Megosztások

Mária Barna

Az elmúlt egy évben egy mély önismereten mentem keresztül, mely során rájöttem, hogy mennyire fontos a magunk szeretete, hogyan kell meghúzni a korlátokat, és nemet mondani. Mindezek utàn sokkal szabadabbnak érzem magam, és könnyebbnek.

Schlotter Edina

A legtöbb ember azt gondolja, hogy az önértékelés ugyan az mint az önbecsülés és az önbizalom. Nemrég tapasztaltam meg hogy ez nem így van és elgondolkoztam: Kislány koromban sokszor kaptam azt a visszajelzést hogy nincs önbizalmam. De igazából mélyebben kellett volna a probléma gyökerét keresnem. Az önbizalmam erősítése nem elég, ha alulértékelem magam és alábecsülöm magam. Egy-egy sikerélmény nem elég, mások dícsérete nem elég, nem hiszem el. És ez gyermekkorból eredhet, szerintem pl a "nem tudok eléggé megfelelni, kevés vagyok, mert apu nem büszke rám" élményből, nálam legalábbis. Rengeteget dícsértek a rajzaim miatt, mégsem tartottam magam elégnek ahhoz hogy egyetemre jelentkezzek. Egy-egy rajzverseny megnyerése sem növelte az önértékelésemet megfelelő szintre. De ez csak így visszanézve tudatosult, sokáig nem értettem a különbséget én sem és nem értettem hogy egyes emberek miért nem tudják fogadni a dícséretet, miért nem tudják elhinni hogy te látsz valamit bennük. Aztán visszagondoltam hogy én is ilyen voltam. Pillanatnyilag jelenthet egy sikerélmény az önbizalomnak egy lökést, de hosszú távon valamit mélyebben kell rendbe tenni. És ez a bàtorságnak is alapfeltétele aztán, úgy vettem észre. A megfelelési kényszer levetkőzése volt az ami ezt is gyógyította bennem. Tudom hogy erről írtam már de nekem ez volt a legnagyobb küzdelem, még magabiztos vállalkozó koromban is meg akartam felelni, csak már nem apukámnak, hanem a vendégeimnek. "Kedvenc" mondatom: ne vedd magadra! De olyan könnyű lerombolni egy pillanat alatt valaki önbizalmát, önbecsülését sértő, mérgező mondatokkal, megszégyenítéssel. De ha már van egy mélyebben gyökerező önértékelésem, akkor azért nehezebb dolguk van.

Joós István

Az én tapasztalatom megosztások dolgában, hogy a "bölcs" vagy sem nem hasznos nézőpont, mert A) nyilvánvalóan nem az, hiszem MI/KI az..., (B) nyilvánvalóan ítélkezés magamról, ami lehúz, (C) még mindig arrogancia... Hanem a nekem működő nézőpont a megosztások dolgában, hogy igaz vagy sem. És általános tapasztalatom az elmúlt 10 évben, hogy minél igazabbnak sikerül lennem annál többeknek ad értéket, amit emberek vissza is jeleznek. Szóval összességében: nem hasznos értékelnem magamat. Hanem pont ellenkezőleg: az önértékelésem azzal arányosan nő, hogy nem értékelek, csak igaz törekszem lenni – amit mások aztán értékelnek. Nem ez én dolgom ez.

Beáta Sebes

Eredetileg nem ide szántam, viszont saját #Rendrakás dilemmámra nem tudok reagálni és kapcsolódik is ide a tapasztalatom. Adott egy 5 éves párkapcsolat amiben volt 3 elengedés részemről, aztán valahogy mégis visszarendeződtünk, valahogy nem volt ott az ideje, nem volt velem az ERŐ ⚡️. Barátom javaslatára, email-ben engedtem el tegnap a kapcsolatot. Mert így nyugodtan átgondolhattam mit írok, szavakkal nem tudtam ezt megtenni. Bár FELszabadító az élmény nehéz is, mert sok fájdalmas felismerés ❤️‍🩹 jött vele. Más PERSPEKTÍVÁBÓL látom most a dolgokat. Úgy érzem most velem van az ERŐ 🔥, mert ez az IGAZ 🤍 számomra és számára is. Köszönöm István a megosztást 🙏

Joós István

Sokak kihívása az erő… az önbizalom. Hogy honnan van, hova lesz, miért nincsen? Az én tapasztalatom, hogy erőm végül nekem nincsen, hanem ERŐ Istennek Van: az ERŐ Isten. És ezzel én lehetek összhangban (időszerű gondolatok és tettek által), mely esetben “van erőm", és jól vagyok – mert “Az Erő VELEM van”, pontosabban mert: “ÉN Az Erővel Vagyok” – vagy lehetek önfejű, önközpontú, önző, állhatok a Teremtésnek ellent, mely esetben nincsen erő, sem önbizalom, sem derű… sőt meg is betegszem. ÖN-bizalom szerintem nincsen. Hanem Bizalom Van, ha van. És HA Van Bizalom, akkor az önmagam, mások és a Nagyobb irányába egyaránt megvan.

