Tapasztalatok

Szitás Anita

Sokáig hibáztattam. Másokat és önmagamat is. Éveket töltöttem a sebeim nyalogatásával, miközben néha megsemmisítő önmarcangolásba, vagy épp féktelen dühbe menekültem. Rengeteg önmunka után értettem csak meg a múltat, s hogy mi történt valójában. Ekkor láttam arra rá, hogy senki nem felelős azért, ami történt. Mindenki azt adta, amit adni tudott. Én is. Most már tudok hálás lenni mindenért. Szülői megnemértettségért, válásért, munkahelyi méltatlan helyzetekért. De hosszú volt az út idáig. És az is élményem, hogy a feldolgozás, továbblépés egyedül nem – vagy csak nagyon lassan és nehezen – megy. Ha támogatásra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mi történt Veled, s így letehesd a múlt nehezékeit, segíthetek.

Bogár Bence

Voltam a múltam áldozata, amikor mindenkit hibásnak éreztem. Voltam a múltam harcosa, amikor mindenkivel le akartam számolni. Voltam a múltam tudósa, amikor minden részletet meg akartam érteni. Végül kétségbeestem, összetörtem és kegyelmet kaptam. Most a múltam elfogadója vagyok.

Izsa István

A viszonyom édesapámmal mondhatni nem is létezett. Haragudtam rá és kerültem mert az alkoholt válassza a család helyett és számomra olyan volt mintha nem is létezett volna. A múlt feldolgozása elengedhetetlen a jelen tiszta megéléséhez. A megértés hogy 'apám nem lehet más mint ami' elhozta a megbocsájtást a kapcsolódásunkban pedig a közeledést és a kíváncsiságot egymás iránt ami megmutatta hogy apám nem is rossz ember. Alkoholizmusa továbbra is fenn áll de már nem haraggal hanem szeretettel fordulok felé és ölelem meg mikor találkozunk.Emelett pedig számos meg nem élt érzelmi lerakodás keletkezett bennem azon hosszú évek során mikor nem mertem megélni az érzéseimet. Mikor felismertem hogy a sírás nem a gyengék hanem az erősek erénye,számos elnyomott érzés kezdett feltörni-megélődni és ezáltal gyógyulni-elengedődni. Az elnyomott düh magasvérnyomásként és másokra vetítésként jelent meg. Ahogy elkezdtem kiengedni rájöttem hogy ennek az érzelemnek is van helye úgy hogy közben sem tárgyat sem másokat nem teszek tönkre.

Brigitta Fessel

Két tűz között... Mi sokan, teljesen normális körülmények között nőttünk fel... de ma már a szüleink bántalmazó, mérgező voltát kutatjuk. Bárki, bármit mond ez is bántalmazás. Bántalmazzuk a saját szüleinket, ha a nagy önmegfejtésben megfeledkezünk az ő határaikról. Az én gyerekeim 4 fiú (34,25,22,22) is ezt tették. 1 év és sok belső munka, konzultáció vitt el a megértéshez, a nagy felismerésekhez... ami közelebb vitt a saját szüleim megértéséhez... közben gyógyítva a fiaim által okozott sebeket. Megtörtént az elfogadó, megértő beszélgetés. Most tesszük le az új alapokat. Talán már közösen tudjuk egymást gyógyítani.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Főleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.

Szűcs Sándor

A terápia rabja voltam. Rengeteg gyerekkori traumával a hátam mögött minden jelenbeli elakadásomat a múltbeli traumák meggyógyításával akartam megoldani. Hasznos volt a múlttal foglalkozni egy darabig, de volt egy pont, ahol rájöttem, hogy nem lehet mindent megoldani a múltbeli traumák feloldásával. Ma már a magánéletemben és az általam tartott segítő beszélgetéseken is törekszem rá, hogy csak annyit foglalkozzunk a múlttal, amennyit tényleg szükséges. Mert szükséges, de a tapasztalataim szerint a valódi feladat az mindig az itt és mostban van.

