Bábel Andrea Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.
2
Danók DánielKipörgetés. Én így nevezem ezt a folyamatot. Fejben és tettekben is. Több tíz, de lehet, hogy egy pár száz "projekt ötletem" volt az elmúlt 6-8 évben. Eleinte papírra vetettem mindent, színeztem, formáltam, kidolgoztam őket, napok, hetek, hónapok alatt. Aztán kuka. Mert ezért vagy azért úgy sem sikerülhet. Így is lett. Később már a kidolgozott terveket megmutattam másoknak és utána mentek a kukába független a reakcióktól, mert Én tudom, hogy mi kell vagy nem a világnak... Hát... Nem egészen. Sőt nagyon nem. Minden apró piszlicsárénak tűnő dolgot kiteszek a világnak, de most is oda, ahol én úgy látom és érzem, hogy lehet belőle valami. Abban az állapotban, ahogy bennem van, kiforratlanul, kezdetlegesen. És jönnek a visszajelzések. Hogy kell vagy nem, de szinte azonnal. És amikor nincs bennem ilyen, mert az adott nap kipörgettem mindent ami bennem volt, megindulnak a visszajelzések, változások, formálódás. Egyszerre. Tisztázódnak az addig felvetett dolgok. Lassan, milliméterről milliméterre hullanak ki ezek a tüskék, ami zavar, amit úgy érzek megérdemlik a világ visszhangját. Ha kell, akkor megyek vele, ameddig tudok benne segíteni. Erőltetni feleslegesnek érzem, mert nem azért nem működik, mert nem magyaráztam elég jól, hanem azért, mert nem érdemes arra... Van amire lecsap valaki, hogy azt szeretné csinálni, ha halad és segítség kell, szól. Jó érzés, hogy hasznos, amit összegyűjtöttem az évek alatt és hogy látnak benne olyan lehetőséget, amitől fejlődhet, alakulhat a világ. Köszönöm!
2