ezekről aztán kiderült, mily nagyon szedett vedett hiedelmeket hoztam össze, vagy vettem át, vagy épp nem tartottam magam elégnek egy egy helyzetben, s ez az egyszerű stresszreakció elég kifogást jelentett nem szembenézni vele...Szóval nekem a pánik igenis kifogás IS volt, amit valamikor öntudatlanul indítottam meg én magam. S akkor hatásosnak tűnt...Nehéz volt ezekre rálátni. Látni benne a felelősségem, tudatába kerülni, hogy a félelmek tényleg illúziók, még ha valóságosak is, és bizony amitől féltem, az aztán szembe is jött, szóval ez az általános igazság is bizonyosulni látszott.. Oly mélységekben merítkeztem meg ezen témában, hogy bátran merem állítani, ki lehet jönni belőle. A test csupán reagál az öntudatlan elmére. De az is bizonyos, hogy egyéni a folyamat, az idő és az is, hogy mi az, ami elől a pánik által menekülni igyekszünk, s hisszük ezáltal, hogy áldozatai vagyunk valami nálunk hatalmasabbnak...Ezzel szembenézni nagyon kemény. De ne ítéljük magunk! Hisz amit öntudatlanul cselekszünk, azért nem tudunk felelősséget vállalni. S az ilyen helyzetek lehetőségek tudatosodni saját magunkra.

Saláth Barbara

Diszlexiás vagyok, az olvasási nehézséget érettségi után fedezte fel nálam az akkori mesterem. A többség számára akkoriban ez még ismeretlen állapot volt, aki nem tudott rendesen megtanulni olvasni, azt leginkább butának tartották. Én is ezzel a biloggal éltem. A probléma okának felismerése után könnyebben ment a kompenzálás. Ma is kellemetlenül érzem magam, ha hangosan kell felolvasnom, de kevésbé akadozom. A szövegértésem átlagon felülivé vált. Melléktevékenységként novellákat és regényeket írok és egy kiadónál novellákat szerkesztek. Új projektet indítottunk el, amelyben diszlexiásoknak kínálunk olvasnivalókat, és tervben van segédeszközök tesztelése, bemutatása is. Az oldal innen érhető el: https://vikonyv.hu/

Krisztina Császár

Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!

Molnár Imola

Kedves tagok😍 köszönöm a lehetőséget,hogy itt lehetek ebben a közösségben.4kislány anyukája vagyok,egyedűl nevelem őket ,Ebből három tini és egy 9trysomiás 2éves kislány.Nehezen tudom megoldani a hétköznapi tehendőket egy halmozottan fogyatékos baba mellett,de nem adom fel😇Ha van sorstársam aki hasonló helyzetben van ,kérem jelentkezzen.köszönöm.