Fanni NémethA gyermeki lét átélése immár a szülő szemével, nekem is sok újra-felismerést adott. Az egyik ilyen hasonló a tiédhez: Lépkedünk a tudatunk, a belső világunk lépcsőin. Változunk, alakulunk, kinőjük a régi énünket. És ahogyan egy 2 éves gyereknek más a játék, a kreativitás, a kortársakkal/felnőttekkel való kapcsolódás, úgy más egy 5 vagy egy 10 évesnek. Mégis mind helyénvaló, és időszerű. Valahogyan mi is így nőjük ki saját magunkat. Ugyanazok maradunk, és mégis másak. Már nem elég az, ami addig volt. Sokszor mennénk, de félünk is. És ahogyan a gyereknek is, azt látom, felnőttként is nagy szükségünk van ilyenkor a megtartó, biztonságos térre. Mások erejére, az intimitás megélésére, a közösség vagy éppen a barátság melegségére, egy mentor kézenfogására, az önmagunkkal való újrakapcsolódásra. És ha ezt megkapjuk, ugyanúgy szintet léphetünk, akárcsak a gyermekeink. És lassan, egész lassan, de számunkra is mást kezd jelenteni a kapcsolódás, a világhoz való viszonyulás, a belső énünk is formálódik, és új körvonalakat kap. És a félelem is lassan átalakul valami mássá.
Katica TothÉn azt tapasztalom, hogy a múlt akkor kezd igazán múlni, amikor már tudok róla olyan objektíven beszélni, mintha egy kicsit fentről nézném, olyan helikopternézetből. Amikor már látom, mi is történt valójában, mi volt benne az én részem, mit csesztem el, és közben már nincs bennem sem görcsös védekezés, sem szégyen. Csak egy tisztább, nyugodtabb rálátás. És ebben a rálátásban egyszer csak megérkezik a hála is. Mert rájövök, hogy az a történet — bármilyen fájdalmas is volt — hozzátett ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy tudjam, ki vagyok, mit akarok, mire vágyom, merre indulok. Hogy lassan-lassan kirajzolódjon bennem a saját belső középpontom. A válásom után én is azt hittem sokszor, hogy már túl vagyok rajta. Aztán hirtelen visszacsúsztam, és úgy éreztem, mintha megint teljesen a legalján lennék. Most már tudom, hogy nem az volt. Nem a mélypont ismétlése, hanem a spirál. Ugyanarra a pontra érkeztem vissza, de már egy szinttel feljebb. Tágult a nézőpontom, alakult a megértésem, és bár fájt, valójában haladtam előre. Csak akkor még nem így láttam. Most már tudom, a visszacsúszás is része a folyamatnak. A spirál mindig visz felfelé, még akkor is, ha éppen lefelé érzed a mozdulatot. És amíg le nem tisztult teljesen, újra meg újra visszavitt bizonyos pontokra, hogy meglássam, mennyi összefüggés volt az életem más területeivel is, olyanokkal, amikről akkor még sejtésem sem volt. Nekem ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a saját gyerekemre nézek. Látom, hogy néha ügyetlen volt, elbukott, hibázott… mégis halad előre, akármilyen apró lépésekkel is. És én ezt látom benne, a haladást, a fejlődést, a megértés lassú kibomlását, és közben szeretettel nézem. Mert nem a hibát látom, hanem az igyekezetet, azt az energiát, amivel előre mozdult. Valahogy így kezdek én is egyszer csak a régi önmagamra is ránézni. Akkor tud elindulni a gyógyulás, amikor már így tudok visszatekinteni. Nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem egy puhább, megbocsátóbb tekintettel. Amikor már azt érzem: „igen, ott és akkor ezt tudtam, így csináltam… és köszönöm, hogy megtanított valamire.” Számomra ez az a pont, amikor valóban elkezd múlni. Amikor a múlt már nem húz vissza, csak finoman megmutatja, merre van tovább.
Christoph Dózsa12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.
Gabriella CsehÉrdekes tapasztalat volt számomra a társas magány – sose éreztem magam annyira egyedül, mint akkor, amikor valójában volt "társam". Azóta is úgy érzem, hogy a valódi egyedüllét nem akkor fáj, amikor tényleg egyedül vagyunk, hanem amikor nem találjuk a kapcsolódást másokkal.