András Kardos

Mostanában sokat gondolok arra, honnan jöttem, mit éltem meg és hogy most hol tartok. Gyerekkoromban nem kaptam verést, nem kaptam szigorú nevelést. Helyette kaptam elhanyagolást, érzelmi, fizikai biztonság nélkül nőttem fel. Nem volt fontos ki vagyok, mit szeretek, mit gondolok, mik az érzéseim. Nem én voltam fontos. Szorongó, erősen gátlásos gyerek voltam, rengeteg félelemmel. Ezt senki nem vette észre, vagy még rosszabb, talán nem is érdekelte őket. Még emlékszem a sok kiabálásra, a haragra. A szüleim válására. A tanárokra, akik szintén kiabáltak. Sokáig az első gondolatom egy kiabálásnál mindig az volt, hogy az én hibám. Az üzenet pedig: a hang veszélyes, ha csendben maradok, az a biztos. Az akkori énem pedig lefagyott, megijedt, összeszorult a gyomra és a torka, míg mélyen belül biztonságra vágyott volna. De még fájóbb a csend: a nagymamám zugalkoholizmusa, a mentális betegségek és a halál körüli ki nem mondott szavak, a tabu. Otthon pedig kosz, mocsok, a ház zörejei, ajtócsapkodás, nyikorgó fűtéscsövek, feszült emberek vártak, maga elé meredő tekintetek. Meghívni soha senkit nem tudtam, úgy szégyelltem. Illetve meghívást az életre a családomtól nem kaptam. Én lábujjhegyen mentem haza, nehogy felkeltsem anyám. Ő éjjel üvöltette a zenét. Kifordult szerepek, parentifikáció, önkény. Majdnem érzelmi nyomorékká neveltek, de nem hagytam magam. A zenébe, a fantázia világába menekültem. Ez adott megnyugvást és mentsváram volt. Az érzelmeimet így meg tudtam élni és szabad voltam a saját kis világomban. És egy darabig azt hittem, csak magamra számíthatok. Viszont most már én döntöm el, milyen felnőtt leszek. Elgyászolom az érzelmileg sivár, kiszolgáltatott gyerekkorom. És egy csoda, ahova ennek ellenére eljutottam.

Bertalan Balogh

"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.

Joós Dóra

Megküzdeni a betegséggel Pár évvel a válást követően kezdődő méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam. Furcsán kívülállóként éreztem magamat ebben a szituációban, hiszen soha ezelőtt semmilyen betegségem nem volt. Mégis el kellett fogadnom az elfogadhatatlant, hogy ez most tényleg velem történik, ugyanúgy, mint pár éve a válás. Sok mindennek a helyére kellett kerülnie a lelkemben. Hogy milyen traumák értek nőként, és hogy hol vannak az én felelősségeim az eddigi életemben. Nekem sokat segített, hogy fizikailag is meg kellett küzdenem a mélységekkel. Nem lehetett elmenekülni vagy megúszni, szembesülnöm kellett a valósággal. Az első műtét nem sikerült, ezt követően egy szakorvosi csapat határozata szerint meg kellett volna válnom a méhemtől. Nem egyeztem bele a műtétbe, saját felelőségre az életet választottam. Azt az életet, ahol én igenis meggyógyulok, és életet adhatok még egy kisbabának. Éreztem, tudtam, hogy minden rendben lesz. Találtam egy orvost, aki a végsőkig elmegy a betegeiért. Sikerült. Testileg és lelkileg is kiegyenesedtem, meggyógyultam. Azóta egy csodás Kislány édesanyja lehetek.