Danók Dániel

Démonokkal a tűz körül... Sokan vagyunk. Mihez képest? Vannak egy páran. Démonok, angyalok, árnyak, bármelyik címkét elfogadják. Nem ez a lényeg. A lényeg nekem, hogy itt vannak. Sokáig harcoltam velük, futottam előlük, bújtam el a pia, a nők, az arrogancia, a minden tudás mögé előlük. Végül megálltam. Szemben velük. Legyen vége, itt most valamelyikünk meghal! Nem így lett. Kezet fogtam velük. Mindegyikkel aki ott volt. Nem mindegyikükkel, mert még most is jött elő egy. Itt volt ő eddig is, de nem engedtem ide. A Nő. Nem a külső, az enyém, a belső. Először árny, aztán sötét alak, végül páncélos nő. Ide ült már ő is a tűzhöz. Még páncélban. Csak a sisak került le. Bizalmatlanság, bukás, félelem, kiábrándulás, férfiatlanság. De a gerinc. Az megmaradt, inkább újra felkeményedett. Az alapálláshoz rögzül. És már nem enged akármit tenni, akárkit belépni.

Katica Toth

Gyerekkorom óta volt egy kimondatlan parancs a levegőben: siess. Nem úgy, hogy valaki minden nap rám szólt volna, hanem úgy, hogy a ház ritmusa ebből volt. Apa és anya mozdulatai, a gyors léptek, a kapkodós csörömpölés, a folytonos “még ezt is, még azt is” sürgése… ebben nőttem fel. Azt tanultam: az a jó ember, az a hasznos, az a szerethető, aki csinálja, intézi, megoldja — gyorsan. És én ehhez igazodtam. Siettem. Rohantam. Előre estem az időn. Meg akartam előzni a pillanatot, csak hogy biztosan jól csináljam. Sokáig hittem is, hogy türelmetlen vagyok. Hogy ez a természetem. A türelmetlenségem leginkább vezetés közben mutatta meg magát: mintha ott sűrűsödött volna össze minden régi parancs, minden gyerekkori „gyorsabban, siess már”. És igen, teljesen beépült: azt gondoltam, akkor vagyok értékes tagja a világnak, ha idő előtt készen vagyok, ha rohanni látják rajtam, hogy „dolgom van”, hogy „használom az időmet”, hogy „nem pazarolok”. Aztán egyszer csak elkezdtem tanulni, milyen az, amikor nem a fej irányít. És igen, sokáig tartott megtanulni, hogyan lehet kilépni a fejnehézségből és megérkezni önmagamban. Manapság már egyre többször sikerül — több alkalommal, mint nem. És ez nagy különbség. Aztán jött egy kapcsolat, amiben megkaptam azt a mondatot, hogy ilyen lustával, mint velem, még nem találkozott. Először persze vérig sértődtem. Hogy lehet ilyet mondani rólam, aki évtizedeken át ezerfelé futott? Aztán egyszer csak megálltam, és elgondolkoztam. Hogy ja… valójában ő is lusta, pont úgy, pont annyira, mint én. Tükör vagyok neki. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy milyen jó is együtt lustának lenni. Olyan reggeleken át, amikor a semmittevés nem hiány, hanem puha, összebújós ajándék. Amikor nincs cél, nincs rohanás, csak jelenlét. Ez persze szembe megy mindazzal, amit belém építettek: a „légy hasznos”-szal, a „mutasd, hogy csinálsz valamit”-tal, a „ha nem rohansz, lemaradsz”-szal. Ma már tudom, hogy ami felháborodást váltott ki belőlem, az nem is az ő mondata volt. Hanem a régi reflex: a bennem élő gyerek, aki azt tanulta, hogy csak akkor lehet békében, ha siet. És ha nem siet — akkor baj van. Mostanra viszont megtaláltam a saját “lustaságomat”, ami valójában lelassultság. Megtaláltam a méltóságát, az ízét, a lélegzetét. A naptáramban külön bejegyzés a „reggeli bambulás”. Igen, így, szó szerint. Mert ez nekem szent idő. Ott ülök, nézek kifelé a fejemből, figyelem, hogyan táncolnak a levelek a szélben, hogyan csorog az eső az üvegen, hogyan mozdul a fény. És ott, abban a fél órában érzem, hogy ez nem „semmittevés”. Ez a legmélyebb kapcsolódás önmagammal, a világgal, a mindenséggel. Elmélkedem mindenről, ami éppen jön, olvastam, foglalkoztat, hallottam — gondolatokról, érzésekről, képekről, apró belső rezdülésekről. Sokszor írásba is öntöm őket, hogy maradjon nyoma — jó néha visszanézni, hogyan mozdult tovább bennem valami, ami akkor még csak halk suttogás volt. És ez nagyon jó. Ma már azt mondom: igen, lusta vagyok. A szó legszebb, legbékésebb, legemberibb értelmében. Imádok lelassulni. Szükségem van rá. Táplál. Megtart. Helyretesz. És ebben a van a békém, a nyugalmam, az erőm, mert ez a lélegzetem, ez az én tempóm.