MettaIsmertem egy nőt, akinek katasztrófálisan sikerültek a párkapcsolatai. A hosszú évek alatt többször is szerelmes lett. Sokszor átélte, hogy csak állt a férfi mellett a kasszánál, vagy csak ült mellette az autóban, csak fogta a kezét, és a szíve határtalanra nyílt. Szinte fizikai fájdalmat okozott az a különös rezgés, ami a szívcsakrájából áradt szét, a könnyeit is kicsordította. Nem értette, hogy a férfiak miért bántják, akaratlanul is, mindenféle módon. Miért érdemli ezt? Nagyra nyílt szívecskéjébe annyiszor beletiportak. Olyan sokszor kellett összerogyni a fájdalomtól. Sokáig nem értette, ezért mikor fájt a bántás, ugyanabból a szívcsakrából ugyanolyan intenzitású gyűlölet áradt szét... Hibáztatta magát, hibáztatta a férfiakat, a sorsot... Nem lehetett tovább halogatni, valamit tenni kellett. Az élet mindig kínál ajándékokat, csak észre kell venni. Vagy rájönni, hogy amúgy minden az, a "rossz" dolgok is. Szóval a nő, talált egy nagyon jó segítőt, és pár hónap alatt, sok mélységet bejártak együtt. Volt sok sírás, düh, felismerések, megélések tömkelege. Nem volt könnyű ez az út, és ki tudja vége van-e... Azt a tanulságot vonta le ebből az egész párkapcsolati históriából, hogy ha a volt párjait hibáztatja, magát hibáztja. Ugyanis mindig önmagát húzta be az életébe a párja személyében, csak pepitában. Ők is csak annyiban hibásak, mint önmaga, csak a feldolgozatlan traumák futnak bennük, mint egy program. A legmeglepőbb tapasztalása az egészben az volt, hogy az összetört szív gyógyulás után még határtalanabbra tud nyílni, minden egyes alkalommal... Végül az összes "rossz" párkapcsolatára hálával és szeretettel tud gondolni. Hiszen lehetőséget adtak arra, hogy az önismeretben lemenjen a pince mélyére, és ragyogóra takarítsa, majd felmásszon egy hegycsúcsra... Szeretettel várok minden gyógyulni vágyó Nőt! ❤️ ♡ Mettaverzum ♡
Mariann NagyMa rájöttem arra, hogy nagyobb kihívást jelent számomra a bizalom kérdésköre, mint gondoltam. Társaságban a férfi-női viszonyulások nehéz érzéseket keltenek bennem. Sokáig körülöttem ezt féltékenységnek bélyegezték, de én tudtam, hogy nem az. A mostani eset ezt megerősítette bennem. Nem érzek ilyenkor féltékenységet. Árulást, veszélyt, bizonytalanságot, elhagyatottságot viszont igen. És bezárkózok, falakat emelek, nem engedek közel...bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus. Kezdetben nem voltak ilyen érzéseim, bíztam. Àm az első megtapasztalásom a gyerekkori sérülések után az árulás, kihasználás volt. Bizalmatlan lettem. Mindenkivel. Pillanatnyilag nem tudom pontosan a kiutat, de azt hiszem, tudom merre keressem. Dolgozom azon, hogy elfogadjam, ez is én vagyok. Az árnyoldalammal is szembe nézek. Úgy érzem, kudarcot vallottam saját magammal szemben, most sem sikerült felülkerekedni. Viszont sikerült jobban kezelni, kimondani nyugodtan, nem mást hibáztatva. Ez is siker, amit észre tudok venni, tehát még egy siker. És mint tudjuk, sok kicsi siker sokra megy. Addig gyakorlom, próbálom, míg egyszer a többi is sikerül...