Sándor Attila

Saját, kis makacs elhatározásomból - nomeg, mert a helyi, kihelyezett rendőr indította-, kb. úgy 11 évesen elkezdtem dzsúdózni. Csak úgy falusiasan, mackóban. Nehéz volt, mert nem ment elsőre tökéletesen minden gurulás és gáncs. Nem ehhez voltam szokva, de mint mondom, makacs kis jószág voltam, így órákon át gyakoroltam edzések után a gurulást, a helyi füves focipályán. A kocsma teraszáról, aki arra fogadott, hogy be fogok hányni, mire elérem a másik oldal 16-os vonalát, még biztatott is. Ettől, még nem lettem rosszul. A baj akkor kezdődött, amikor a szüleim eldöntötték, hogy a dzsúdó az veszélyes üzem, mert mire hazaérek, addigra besötétedik és biztonságosabb lenne, ha inkább balettozni járnék. Onnan hazaérni sötétben, biztonságosabbnak tűnt számukra. A következő napon, már a kerékpár hátsó ülésén bőgtem végig a mintegy 1 km-es hosszú, és veszélyes, falusi poros utat. Az egész úton szirénáztam, hogy én nem akarok balettra járni, mert én dzsúdózni akarok!!! A nagy menetszélben édesanyám ezt nem hallotta meg. Sem aznap, sem soha .... Fordult a világ. Egy idő után már magamtól maradtam, mert beleszerettem egy városi, szöszi kislányba, akit a nagyapja hozott át minden balettórára. A gurulásokat önszorgalomból tovább gyakoroltam a művelődési házban és a balettal is haladtam. Én voltam a legtehetségesebb balettozó fiú a faluban. Ketten jártunk oda fiúk. Őt is a szülők kényszerítették, de ő ráadásul szokatlanul kövér is volt... A záróvizsga és egyben bemutató, a Művelődési Házban zajlott le, a fél falu jelenléte előtt. A balettoktató ígérte, hogy hoz nekem a városi színházból a szerephez illő - enyém volt a főszerep és a szöszié -, ruhát. Rendben, gondoltam. Eljött hát a nagy pillanat, a bemutató napja. A műsor kezdése előtt kb. 5 perccel, kiderült, hogy én még nem öltöztem át. Vártam, hogy megkapom a ruhát, de a "mester" el volt foglalva szervezéssel, nem adta a ruhát. A függöny libbentése előtt vette észre, hogy a dzsúdós ruhámban vagyok és egy picit bele van törve a fű a térdénél... Előrántották jóanyámat, hogy hol a ruhám? Hamar kiderült, hogy nem Ő ígérte meg a "fellépő gúnyát", hanem a mester, aki erről - mint kiderült-, jóhiszeműen megfelejtkezett... Szerencsére a szöszinek éppen ott volt a mindkét combban, tenyérnyi lukas, gyakorló harisnyája és az alulgombolós, kék tornadressze, amit közös erővel rámerőltettek. Két pofon terhe mellett, önként bevállaltam a mindent jelentő deszkákat és beléptem a színpadra. A zene megindult, szépen csengő zongora hangját kellett volna hallanom, de csak a mélyről feltörő röhögés ért el hozzám, ami a nézőtér felől lopakodott felém, mindent elárasztó hang-árvízként. Végig táncoltam, becsülettel. Soha többet nem mentem balettozni. A napköziből természetesen elkéretkeztem, de többé nem mentem a balett és a tánc közelébe sem. Tavaly nyáron, egy népzenei táborban a zenetanulás mellett, este beálltam a táncházba, hogy megtanuljak pár lépést. Azonnal begörcsölt a vádlim. Kérdezték, hogy mi a gond, mondom a tényeket: görcs van. Hamar egy kedves hölgy ugrott, hogy Ő egyébként civilben masszőr és gyorsan talpra állít. Hozzam a pokrócot, feküdjek hasra és a többi az Ő dolga... Később, egy másik hölgy is érdeklődött hogylétem felől. Megkérdezte, hogy szokott-e görcsölni a lában máskor is? Mondom, hogy nem. Kérdi Ő, hogy nincs-e egyéb oka a görcsnek, mert Ő pszichoterapeuta vagy mi és a masszázs után feltenne pár kérdést nekem. Hamar eljutottunk a balettig. Sosem gondoltam volna, hogy 56 évesen ekkorát bőgök és még mindig a balett miatt.... Innen szép a győzelem. Idén, beiratkoztam a feleségemmel egy társastánc tanfolyamra. Már bő fél éve járunk, talán ha egy alkalom maradt ki a tánc. Nem tudom, hogy sikerült-e már legyőznöm a múltnak ezt a kedves ajándékát, de egy éve belefér minden, sőt kívánatos minden, amire korábban nemet mondtam. A nemek ajtói mögött lapulnak az igenek, de benyitni egy ilyen ajtón, nagyon nehéz. A táncot azért kezdtem el, mert megértettem, hogy a férfivá válás útja tánccal (is) van kikövezve. Ezt a részt talán egy másik helyen fejtem ki...