Katica Toth

Sokáig azt hittem, hogy szeretni annyit jelent, mint gondoskodni. Mint ha a szeretet mértéke azon múlna, mennyit bírok el. Hányszor takartam be másokat a saját melegemmel, miközben én már rég fáztam. Nem rossz szándékból tettem, csak mert ezt tanultam. Azt hittem, a szeretet akkor igazi, ha dolgozni kell érte, ha adni kell addig, amíg már nem marad belőlem semmi. Évekig így éltem: a családomért, a gyerekeimért, a kapcsolataimért. Megoldottam, támogattam, szerveztem, tartottam. De közben valahogy egyre kevésbé voltam ott én. A nő, aki nemcsak ad, hanem kap is. Aki néha fáradt, vagy csendben van, és ez is rendben van. Aztán eljött a pont, amikor a testem és a lelkem is jelezni kezdett: elég volt a túlélésből. Ideje élni. Nem mindent irányítani, nem mindenre megoldást találni - csak jelen lenni. Ma már tudom, hogy a szeretet nem a túlélésről szól, hanem a jelenlétről. Nem attól nő, hogy helyettük érzem, hanem attól, hogy velük vagyok. Nem attól lesz igaz, hogy megmentem, hanem attól, hogy meglátom bennük a képességet. Mostanában gyakran figyelem, mikor kapcsolok automatikusan gondoskodó üzemmódba. Amikor azonnal segítenék, ahelyett hogy megvárnám, ők hogyan oldják meg. Vagy amikor a másik nehéz napjain inkább csöndben maradok, nem azért, mert közönyös vagyok, hanem mert megtanultam, hogy a szeretet néha a tér, amit adok, nem a tanács, amit mondok. Már nem akarok anyásítani. Nem akarom gyógyítani, tanítani, formálni a másikat - csak szeretni anélkül, hogy elveszíteném magam. Nem zártam be a szívem, csak most már én is benne vagyok a szeretetben. És amikor így maradok, a kapcsolódás is más lesz. Ott már nincs játszma, nincs függés - csak két ember, akik önmagukban is teljesek, és mégis választják egymást. Ma már nem a hiányból adok, hanem a teljességből. Nem akarok mindent adni, csak azt, ami igaz. És pont ettől lesz minden, amit adok - valódi.

Esztergomi Katalin

A héten két blogot is írtam az ellenállásról. Most, hogy itt ülök a kis házikómban, és ráébredek, hogy megint minden mást csinálok, csak nehogy befejezzem a szomato - pszichoterápiás tanulmányaim záródolgozatának elméleti részét, rá kell ébredjek, hogy e pillanatban én magam vagyok az ellenállás, és megint visszacsúsztam egy regresszív állapotomba...

Joós István

Olyan logikus volt, hogy az önismeret az alapja az önértékelésnek, hogy meg KELL szereljem magam… és ANNYIRA NAGY tévedésnek bizonyult. Megdöbbentő felfedezésem, hogy az önértékelésem alapja nem az önismeret, hanem az elfogadás. Mert azzal arányban, hogy elfogadom magam: merem mutatni magam. És ha merem mutatni magam (hiányokat ÉS többeteket), ahhoz a Világ kapcsolódik – más emberek kérnek abból amiben jó vagyok (ahol többletem van) és segítenek azokban a dolgokban, amik nem erősségem (ahol hiányom van). Akkora paradoxon ez. Hogy nem lehet tökéletesre szerelni magam. DE ha mutatom a tökéletességem, akkor a Világ kapcsolódik, tehát hasznosulok, amiből sikerélmény és önértékelés lesz. Egyedül tökéletessé válni: arrogancia. Másokkal kiegészülni: működik.