Sándor AttilaSaját, kis makacs elhatározásomból - nomeg, mert a helyi, kihelyezett rendőr indította-, kb. úgy 11 évesen elkezdtem dzsúdózni. Csak úgy falusiasan, mackóban. Nehéz volt, mert nem ment elsőre tökéletesen minden gurulás és gáncs. Nem ehhez voltam szokva, de mint mondom, makacs kis jószág voltam, így órákon át gyakoroltam edzések után a gurulást, a helyi füves focipályán. A kocsma teraszáról, aki arra fogadott, hogy be fogok hányni, mire elérem a másik oldal 16-os vonalát, még biztatott is. Ettől, még nem lettem rosszul. A baj akkor kezdődött, amikor a szüleim eldöntötték, hogy a dzsúdó az veszélyes üzem, mert mire hazaérek, addigra besötétedik és biztonságosabb lenne, ha inkább balettozni járnék. Onnan hazaérni sötétben, biztonságosabbnak tűnt számukra. A következő napon, már a kerékpár hátsó ülésén bőgtem végig a mintegy 1 km-es hosszú, és veszélyes, falusi poros utat. Az egész úton szirénáztam, hogy én nem akarok balettra járni, mert én dzsúdózni akarok!!! A nagy menetszélben édesanyám ezt nem hallotta meg. Sem aznap, sem soha .... Fordult a világ. Egy idő után már magamtól maradtam, mert beleszerettem egy városi, szöszi kislányba, akit a nagyapja hozott át minden balettórára. A gurulásokat önszorgalomból tovább gyakoroltam a művelődési házban és a balettal is haladtam. Én voltam a legtehetségesebb balettozó fiú a faluban. Ketten jártunk oda fiúk. Őt is a szülők kényszerítették, de ő ráadásul szokatlanul kövér is volt... A záróvizsga és egyben bemutató, a Művelődési Házban zajlott le, a fél falu jelenléte előtt. A balettoktató ígérte, hogy hoz nekem a városi színházból a szerephez illő - enyém volt a főszerep és a szöszié -, ruhát. Rendben, gondoltam. Eljött hát a nagy pillanat, a bemutató napja. A műsor kezdése előtt kb. 5 perccel, kiderült, hogy én még nem öltöztem át. Vártam, hogy megkapom a ruhát, de a "mester" el volt foglalva szervezéssel, nem adta a ruhát. A függöny libbentése előtt vette észre, hogy a dzsúdós ruhámban vagyok és egy picit bele van törve a fű a térdénél... Előrántották jóanyámat, hogy hol a ruhám? Hamar kiderült, hogy nem Ő ígérte meg a "fellépő gúnyát", hanem a mester, aki erről - mint kiderült-, jóhiszeműen megfelejtkezett... Szerencsére a szöszinek éppen ott volt a mindkét combban, tenyérnyi lukas, gyakorló harisnyája és az alulgombolós, kék tornadressze, amit közös erővel rámerőltettek. Két pofon terhe mellett, önként bevállaltam a mindent jelentő deszkákat és beléptem a színpadra. A zene megindult, szépen csengő zongora hangját kellett volna hallanom, de csak a mélyről feltörő röhögés ért el hozzám, ami a nézőtér felől lopakodott felém, mindent elárasztó hang-árvízként. Végig táncoltam, becsülettel. Soha többet nem mentem balettozni. A napköziből természetesen elkéretkeztem, de többé nem mentem a balett és a tánc közelébe sem. Tavaly nyáron, egy népzenei táborban a zenetanulás mellett, este beálltam a táncházba, hogy megtanuljak pár lépést. Azonnal begörcsölt a vádlim. Kérdezték, hogy mi a gond, mondom a tényeket: görcs van. Hamar egy kedves hölgy ugrott, hogy Ő egyébként civilben masszőr és gyorsan talpra állít. Hozzam a pokrócot, feküdjek hasra és a többi az Ő dolga... Később, egy másik hölgy is érdeklődött hogylétem felől. Megkérdezte, hogy szokott-e görcsölni a lában máskor is? Mondom, hogy nem. Kérdi Ő, hogy nincs-e egyéb oka a görcsnek, mert Ő pszichoterapeuta vagy mi és a masszázs után feltenne pár kérdést nekem. Hamar eljutottunk a balettig. Sosem gondoltam volna, hogy 56 évesen ekkorát bőgök és még mindig a balett miatt.... Innen szép a győzelem. Idén, beiratkoztam a feleségemmel egy társastánc tanfolyamra. Már bő fél éve járunk, talán ha egy alkalom maradt ki a tánc. Nem tudom, hogy sikerült-e már legyőznöm a múltnak ezt a kedves ajándékát, de egy éve belefér minden, sőt kívánatos minden, amire korábban nemet mondtam. A nemek ajtói mögött lapulnak az igenek, de benyitni egy ilyen ajtón, nagyon nehéz. A táncot azért kezdtem el, mert megértettem, hogy a férfivá válás útja tánccal (is) van kikövezve. Ezt a részt talán egy másik helyen fejtem ki...